2019.08.04. 13:53 – Rácz Mihály

Tíz titkos befutó a Sziget világzenei felhozatalából - Mégiscsak lesz értékelhető világzene az idei Szigeten

hudaki.jpg

Tavaly ősszel a Sziget vezetése 19 évnyi működés után megszüntette a Világzenei Színpadot, erről elsőként mi tudósítottunk. Az legalább kiderült, hogy nem csak szerintem volt teljesen rendben a felhozatal évről évre, a nyilatkozatban olvashatjuk, hogy a programigazgató is elégedett volt a szervezőkkel: „töretlen lelkesedéssel és magas színvonalon szervezték az elmúlt 19 évben a helyszínt, szóval nem az ő munkájukat minősíti a döntés”. Hanem az uralkodó trendeket. Ezzel együtt mintha mostohagyerekként lett volna kezelve ennek a csupa jól kitalált és invenciózus produkciót felvonultató helyszínnek a sorsa, legalábbis ez jött le kívülről szemlélve, mert bár „ekkora dedikált helyszínről” volt szó, mégsem került fel például a nagy reklámplakátokra évek óta szinte senki a világzenei nagyágyúk közül – pedig akadtak bőven. Végül úgy néz ki, hogy a belinkelt cikkben is vázolt előzetes tervek szerint valóban a megszüntetett színpad helyére került a Karaván Sátor, idén már Global Village néven. 

A meghívott hazai zenekarok a világzenei színtér élvonalból kerültek ki, csupa olyan, akikkel rendszeresen és nagy odafigyeléssel foglalkozunk lemezeik és egyéb megjelenéseik kapcsán, tessék rákeresni nálunk: Besh o droM, Lajkó Félix, Zoord, Lakatos Mónika, Parno Graszt, és Cimbalom Brothers. Bár komolyabb befutókat a nemzetközi színtérről valóban nem tudtak hívni „a szűken vett műfajból”, de a felhozatalt végigböngészve remek fellépőket viszont jócskán találunk – hiszen a minőség valójában csak részben arányos a toplistákon szerepléssel és az ismertté válással –, tehát a Global Village színpad szervezői is képben vannak, kifejezetten jóízűnek tűnik első blikkre a heti menü. 

Az ukrán Hudaki Village Band már fellépett 2010-ben a Szigeten, de arra nyilván kevesen emlékeznek, így most hiba lenne kihagyni ezt a lendületes folkcsapatot. Ének, zene és tánc magas foka a mesterhármas, tüzes hévvel és magával ragadó dallamokkal. Az a fajta buli, ami közben az ember feledi minden búját-baját, és magával is viszi az élményt – legalábbis így lelkendezik mindenki a nemzetközi sajtóban. A máramarosi régióban a zenészeket hívják hudakinak; a 17 éve koncertező banda bejárta egész Európát ezzel a tradicionális és sokrétű muzsikával, amiben az archaikus szláv hagyomány román dallamokkal, zsidó ritmusokkal és roma temperamentummal lesz teljessé és szerethetővé.

A lengyel Dikanda is játszott már nálunk, és mivel emlékeimben úgy élnek, mint egy felettébb eleven bulit prezentálni képes banda, a kiemelt ajánlás nem kérdéses. Nagy ívű történet az övék, nem csak abban az értelemben, hogy zenéjük ízlelgetése közben a Balkántól Fehéroroszországon, Izraelen és Kurdisztánon keresztül Indiáig eljuthatunk, mert különböző elemeket hagyományokból azért sokan tudnak átemelni, de ezzel a fajta mélyen érző és kreatív odaszánással, ahogy a Dikanda teszi, már kevesebben. Az 1997 óta létező banda az egyébként rendkívül erős lengyel folkszintérről is kiviláglik, nem csak Európát koncertezték be többször, de jártak Amerikában és Indiában, valamint az évek alatt több jelentős nemzetközi zenei díjat is elnyertek. 

Ahogy mondani szokás: magára valamit is adó fesztivál természetesen nincs belevaló latin banda nélkül, ezt a tisztet most a kolumbiai Puerto Candelaria igyekszik betölteni, és a jelek szerint minden esélyt érdemes nekik megadni. Ezzel az elsősorban persze táncos-bulis, de minden ízében zeneszerzői vénával kidolgozott (a Latin Grammy győztes Juancho Valencia áll mögöttük) és gazdagon hangszerelt produkcióval két évtizede számítanak a kolumbiai zene nagykövetének. Olyan popzenéről beszélünk, amiben ott figyel folklór oldalról a kumbia hagyománya, beleforgatva egy lazára szőtt rockos, jazzes és skás melegágyba – a befogadói oldalon tehát bőséges aratás lehet a jutalom.

Ha az egyszerűséget és a magával ragadó kamarai megszólalásokat szeretjük, akkor a ciprusi Monsieur Doumani a mi bandánk. Többszörösen is, mivel a mediterrán világ bár úgy tűnik, hogy kellően van reprezentálva legalább a fesztivál ilyesmikre szakosodott helyszínein, valójában mégsem. Igazából nincs itt semmi túlragozni való, ez a trió a ciprusi folk-hagyományokat egyszerűen csak felfrissítette, és élvezhetővé tette gyakorlatilag bárki számára. Miközben nem riadnak hangot adni karcos politikai véleményüknek sem – így mondhatjuk, hogy a magassági és a mélységi mámor is be van célozva. Akusztikusra hangszerelt, de lendületes (leginkább a görög városi rembetikóra hajazó) dalaik fesztiválokon éppúgy működnek, mint a koncerttermekben, erről egyébként a szemfülesek meg is győződhettek tavaly decemberben a Müpában. Szokásostól eltérő sikersztori az övék, ügynökségek és kiadók nélkül jutottak a világzenei színtér csúcsára, olyan listákon töltött tavalyi lemezük hónapokat, mint a Transglobal World Music Chart és a World Music Charts Europe, azaz 2018 tavaszán az ő felvételeiket sugározták leggyakrabban az európai világzenei rádiók. 

A balkáni zenét néha a más vidékekről kacsingatók is veszedelmesen jól bírják csinálni, például most néhány finn muzsikus. Talán mert nyakig vannak a rockandroll életérzésben, amiben valamiért a skandinávok eleve nagyon otthonosan mozognak. A 2009 óta létező Jaakko Laitinen & Väärä Raha biztos a dolgában, az a nagyon szerethető hangulat és folyékony lendület a sajátjuk, amitől ismerősként tekint rájuk az ember, pár pillanat után már hívnánk is őket kocsmázni. Aki ugye ilyen mondatokkal definiálja önmagát, az csakis a barátunk lehet: „A zenekar egyedülálló fúziós világzenéje különféle szószokban pácolódott, fő elemei a balkáni roma grúvok, az orosz románcok, a régi finn tango és a humppa. A repertoár 99% -ban saját kompozíció; szeretet és keserű szépség a dalok fő témája, beleértve az élet más kulcsfontosságú elemeit is, mint például a halandóság, az emlékek megtévesztő ragyogása, a földi boldogság hullámzása és ambícióink elkerülhetetlen hiúsága. Az öröm és a bánat ritmusokban és dallamokban ölt testet, akárcsak az életben.” 

És mivel mindig van tovább a rockandrollban, vadkeletre is utazhatunk egy jóízűt a Bolond Lélek nevű, Párizs külvárosból szalasztott bandával. Ám legyen, a rend kedvéért álljon itt az eredeti nevük is: Aälma Dili. Bár azt mondtam, hogy tovább is van, valójában a gyökerekhez való visszanyúlásban érdekeltek, westernes kinézetükkel ellentétben sokkal inkább balkáni- (macedón, albán és görög), és cigány ritmusok, valamint persze az ehhez rendelhető dallamok a főcsapás, de azzal a nagyszívű-sanzonos énekstílussal, amiben viszont az érzelmi magas fok mellett semmi sincs elgiccsezve. Olyan közösségi berántás ez, amiből kiút csak befelé vezet. 

