2019.08.02. 09:59 – Kovács.Attila

A zene, az élet, meg a vigyorgó kisördög – Beszámoló a Skunk Anansie budapesti koncertjéről

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

skunk_anansie_artlasso_001.jpg

Ritkán van szerencsém zenei rendezvényen ahhoz az élményhez, hogy már a harmadik dal alatt olyan a hangulat, mintha a zenekar a ráadást játszaná a legnagyobb közönségkedvencekkel. Nem lehetetlen, csak kell hozzá egy olyan énekes, aki amellett, hogy szó szerint bármit elénekel, van annyira vagány, hogy rögtön a koncert elején bevesse magát a nézők közé, leguggoltasson mindenkit, hogy aztán a refrénre együtt ugorjon a levegőbe a közönséggel, egy olyan zenekar, aki az ilyen akciókat zökkenőmentesen tudja lereagálni az egyébként is mesteri játék mellett, meg persze erőteljes színpadi megszólalás is. A Skunk Anansie budapesti koncertjén mindezt megkaptuk, meg még annál is többet. Aki instant, gyorsan fogyasztható összegzést akar, annak azt mondom, hogy az egyik legjobb koncert volt, amit életemben láttam. A többiek olvassanak tovább! (Fotók: Artlasso.hu)

Mivel nagyrészt pont a 2010-es évek eleje óta koptam ki a Szigetről, még sosem volt szerencsém a zenekarhoz élőben, szóval előzetesen csak mások véleményére tudtam hagyatkozni, amelyek egyöntetűen arról szóltak, hogy a Skunk Anansie bitang erős koncerten, de arra, amit szerdán nyújtottak, még ennek tudatában sem voltam felkészülve. A jó alaphangulatot mindenesetre már az is megadta, hogy az ilyenkor szokásos linecheck során az egyik technikus kolléga "Vers mindenkinek" változatban szavalta végig az I Want To Break Free-t, nem kis derültséget keltve a gyülekezők soraiban. Úgy negyedórányi töszörgés - tájnyelvi kifejezés Vas megyéből elindulás előtti időrabló tevékenységekre, a szerző gyűjtése - után a Charlie Big Potato és a Because of You kettősével kezdtek bele a műsorba, ezek után érkezett az első lemez egyik legjobb dala, az I Can Dream, és vele a bevezetőben említett kis közjáték. 

Nem akarom szaporítani a szót, Skin az egyik legjobb frontember, akit valaha láttam élőben. Ha valakire azt lehet mondani, hogy istenadta, színpadra született tehetség, akkor ő az, hiszen amellett, hogy megdöbbentő minőségben és erővel énekel élőben - már az első dal közben libabőrözött a karom - valami elképesztő, derűs gátlástalansággal viszi a showt. Ha kell, bohóckodik, és eljátssza, hogy a funkys basszusgitárszólam hallatán külön életre keltek a lábai, ha kell, inzultálja a nézőket, annak ajánlva a dalt, aki túl sokat beszélgetett az előző közben, esetleg thereminszólót játszik a dal végén, - előre is elnézést, ha politikailag inkorrekt lenne, de ez történt - orális szexet imitálva az antennán, mindezt szinte végig vigyorogva, akár egy csínytevő kisördög. Egyszerűen imádnivaló, és miközben nézed, hallgatod, eszedbe jut, hogy vajon bele akarnál-e nézni abba a mélységbe, ahonnan mindez előtör, olyan energiaszinten, hogy még a színpadtól húsz méterre is leégeti az arcodat? Elképesztő.

Persze a legzseniálisabb frontember sem ér semmit hozzá méltó zenekar nélkül, de itt ezzel sincs probléma. A végig sztoikus félmosollyal játszó, a komplett műfaj egyik titkos gitárhősének minden további nélkül nevezhető Ace játékát ugyanolyan élmény volt befogadni, mint a kezdés előtt pár perccel színpadi szerelésben a nézőtéren cseverésző Cass basszusgitározását, aki amellett, hogy veteránokhoz illően érett és egyéni produkciót mutatott be, még a saját visszhangeffektjeinek lecsengésére is mosolyogva biccentgette a fejét jobbra-balra, láthatóan minden pillanatát élvezve annak, hogy színpadon lehet. A Richardson-Footman házaspárról szintén csak a legjobbakat lehet elmondani - előbbi erőteljes, pontos dobolásával adta az alapokat a zenekar alá, és amikor arra volt szükség, a kórusokba is besegített, becses neje pedig az este Jolly Jokereként billentyűsökön, ütőhangszereken és gitáron játszott az elsődleges háttérénekesi feladatok mellett. Néhányszor elkaphattuk egy-egy összemosolygásukat, szívmelengető pillanatok voltak. Ez a pozitív energia az egész estét meghatározta, nem lehetett megállni a teli szájjal vigyorogást, amikor a lányok egymással kergetőzve énekeltek a színpadon - megint csak tökéletesen - vagy amikor műsor vége felé az ilyenkor szokásos meghajlás után átmenet nélkül elkezdett dalra Mark nem ért vissza időben a dobcucc mögé. 

A műsor összesen huszonhárom dalt tartalmazott, nagy hangsúllyal a kilencvenes években készült lemezeken, köztük a zenekar olyan alapvetéseivel, mint a You'll Follow Me Down, a Weak, a Hedonism (Just Because You Feel Good), az első ráadás elején érkező Secretly, azt azt záró, Highway the Hell-idézettel indított The Skank Heads - amelynek során immár Cass is csatlakozott Skinhez, hogy ismét kiránduljanak egyet a nézők közé -, vagy a tényleg utolsó Little Baby Swastikkka. Ugyanakkor nem feledkeztek meg a második korszak lemezeiről sem, ezekről szintén hallhattunk legalább két-két szerzeményt, mint a My Ugly Boy, a Love Someone Else, az I Believed in You, vagy a God Loves Only You, amely előtt Skin egy rövid beszédet is intézett a közönséghez - nem meglepő módon nincs elragadtatva az aktuálpolitikai történesektől Európában, és benne Magyarországon. Viszont dicséretes módon mertek annyit kockáztatni, hogy ne csak a "kibaszott" régi dalokat játsszák, szóval kaptunk két új számot is a This Means War és a What Yo Do For Love képében, melyek hallatán kifejezetten kíváncsi leszek a következő lemezre. És bár nyilván volt, ami kimaradt, ennél jobb karrieráttekintést nehezen lehetett volna összehozni a rendelkezésre álló időben. 

Nem tudom, mennyire leszek Oravecz Nórába oltott Paolo Coelho, ha leírom, amin hazafelé gondolkodtam, de a jó zene végül is olyan, mint maga az élet. Olykor vidám, máskor szomorú, gyűlölünk, szeretünk, felháborodunk, vállat vonunk, nevetünk szóra sem érdemes dolgokon a legjobb barátainkkal, beszélünk sokkal fontosabb, zsigeri témákról olyanokkal, akiket alig ismerünk, születünk, élünk, harcolunk, megbékélünk, végül meghalunk. Az igazán jó zenekarok képesek arra, hogy ezt zenébe foglalják a saját eszközeikkel, a Skunk Anansie pedig közéjük tartozik. Azt hiszem, ez jó is lesz frappáns, emelkedett, lényeget összefoglaló kinyilatkoztatásnak a végére.


budapest brit rock koncert beszámoló metal alternatív skunk anansie barba negra track



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása