2019.07.19. 17:59 – Kovács.Attila

A 850. lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz - Skunk Anansie - Post Orgasmic Chill

A Skunk Anansie huszonöt éve 2. rész

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

skunk_anansie_0719.jpg

Fogalmam sincs, milyen alapművek esetén szokásos indítás lenne helyénvaló. Kezdhetném azzal, hogy vannak emblematikus lemezek, ahol egyszerűen minden alkotóelem összeáll, és amelyek egy zenekar legjobb arcát mutatják, miközben a kiforrottság mellett megvan bennük a kezdeti lendület frissessége. Hogy ilyenkor borítékolható a siker? Hogy jókor kell lenni jó helyen? Ezeket mind ellőhetném, és mégsem mondanék el semmi olyat a Skunk Anansie Post Orgasmic Chill című harmadik albumáról, amit valóban tudni kell róla. Valójában nem is igazán szavakba önthető az a szenvedély, mélység, és sokszínűség, ami ezt a - a japán bónuszdalként funkcionáló, kvázi címadó Post Orgasmic Sleeppel együtt - tizenhárom dalt jellemzi. Ugyanakkor mindennél nagyobb közhely lenne, hogy egyszerűen hallani kell, szóval mégis megpróbálok írni róla. 

A Skunk Anansie már az első két lemez idején sem volt egy tizenkettő egy tucat kategóriába helyezhető, műfaji panelek mentén mozgó produkció. A két év alatt gyors egymásutánban megjelent Paranoid & Sunburnt és a Stoosh visszatekintve egymásból következő, logikus fejlődést mutató albumok voltak. A zenekar rajongói valószínűleg nem is tudnának könnyű szívvel rábökni egyikre a másik ellenében, hiszen a bemutatkozó lemez nyers, dühös energiája és érzékenysége legalább annyira tökéletes a maga nemében, mint a Stoosh ezeket az elemeket új hatásokkal, változatosabb hangszereléssel gazdagító, kísérletezőbb megközelítése. A Post Orgasmic Chill viszont ha lehet, még két ilyen bivalyerős lemezt is képes felülmúlni azzal, hogy a két album legjobb pillanatait ötvözi, miközben a Stoosh óta eltelt három évben a négyes tagjai még érettebb zenészekké és szerzőkké váltak.

Miután a független One Little Indian Records után új szerződést közöttek, ezúttal a Virgin képében már egy igazi nagyvaddal, a hazai pályás lemezkészítés helyett áttették a székhelyüket az Egyesült Államokba, ahol végül két helyszínen, a New York-i Clinton Studiosban, illetve egy Bearsville falucskában található falucskában található stúdióban készültek a felvételek. A produceri székbe egy régi ismerős, az első két album keverésénél már bizonyított, a zenekart valószínűleg addigra már kívülről-belülről ismerő Andy Wallace ült, aki annyi lemezen dolgozott együtt addig és azóta a Slayertől Bruce Springsteenig, hogy azt még végiggondolni is hosszú. Rajta kívül fontos közreműködő volt az a Wil Malone, aki néhány tétel nagyzenekari hangszerelésért felelt, és akit ismerhetünk a Black Sabbath, vagy az Iron Maiden korábbi producereként is.

A Post Orgasmic Chill nyugodtan tekinthető teljes zenekari produkciónak, hiszen három daltól kivételével - Tracy's Flaw, Secretly, You'll Follow Me Down, amelyeken Skin gyakori szerzőtársával, Len Arran producerrel dolgozott - minden szerzemény közösen íródott. És hát nem akármilyen számokról beszélünk, hiszen ez az idén épp húsz éve megjelent lemez mai napig elsöprően erős, mind a zenei anyagot, mind a produkciót illetően. Visszatekintve nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy sikerült az első két lemez tökéletes metszéspontját belőniük. A vadabb, rockosabb oldalt olyan számok képviselik, mint az On My Hotel TV, a Skank Heads, az And This Is Nothing That I Thought I Had, vagy az albumot - és általában a zenekar koncertjeit is - nyitó, a zenekar máig egyik legismertebb dalának számító, zaklatás és bántalmazás témakörét körüljáró Charlie Big Potato. A másik szélsőértéket képviselő líraibb hangvételű dalok amellett, hogy gyakran zavarbaejtő lelki mélységeket tárnak fel - ebben elévülhetetlen érdemei vannak Skin szövegeinek, két évtized távlatából is lenyűgöző, őserejű énekesi teljesítményének - egyúttal továbbfejlesztik a korábban megkezdett hangszerelési kísérleteket, szép példa erre a You'll Follow Me Down, vagy a normál kiadást záró, gyönyörű, melankolikus I'm Not Afraid. Ha pedig olyan dalokra vágyunk, amelyekben a két világ találkozik, akkor ott a We Don't Need Who You Think You Are, a Lately, vagy a Cheap Honesty.

