2019.06.27. 13:00 – Rácz Mihály

Kölcsönvett szárnyakkal - A Dead Can Dance koncertjén jártunk

dead_can_dance_artlasso_001.jpg

A boldogság váratlanul lepi meg az embert. Eleve másképpen terveztem, azazhogy szinte sehogy. Pedig a Dead Can Dance majdnem a nyolcvanas évekbeli kezdetektől ott volt a szellemi/lelki táplálékaim közt. Épp ezért a túl nagy elvárásokat félretettem, és eldöntöttem, azokat úgysem lehet megugrani, tán még alulról súrolni sem, a koncertet valahogy csak kibírom, vagyis már előre kiöntöttem a gyermeket is a fürdővízzel. Innen volt szép nyerni. (Fotók: Artlasso.hu)

A Sportaréna környékén meglepő tömeg fogadott, főleg a korosztályom, de ifjabbak és jóval idősebbek is sétálgatnak, messze nem popkoncertes a hangulat. Kultúrtársammal sztorikat társítunk arcokhoz, majd mivel nem büfézünk, bekvártélyozunk jobbhátulsó helyünkre, és meghallgatjuk a tömeg áramlásával klipesített, hangulatfelvezetőnek szánt, kedvesen kommunikáló, ám kifejezetten fékezett habzású élménnyel járó ütőhangszeres fazon műsorát, aki az utóbbi időben nagy karriert befutó modernkori, ufószerű, hang nevű fémalkalmatosságon szépeleg elsősorban, de különböző csörgőkkel is ritmizálgat. A főfogás aztán félórányit váratja az összegyűlteket, akik a félpályánál lelógatott fekete paravánokkal falszerűen leválasztott, színpad előtti teret simán megtöltik, és csak az utolsó percekben füttyögnek kissé. Egyébként a közönség jelentős hányada külföldi, már a metrón kiszúrt orosz család is ide készült. Mindent egybevetve a helyszín bár nem katasztrófa, messze nem ideális egy a Dead Can Dance-től várható színház jellegű koncerthez.

Ehhez képest pillanatok alatt megtörtént a berántás. A két főhőssel együtt nyolctagú együttes bemasírozása még hagyján, mert bár a fehér uszályt maga után húzó, arisztokratikus kisugárzású Lisa Gerrad már lök pár fokot a hangulatméteren, de aztán kiderül, hogy felesleges teatralitással különösképpen nem bíbelődnek, és a verbális meggyőzés sem kenyerük, egyszerűen csak elindítják a műsort egy régi dallal. Hamar egyértelművé lesz, hogy ez ma nem egy újlemez-letudó, megúszós buli, percek alatt kibomlik egy tényleg kevésbé popkoncert-, mint inkább hangversenyszerű előadás, nagy ívű szerkezettel, drámai elemekkel megtöltve, nem sajnálva a közben elhulló és feleslegesen cipelt lélekterheket - de ezt csak a legvégén fogalmaztam meg magamban, a katarzist követő megkönnyebbült távozáskor. Mint minden mást is, az előadás alatt leginkább csak a (közösségivé dúsult) megélésekben léteztem, a szavak közti jelenpillanat ritka élvezetében.

Persze lehetett tudni előre, hogy most egy életműösszegző turné zajlik, mélyen belenyúlva a nyolcvanas évek kezdeti, sokak által legjobbnak tartott korszakába, és mi tagadás, egy-két klasszikus (Anywhere Out Of The World, Mesmerism, Avatar, The Promised Womb) visszahozta az ifjúkori rácsodálkozást bennem is, miközben messze nem ez volt a lényeg mégsem, és a megmerülés borzongató élménye sem ezeken az azért tagadhatatlan jóérzéseken múlott. A dráma hőfokát a nyílt és mindent érzést vállaló előadásmód hevítette fel elsősorban, Brendan Perry bariton trubadúrként és Lisa Gerrard időtlenné varázsolódott hangtartományaival egészen természetes módon élt a színpadon. Semmi sallang vagy felesleges manír (Lisa kézfejes kísérőmozdulatai is inkább hangkövetésnek tűntek, mint vezénylésnek), csak a muzsikára és az átélésre koncentrálás, de a vér-profik magabiztosságával, görcsmentesen, belakva a rendelkezésre álló teret és időt – merthogy nem csak az életmű mélyrétegeiből szemezgetés tágította beláthatatlanná az ottlétet, hanem önmaguk megnyerő felvállalása is. Ilyen kivételes esetekben erőteljes kontúrokkal domborodik ki a tény: nem feltétlenül a lazára és szabadosra gyúrt rockandroll klisék segítik hozzá az embert a valódi szabadsághoz és a belső terekben bóklászáshoz, hanem a bátor szembenézés. Mert bizony voltak itt nem csak magas-röpték, de elképesztő aláhullások is, olyan megrázó igehelyek, amikor saját gyötrelmeim megélése közben Lisa Gerrard arcát igyekeztem fürkészni a kivetítőn, hogyan képes éppenséggel talpon maradni, nemhogy ilyen minőségben énekelni?

A hattagú kísérőzenekar láthatóan jól képzett multihangszeres zenészekből állt, a szintisek vokáloztak is, vagy éppen ütőztek, de mindvégig elegáns visszafogottsággal tették a dolgukat, ami korántsem jelentett erőltetett merevséget. Úgy látszik, az összes résztvevő tudatában volt a régi ténynek: a kevesebb gyakran több. Én szeretem azt gondolni valamiért, hogy minden esetben több, így eleve jól jártam az est folyamán ebben a tekintetben is. A Dead Can Dance-től kölcsönzött szárnyakkal röpültem tehát körbe az aznapin jócskán túlmutató létállapotom köreit: örömöket, fájdalmakat, amelyekben tragikus pillanatok színezték át akár a fellélegzések váratlan megkönnyebbüléseit is, mellbevágóan szemléltetve, hogy a dolgok akkor kerekednek ki igazán, amikor egyrészt nem is feltétlenül számítunk rá, és hogy gyakorlatilag nincsenek könnyen felfejthető tiszta megélések, a dolgok minden egyéb szándék ellenére egyszerűen csak egymásba csúsznak. Egy pop- vagy színházinak gondolt koncerttől (talán most kimondhatjuk, hogy: eseménytől) ez így is jóval több, mint amire előzetesen számítottam. És bár az ember telhetetlen, de adatott idő mindehhez bőven, a kétszer kétdalos ráadással közel kétórás nettó játékidőben fürödhetett a nagyérdemű.

A boldogsághoz sok út visz közelebb, ahány ember, annyi, de van egy közös pont: szívközépen vezet át valamennyi. A Dead Can Dance itt tart most – és káprázatos volt velük lenni ebben a kívülről szűknek gondolható, ám eget-földet magába foglaló és teljes embert kívánó szakrális térben.


koncert beszámoló dead can dance világzene ethereal lisa gerrard brendan perry dark wave budapest aréna



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

FMR 2019.06.27. 16:08:03

Klassz kritika és igaz. Jelen voltam; az egyik gyöngyszem:

www.youtube.com/watch?v=zjhebGTJXgo