A délszláv tamburazene nálunk is kellően reprezentált, jól ismerhetjük ezt a zenei nyelvet a városi folk első köreiből még a Vujicsics kapcsán, mostanában pedig a világzene nagy dobásai közé sorolható a Vujicsics családból kinőtt Söndörgő. Most azonban egy Bécsben született ifjú szerb muzsikustehetség kerül fókuszba, Branko Bako Jovanović azt a fajta bravúrosan virtuóz vonalat viszi, ami sosem megy át féktelen és üres virgázásba, és bár a gipsy swing mentalitása és pörgős ritmuskezelése is része a történetnek, a lényeg inkább az áradó életöröm és az érzelmi telítettség. A Jovanović családra jellemző hangzás és komponálás metódusa az egyik legjobbnak számít a műfajban, azt a fajta együtt lüktetést kínálja, amikor a hallgató gyakorlatilag résztvevőnek érezheti magát. 

Az Olaszországból érkező Fanfara Station trióját egy neves és sokoldalú ütőhangszeres, egy trombitás/etnomuzeológus és egy DJ/producer alkotja; megszólalásuk pedig az első pillanatától ajzószerként hat. Egyrészt hihetetlennek tetszik, hogy olyan nyugodtan babrálnak mindhárman a színpadon, mintha csak egy laza kis klubkoncerten ügyködnének, miközben az energia és a gazdagon rétegzett hangzás majd szétveti az agyunkat. És persze egyébként is lenyűgöző, hogy eközben nem egy nagyzenekart látunk, csak egy laza trió. Kábé olyan ez, mintha egy balkáni rezesbanda bekéredzkedett volna egy észak-afrikai zenekarhoz egy kis felturbózásra, miközben minderre a haver DJ is rápakolja a magáét. Az ilyesmiből kevesen jönnek ki igazán jól, itt azonban szó sincs pofátlan összelapátolásról, semmi nincs erőltetve, viszont minden mindennel harmonizál. Az apró csodák öröme. 

A külső technikát alig igénybe vevő produkciók hatásfoka néha meglepően mély és felkavaró szintű bír lenni; ilyesmiben érdekelt a francia San Salvador. A hattagú banda, énekhangokra, két dobra és tapsra kihegyezett (formailag az occitan hagyományból ismert) énekes verselése a drámaiság színpadi magas foka. A három női és három férfihang dinamikája és egyensúlya felszabadító erejű, a nyelviség legfinomabb és legdurvább minőségeit balanszírozzák a költőiség eszközeivel, így összességében nem is popkoncertként, mint inkább színházi előadásként értelmezhető. Az úgynevezett védett örökségű folklór merev szabálykövetésével nem törődnek, a polifonikus tradíciót teljességében igyekeznek maivá és élővé varázsolni. Ez minden esetben sikerül is nekik – lehengerlő energiával. 

Sivatagi-blues nélkül nem kell kibírni idén sem, mert a Tinariwen óta tudjuk, hogy ez a fajta folyékonyság és lüktető ritmika szinte létszükséglet. A tanítást és a zenei leckéket a tuareg kovács családból származó Omar Adam, az Ezza trió Nigériából származó énekes/gitáros vezetője tökéletesen elsajátította már gyerekként. Rockba mártott transzzenéje az egyik járható útleágazás, amit érdemes megismerni a(z egyébként gazdag) felhozatalból. Semmi túllövés, semmi manír, csak a lendületes és gördülékeny muzsika, príma és értő ritmusszekcióval, és a tuareg bluesra egyébként is jellemző elbeszélő-énekkel, miközben az elektromos gitár egymásba fonódó körei pillanatra sem engedik megtörni a lendületet.

 


fesztivál sziget világzene sziget2019



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.