2019.08.12. 15:25 – Lángoló

A szerelem forradalma meg a szupersztár haknija - Ez volt nekünk a Sziget ötödik napja

Sziget 2019

A vasárnapi nap arra volt tökéletes, hogy megmutassa hogyan kellene, és hogyan nem kellene működni a Nagyszínpadnak. Szerencsére nekem a jobbik feladat jutott, és a jó példát nézhettem, ugyanis egy Nagyszínpadnak legalább így kell működni, mint a Years and Years alatt.  Ha egy szóval szeretném összefoglalni, akkor azt mondanám rá, hogy cuki volt a koncert. És ebben benne van minden. Benne van, hogy a Years and Years zenéje az a fajta pop, amit még ha nem is hallgat az ember, de ha mögé tesznek egy zenekart az élő koncertek erejéig, akkor van benne erő, és önkéntelenül is eltáncikál rá az ember. Benne van, hogy Olly Alexander olyan frontember, akit nem lehet nem kedvelni. Vasárnap én simán elhittem, hogy ő tényleg élvezi ezt az egészet, hogy imádja minden percét a koncertjének, hogy tényleg szereti, hogy a közönsége jól érzi magát, és ezt úgy tudta átragasztani az emberekre, hogy ott tényleg Love Revolution volt, amikor mindenki mosolyogva lépkedett jobbra balra. Az persze jó kérdés, hogy amennyiben a headliner nem lett volna kimagaslóan rossz, akkor is ennyire jónak tűnt-e volna a Years&Years. (edicsek) (Fotók: Juhász Dorottya)

Aztán

Az idei Sziget legaktuálisabb, vagy még inkább legfiatalosabb sztárfellépője egyértelműen Post Malone volt. A huszonnégy éves amerikai rapper az elmúlt pár évben lett az egyik legfontosabb név a nemzetközi zenei piacon, úgy, hogy a huszonévesektől felfelé szerintem elég sokan vannak, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ki ő, és ha van is, az ég világon semmi érdekeset nem találnak a dalaiban. A tinédzserek viszont imádják ezt az arctetkós srácot, aki egyébként még gitárosnak indult és odavan Bob Dylanért, de leginkább azért csak trapdalai vannak.

A közönségben lévő rengeteg tinédzser tök jól is érezte magát a koncerten, legalábbis nekem úgy tűnt: akármerre mentem, mindenhol nagy volt a buli, még a színpadtól távolabb is. Az emberek táncoltak, ugráltak, énekelték a szövegeket, és úgy összességében sokkal több energiát mozgattak meg, mint a színpadon lévő kedvencük. Sokan szerintem konkrétan többet is énekeltek, a koncert alatt ugyanis nem csak a számok alapja, de az éneksáv is végig ment felvételről, a rapper pedig csak ráénekelt erre, hol többet, hol kevesebbet. Gyakorlatilag semmi tűz nem volt ebben a fellépésben. Hiába játszotta el az összes slágerét Post Malone, hiába tört gitárt a színpadon, hiába tűnt úgy, hogy igazából örül, hogy itt lehet, ez végső soron csak egy hakni volt.

Nagyobb kontrasztban nem is lehetett volna Post Malone koncertje a Parcels fellépésével, az ausztrál zenekar a Sziget eddigi legjobb koncertjét adta, legalábbis azok közül, amelyeken ott voltam. A funkos, soulos elektropopot játszó öt fős együttes minden tagja eszméletlenül muzikális, egyszerűen áradt a zene az A38 sátor színpadáról egyórás fellépésük alatt. Nem véletlen, hogy az egész népes közönség is teljesen oda volt ezekért a fiatal srácokért. Nem lehetett őket nem szeretni, ahogy a doboson kívül négyen egy sorban, mindannyian énekelve és közben gitározva, szintizve nyomják ezeket a csilingelős, vidám és kreatív dalokat, és közben végig táncolnak, és egyszerűen látszik rajtuk, hogy iszonyatosan jól érzik magukat zenélés közben. 

Meg az is, hogy még fel kell dolgozniuk, hogy elkezdtek befutni, és rangos fesztiválokon játszhatnak több ezer ember előtt, Noah Hill basszusgitáros például többször fél percekig csak térdelt, és nézte a táncoló, bulizó közönséget. A csúcs pedig egyértelműen Jules Crommelin gitáros volt, aki egyrészt úgy nézett ki, mint George Harrison a Let It Be borítóján, másrészt pedig hihetetlenül ügyes és táncolható gitártémái vannak. Mondjuk azért az is látszott, hogy nagyon fiatal a zenekar, és még nincsen igazán sok jó számuk, de egy egyórás műsort így is ki tudtak tölteni túl hosszú üresjáratok nélkül. Ha pedig nem csak egynyári csodának bizonyulnak, és írnak legalább még egy hasonlóan jó albumot, mint a tavalyi bemutatkozó lemezük volt, akkor szinte biztos, hogy legközelebb a nagyszínpadon fogunk velük találkozni. (má)

És még

A kecskeméti Zoord trió (Szilágyi Áron, Drabant Béla, Almási Krisztián) a nyers, zsigeri folklórban utazik, három éve írtunk is debütáló lemezükről. Azt a fajta moldvai csángózenét művelik dorombbal, hegedűvel és kétfenekű nagydobbal, amiről minden alkalommal megállapíthatjuk, hogy az egyik legősibb hangvételű népzene a világon. Sokféleképpen lehet ehhez a kultúrkincshez nyúlni, a Zoord a punkos lendület híve, valamiféle akusztikus trance, minimal zenékre jellemző építkezéssel és a technók nyújtotta örvénylő csavarás trükkjével. Aztán gondoltak egyet és nemrég kitágították a hangzást és a zeneiséget - azért az előbb vázolt alapjelleg maradt -, viszont meghívták közreműködőnek Szokolay Dongó Balázs népzenei fúvóst, akinek a zenekarait és közreműködéseit nem állunk neki felsorolni, annyi van, mindenesetre ö az egyik legeslegjobb a szakmában; valamint Mogyoró Kornél ütőhangszerest, aki jazz és világzenei vonalon is otthonosan mozog, és az ő szakmai élete is kivételesen gazdag. Ez az új felállás kifejezetten nyerő, már csak azért is, mert a Zoord nem vesztett semmit jellegéből és erényeiből, viszont sokat gazdagodott. Dongó Balázs leginkább furulyákat használt, de előkerült a kecskeduda, és terveztem is, hogy a végén majd bekiabálok, hogy legyen még egy dudás ráadásszám, de az ovációs hangzavar beleköpött a levesembe. Éppígy szerettem volna még egy citerás nótát is kérni, mert Drabant Béla, a prímás egyszer nekiállt azon játszani, és kiderült, hogy a legjobb nóta pont ez a citerás. A Zoord igazából trance zenekar, így pedig, hogy Kornél egy elektromos kézi dobpadon játszott (némi szájbőgőzéssel és beatbox-szal is dúsított itt-ott) még inkább ebbe az irányba tolódtak. Persze nem csak a hangzás miatt, ez az egész repetitív zeneiség is afelé hajlik. Még én, a szemlélődő/bólogatótípus is néha azon kaptam magam, hogy már csak pici belefeledkezés hiányzik a táncra perdüléshez. A show tehát majdnem hibátlanra sikerült, de talán volt egy kis belső technikai problémájuk, úgy láttam, hogy a dobosuk nem feltétlenül hallott mindent a kontrollból, ezért tán csúszott is néha, de nem tudom biztosan, és ez nem különösebben befolyásolta a koncert hangulatát. Ráadásul a közönség nem magafajta megfigyelőkből állt, és a táncoló tömeg igyekezett is szétfeszíteni a Global Village sátort nagy bulizásában, ami csak azért nem sikerülhetett, mert nincsenek oldalponyvái.

Az izraeli Quarter To Africa csodaszámba megy abban az értelemben, hogy benne van minden, amitől világzenének hívhatunk valamit, miközben igazából színtiszta tánczene, semmi egyéb. Elektromos oud adja azt a fajta közel-keleti hangzást és zenei témákat, amitől azonnal felismerhető, hogy hol járunk, milyen vidékek és kultúrák vannak megidézve. Koncert közben ráadásul gondolkodni sincs idő, mert elsöprő a lendület, és a fiatalos energia, valamint átjön a hirdetett bizalom is a kultúrák közti párbeszéd, a barátság, az elfogadás és a felebaráti szeretet mindent megváltó erejében. Szóval kigondolni sem lehetne jobb multikulti felütést, és azt kell mondani, hogy élőben sem látni semmi elcsúszást vagy olyan árnyékot, hogy ez ne lenne valódi szándék részükről. Ettől kezdve tehát ez pipa, a kérdés, hogy ez az arab makám-menetekre, afrikai ritmusokra, összességében pedig etno-jazzre alapozó banda milyen is valójában mint színpadi produkció. A felütésként említett csoda pont abból fakad tehát, hogy valóban őszintének néz ki minden megmozdulásuk, és ami az arcukból és egyéb gesztusaikból árad. Gazdagon hangszerelt zene ez, gitárok, elektromos oud, basszus, szinti, dobok, valamint fúvóshangszerek a kelléktár, és az első percekben lejön, hogy nagyon egyben van az egész. Erre szokás mondani, hogy vérprofi, gördülékeny produkció, nincs szemernyi megingás, sem az előadás, sem a zene terén. Végül is aztán kikerekedik egy fura helyzet, hogy bár benne van minden, amit eddig mondtam, szólnak a makám-harmóniák, a lelkesítő vokálok, pörög minden lendületesen, de aztán semmi sem ugrik ki, vagy merül alá ebből a zenetestből, egy bár vastagnak és szélesnek mondható tartományban döng végig a buli, egyéb zenei izgalmak nem történnek. De talán nem is kell. Ha őszinték akarunk lenni, akkor egy hibátlan funkos tánczene szól, egy közel-keleti diszkó, amiben történetesen igazi zenészek melóznak lelkesen és maximális hőfokon – összességében ergo egy végtelenített groove-ot hallunk. Baj ez? Nem. Miért is lenne, épp a Sziget egyik legjobban sikerült koncertje zajlott hatalmas közönségsikerrel... (rm)




Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.