Az album talán legemlékezetesebb fejezetét szándékosan hagytam a felsorolás végére, de abszurd módon sok mindent nem lehet elmondani egy olyan dalról, mint a Secretly, mert erről sem elsősorban beszélni kell. A beteljesületlen szerelem témáját feldolgozó, vonósokkal kiegészített hangszerelésű, bő négy és fél perces tételbe minden tekintetben annyi szépség szorult, hogy ha Skin és a Skunk Anansie csak ezt a számot írja meg huszonöt év alatt, akkor is emlékeznénk rájuk. A lemez egészéről nem lehetne nagyobb dicséretet mondani azon kívül, hogy egy ilyen bődületesen erős szerzeményhez képest is állja a versenyt a többi dal.

A zenekar egységként és tagonként is a legjobb formáját mutatja az albumon, Skin lélegzetelállító éneklésén kívül folyamatos hallgatnivalót jelent Mark Richardson izgalmas, mégis betonbiztos dobolása, Cass és Ace pedig amellett, hogy igazi egyéniségként messziről kerülik a sablonos megoldásokat, talán még a második albumon hallottakhoz képest is meglepő basszus- és gitártémákkal, illetve hangszínekkel fűszerezték meg az albumot - utóbbiak az öncélú helyett mindig a dalok összhatását és atmoszféráját erősítik, hosszú távon is izgalmassá téve a lemezt, akárcsak az elektronika jó arányérzékű használata, és az előző lemeznél már szerepet kapott kis átvezető közjátékok újbóli megjelenése. Az Andy Wallace által kreált, természetes, erőteljes, de minden szólamnak megfelelő teret hagyó megszólalás pedig pont olyan, mint amikor egy részletgazdag, színpompás festményt még a kerettel sem sikerül elrontani. 

Ezek után nem meglepő, hogy a Post Orgasmic Chill lett az a lemez, amit 2007-ben Robert Dimery, a Time Out és a Vogue korábbi újságírója beválogatott az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvébe. Bár az ilyen kiadványok értelemszerűen mindig szubjektívek, nem lehet rossz dolog olyan listára kerülni, ahol az egyetemes könnyűzene legnagyobb alakjaival emlegetik együtt a neved, mint a The Beatles, a Rolling Stones, a Black Sabbath, a Led Zeppelin, David Bowie, a Pink Floyd, vagy épp Peter Gabriel, csak hogy néhányat említsünk. És bár a Skunk Anansie sosem lett akkora legenda, mint a fent említettek, ez a Post Orgasmic Chill értékeiből semmit sem von le. Igazi modern klasszikus, nincs ehhez mit hozzátenni. 

Skunk Anansie "Ki kicsoda?" - Richard "Cass" Lewis

 cass_skunk_anasie_cut.jpg

Hangszer: basszusgitár

Születési hely, idő: London, 1960. szeptember 1.

Casst a szélesebb közönség 1987-ben ismerhette meg, amikor Terence Trent D'Arby kísérőzenekarának basszusgitárosaként olyan lemezeken játszott, mint a Grammy-díjra jelölt Introducing the Hardline According to Terence Trent D'Arby (1987) és a Neither Fish nor Flesh (1989). Egészen az alapítás óta a Skunk Anansie tagja, funk és soul hatású, szólisztikus pillanatokra is kapható, alkalmanként bátran és kreatívan effektezett basszusjátéka a csapat zenéjének fontos pillérét jelenti az albumokon és a koncerteken egyaránt.

Karrierje során dolgozott Björkkel, közreműködött Gary Moore 2002-ben megjelent Scars című lemezen, illetve az ahhoz kapcsolódó turnén, és állt már színpadon Luciano Pavarottival is 2000-ben, a legendás operaénekeshez kötődő Pavarotti & Friends nevű jótékony célú rendezvénysorozat kambodzsai és tibeti gyermekek megsegítésére szervezett koncertjén, melyen őszentsége, a Dalai Láma is részt vett. Emellett játszott Skin első szólóalbumán is.

További információk: Facebook.com/OfficialCassLewis

A szakmai elismerés és a sikerek ellenére - a zenekar első korszakában a teljesség igénye nélkül olyan nevekkel turnézott, mint a U2, az Aerosmith, Lenny Kravitz, a Bad Religion, vagy a Rammsteing - a zenekar 2001-ben bejelentette feloszlását. Mark Richardson néhány héttel ezelőtt így fogalmazott ezzel kapcsolatban a vele készült interjúban:

Azt hiszem, sokkal akaratosabbak voltunk régen, a végkimerülésig dolgoztunk azért, hogy sikeresek legyünk, és részben ez volt az oka annak, hogy feloszlottunk egy időre. Kicsit kiszálltunk a mókuskerékből, megteremtettük a saját életünket, családjaink lettek, és azt hiszem, az a legnagyobb különbség, hogy már nem a zenekar határoz meg minket. Ma már nem az életünket jelenti, csak azt, amit csinálunk. Ez egy hihetetlenül jó meló, nagyon szerencsések vagyunk, hogy ezzel foglalkozhatunk, de ma már nem ez jelent mindent, vannak fontosabb teendők is. Bizonyos dolgok megváltoznak, amikor családod lesz, amikor gyereked születik, amikor elkezdenek más dolgok is érdekelni a zenekaron kívül. Ezekre mind időt kell fordítani, amit nem tehetsz meg, ha folyamatosan úton vagy. Ha meg folyamatosan úton akarsz lenni, egyre nehezebb kiszakítani magad a családod köréből, a komfortzónádból. Nem vagyunk azon a szinten, mint mondjuk a Muse, egy magunkfajta zenekar nem teheti meg azt, hogy a tagok mindenhová magukkal vigyék a családjukat, külön buszokban utazzanak, vagy teljes emeleteket foglaljanak le egy szállodában. Mi mindenhová együtt utazunk, és tudatában kell lennünk annak, hogy mindannyian egy-egy kis darabja vagyunk az egésznek. Még ennyi év után sem engedhetünk meg magunknak egy saját repülőgépet.

A Post Orgasmic Chill után végül jó tizenegy évig nem készült újabb Skunk Anansie-album, és jó darabig nem is nagyon látszott esély arra, hogy valaha lesz folytatás. Skin a szünet alatt kiadott két szólóalbumot - Fleshwounds (2003), Fake Chemical State (2006) - amelyeken ismét Len Arran, illetve Paul Draper társaságában dolgozott. Ezek némileg lágyabb, egyúttal elektronikusabb hangszerelésűek az anyazenekarhoz képest, részben megelőlegezve az újjáalakulás után készült albumok világát. Mark a Feederbe szállt be, de közben jutott ideje arra, hogy feldobolja Ace "Ace Sounds" projektnév alatt kihozott Still Hungry című albumát, melyen olyan zenészek közreműködtek rajta kívül, mint Shingai Shoniwa énekesnő, vagy Chris Dale akit a Sack Trick mellett Bruce Dickinson Skunkworks című - a szerző szubjektív vélenye szerint igazságtalanul alulértékelt - albumának basszusgitárosaként ismerhet a közönség.

2008 végén aztán egy Drummer Magazine-nak adott interjújában Richardson bejelentette, hogy a zenekar egy válogatásalbum mellett új anyag írását is tervezi. Az újjáalakulást jelentő két koncertnek az első fellépésük helyszíne, az addigra a Splash's helyett új nevet kapott Monto Water Rats klub adott otthont. Annak ellenére, hogy álnéven - SCAM, ami fordítható átverésként, de a tagok neveinek kezdőbetűjét is rejti Skin, Cass, Ace, Mark sorrendben - léptek fel, húsz perc alatt elfogyott rájuk minden jegy. A zenekar azóta három stúdióalbumot és két koncertlemezt jelentetett meg - de ezekről majd a következő fejezetben lesz szó.

Addig is ismerkedjetek a most készülő új anyagról elsőként kihozott What You Do For Love-val, amelyhez épp tegnap érkezett meg a hivatalos videóklip.  

A Skunk Anansie július 31-én, szerdán lép fel a Barba Negra Trackben. A koncertről további információk a rendezvényhez kapcsolódó Facebook-eseményen, és a Concerto weboldalán


lemezkritika anglia rock metal alternatív concerto skunk anansie karriertörténet barba negra track



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása