2019.08.14. 15:56 – Lángoló

A Foo Fighters megkoronázta a Szigetet - Az utolsó nap történt velünk

Sziget 2019

img_9936-02.jpg

A szigetes Foo Fighters-koncert legnagyobb kérdése számomra az volt, hogy a zenekar meg tudja-e ismételni azt a bravúrt, amit az Arénában csináltak pár éve, azaz, hogy kurva jól érezzem magam. Ugyanis azóta sem hallgatok Foo Fighterst, csak mikor kijön valami új cucc, az lemegy párszor, ennyi, gyakorlatilag soha többet nem veszem elő. Azóta sem változott meg a véleményem arról, hogy a zenekar abból él, hogy Dave Grohl jófej, illetve 2017 óta nem változott a slágereik száma sem. Viszont azt írtam a két évvel ezelőtti beszámolóm végén, hogy Foo Fighters-koncertre ezentúl lelkesen megyek, és ez így is történt. Lelkesen, de azért készen arra, hogy jól lehúzzam, hogy 2017-ben csak egy tévedésben volt részem. (Fotók: Juhász Dorottya)

De nem, 2017 nem volt tévedés. A szigetes Foo Fighters-koncert ha lehet, még jobb volt, mint az arénás. Az alap, hogy ugyan olyan közvetlen volt Grohl a nagyjából 50 ezer ember előtt, mint a 13 ezres Arénában, de valahogy sokkal lazább volt ez a fellépés. Eleve a harmadiknak elővett Pretender lett vagy negyedórás, de a jammelés is jó volt benne, semmi kényszeredettséget nem éreztem, (még ha azért el is gondolkozik az ember utólag, hogy mennyire lehetnek ezek spontán pillanatok, ha takkra kitöltik a két és fél órát). Azt éreztem inkább, hogy ők nagyon szeretnek zenélni, és ez nem tud nem átragadni a közönségre. 

Az egyébként meglepett, hogy a Pretender végén egyszer csak a színpadon állt három énekesnő, akik fel-fel bukkantak a buli során vokálozni, míg végül Grohl őket is bemutatta. Itt volt a koncert legcukibb pillanata is, amikor kiderült, hogy a Nirvana-pólós fiatal énekesnő történetesen Grohl lánya, akit az apja rettenetesen lelkes bemutatása rendesen zavarba is hozott. (“A legjobb érzés egy apa számára, ha a lányával énekelhet” - kamera a lányra, kilométerekről is látható lesütött arcú pirulás, pedig ahogy most nézem, már egy ideje turnézik az apjával.) Ha ennyire cuki momentum később már nem is volt, azért akadtak olyanok, amiken csak vigyorogni tudott az ember. Mind például Grohl esete a szappanbuborékot fújó lánnyal, akivel először a színpad kifutóján akadtak össze. Mármint Grohl és a buborékok, és ez nagyon tetszett a frontembernek. Annyira, hogy a koncert utolsó száma alatt a lánynak Taylor Hawkins dobos mellett kellett állnia, és veszettül fújnia a buborékokat, plusz látványelemként. És hát ne feledkezzünk meg a közönségszörföző kerekesszékes srácról sem, aki szintén felkerül a színpadra a koncert végén, és kvázi tiszteletbeli zenekartagként feszíthetett a hat zenész mellett a meghajolásnál (a buborékos lánnyal együtt), plusz ajándékként klasszikus rock and roll módra földhöz vághatta Grohl gitárját, teljesen elalélva ettől. Ezek miatt még a felesleges dobszólót is megbocsátottam a feleslegesen lifetező dobfelszereléssel. Meg a nekem valamiért egyáltalán nem szimpatikus, de attól még kiváló dobos Hawkins Queen feat. Bowie-feldolgozását is elnézem, aminek a végén ráadásul Grohl (ő dobolt a számban, Hawkins énekelt) még a Nirvanát is megidézte két másodpercig.

Szóval úgy látszik, a Foo Fighters mindig jó koncerten, ez a fellépés pedig a szigetes főzenekaros bulik egyik legjobbja volt, és nem csak az idei évet számítva. Persze ettől még továbbra sem fogok Foo Fighterst hallgatni, de nem lehet minden tökéletes. (dg)

És még

Frank Carter régen kemény hardcorepunk-gyerek volt, most viszont már csak a kinézete az. Az a fajta angol ember, akiből egy rossz pillantás kihozza a vadállatot. Kicsit mint Begbie a Trainspottingból. Hogy valóban ilyen-e vagy csak az imidzse ez, nem tudom, de a zenével eléggé kontrasztos a megjelenése. Ő ugye régen a Gallows énekese volt, majd kiszállt a hardcore-zenekarból, és elkezdett sokkal lágyabb zenét játszani a Pure Love-val, ami aztán leállt, és most van a Frank Carter & The Rattlesnakes. 

Na ők kezdtek a Sziget utolsó napján délután háromkor, aminél hálátlanabb feladat nincs. Ez őket nem zavarta, Carter már a második számnál a fotósárokban szaladozott, aztán a közönségben az egyik gitárossal együtt, és csak az ötödik dalra került vissza a rendes helyére. Ez eléggé punkos momentum volt, de ennyiben ki is merül a dolog. Van egyébként több jó dala a zenekarnak (pl.: Crowbar vagy Devil Inside Me), de a legtöbb inkább tölteléknek hatott. Pont fordítva kellene, és akkor én is jobban lelkesednék, de ez így sem volt rossz egyáltalán. És ahogy hallom, klubban tarolnak, szóval lehet legközelebb majd inkább ott nézem meg őket. (dg)

Régen láttam ennyire hatásvadász koncertet, mint amit a Twenty One Pilots nyomott kedd délután a Sziget nagyszínpadán. Sőt, azt hiszem, hogy még soha. Tényleg szó szerint minden volt itt, amit el lehet képzelni, de néhány példát azért mondok. Már a koncert legelején lángolt egy autó a színpadon. Tyler Joseph énekes kb. két számonként változtatott valamit a kinézetén, meg egyszer felmászott a hangosító sátor legtetejére (ez mondjuk menő volt), a legkedvesebb momentuma pedig az volt, amikor megtáncoltatta az árokban dolgozó biztonsági őröket is a kamera előtt. Josh Dun dobos szinte mindig máshol játszott, volt olyan is, hogy konkrétan a közönségben, miközben pár ember a levegőben tartotta őt a dobszettel együtt (ez annyira nem volt menő). 

És zeneileg is olyan volt ez a koncert, mint a kaleidoszkóp, egy Linkin Park-os számot egy reggae követett, aztán előkerült az ukulele, na meg a közönség további üres hergelése értelmében a Jump Around és a Seven Nation Army is, mindkettő meglehetősen szarul. Szó, mi szó, a zenekarnak tényleg sikerült hatalmas bulizásra késztetni a közönséget, Post Malone-hoz hasonlóan ismét rengeteg tinédzser ugrált a színpad előtt, és veszett meg a híresebb számok alatt. Én mégis azt hiszem, hogy mindenki jobban járt volna egy kicsit kevesebb parasztvakítással és több tartalommal. Ehhez viszont úgy tűnt, hogy nincs elég a Twenty One Pilotsban, úgyhogy a tegnapi fellépésük végül inkább egy cirkuszi bemutató lett, mint koncert.

Lehetett számítani arra, hogy az IDLES fantasztikus bulit csinál majd, de a brit punkzenekar minden várakozásomat felülmúlta. Annyi energia volt ebben a koncertben, hogy az öt srác egy órára simán kiválthatott volna valami kisebb erőművet. Az első pillanattól az utolsóig, megállás nélkül zúztak, és mindezt egyébként nagyon barátságosan tették. Amíg a Twenty One Pilots alatt azt lehetett érezni, hogy a zenekar hiába bohóckodik, igazán nem vegyül a közönséggel, hanem végig egy szinttel felettük tartja magát (általában szó szerint is), az IDLES egyik gitárosa már az első szám alatt bement pogózni a tömegbe, és az egy szál boxerben fellépő társa is több időt töltött a színpad előtt, mint rajta. Joe Talbotról élőben is kiderült, hogy nagyszerű frontember, aki a számok között bemondogat valami huszonegyedik századi, liberális gondolatot, mondjuk a feminizmusról, vagy arról, hogy a migráció a legjobb dolog, ami az Egyesült Királysággal történt, aztán pedig elkezdődik egy dal, és brutális zúzásba kezd ő is. Jó, hogy vannak még ilyen zenekarok.

Mindössze öt évig működött a Smiths a nyolcvanas évek közepén, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy legendássá váljon. A zenekar egykori zeneszerzője és gitárosa, Johnny Marr igazából abból is megélhetne, hogy a harmincöt évvel ezelőtti slágereivel turnézik, de az elmúlt években történt vele valami, és kihozott három szólóalbumot, melyek közül mindegyik top 10-es lett a brit slágerlistán. A legtöbben persze ettől függetlenül a Smiths dalaira voltak kíváncsiak kedd délutáni koncertjén a Szigeten. Legalábbis azok közül, akik egyáltalán miatta álltak a nagyszínpad előtt, rengetegen voltak ugyanis, akik már az utána következő Twenty One Pilotsra próbáltak jó helyet foglalni, és nem értették, mit keres a színpadon ez a manchesteri bácsi. 

Ezek után nem meglepő, hogy a közönségnél általában a környéken lévő fák is többet mozogtak. Kár, pedig igazából elég jó volt ez a koncert. Johnny Marr kiváló gitáros, és bár nem olyan jó énekes, mint a Smithsben eredetileg éneklő Morrisey, de azért tisztességesen előadta korábbi zenekara számait is (mondjuk sajnos csak négyet, tarthatott volna tovább is a koncert ennél a nagyjából ötven percnél). És igazából az új dalaira sem lehet panasz, az Easy Money például kifejezetten jól szólt. Sajnos a brit zene egyik utolsó nagy gitárosa ma már úgy néz ki, hogy nem sok embert érdekel Magyarországon, de azért nagyon jó volt látni élőben, és az is örömteli, hogy nem okozott csalódást. (má)

Ezeken felül volt még

Utolsó napon, sok-sok magával ragadó produkciót követően, megtörtént a valódi, élő csoda a Global Village színpadon a francia San Salvador koncertjén (és most giccses leszek): a szó benn akadt, a belső monológ leállt, és azonmód megnyílt a szívem. Mert nem volt mit tenni, ez a hat fiatal (három leány és három fiú) felszabadított valamit, amiről addig nem is tudtam, hogy zárva van. De ha sejtettem is, kulcsot nem találtam hozzá, ám ők igen, és ehhez elég volt kijönniük, félkörbe állniuk, és belekezdeni ebbe a mindent elsöprő, olyan energiákat megmozgató énekes-előadásba, amik nélkül eddig élni sem volt érdemes. Minimális eszközparkkal teszik a dolgukat, mint általában az a cappella együttesek, félkörbe állnak, mindegyikük előtt mikrofon, két szélen egy fiú és egy leány, előttük dob, a leány mellett lévő srác kezében egy apró cinpár, ő valami lábdob-effektet is lépked, de nem látom a kontroll-ládájától, és mindegyikük az éneklés mellett tapsol is. Ezen felül egész testi jelenlétük, és az ének/zene egészét lekísérő, levezénylő kézmozgásuk is a rendkívül dinamikus előadás része. Mellettem például egy lány a közönségből kitágult pupillákkal, mámoros arccal, gyakorlatilag végig tátott szájjal szívja magába a flowt. Már az első szám után (ezekre a hosszú, sok váltásra, kiállásra, téma- és tempóváltásokra kihegyezett dalokra egyébiránt nemigen illenek a szokásos popzenei meghatározások) a zenekarvezetőnek gondolható fiú igyekszik közel inteni bennünket, magyarázva, hogy csak akkor érzik a dolgot igazán, ha nem maradunk távol a színpadtól, és igaza is lesz: amint hallgatunk a jó szóra, felkorbácsolódik az előadás hőfoka, és nyilván nekik is szükségük van a gyors visszacsatolásra, mert látható, hogy ezt a teljes embert kívánó igénybevételt gyakorlatilag túlélni alig lehet, nemcsak úgy beleszórni a tátongó térbe. Mondhatom, hogy bár készültem rájuk, reménykedve, hogy tényleg ők lesznek a titkos befutók a héten, ám ennél jóval több történt: például az első percben szerelembe estem velük - amit aztán valahogyan ápolni is kéne, mert messze nem volt elég ez a velük töltött órácska. Azt persze megértem, hogy nem adtak ráadást, ilyen szintű kitárulkozásnak és energetikai lenullázódásnak nyilván ára van; ami megkövetel valamiféle regenerálódási technikát. Hálás lehet az a maroknyi néző, aki a gigaprodukciók közt ráakadt erre az egyedülálló gyöngyszemre aznap délután, és elcsodálkozhatott, hogy jó sorsa egy váratlan eksztázishoz juttatta. (A San Salvador egyébként a dél-francia okszitán kultúrában érdekelt, az a fajta gazdag irodalmi hagyománnyal is rendelkező történelmi régió ez, ahol kiemelt szerepe van a verselésnek, éneklésnek, a trubadúr művészetnek.)

És bár a csúcson érdemes abbahagyni, de igazságtalan lennék, ha nem említeném meg pár szóval az utánuk jövő orosz klezmercsapatot, a Dobranotch ugyanis remek koncertzenekar, és úgy is döntöttem pár szám után, hogy ami megvolt, az megvolt, inkább belépek velük a jelenbe, ha már épp egy remek banda húzza a talpalávalót. Az orosz néplélek kitárulkozó világa roppant vonzó és szimpatikus bennük, a jóindulatú, szakállas báty kinézetű énekes/hegedűs láthatóan frontembernek és mindent levezénylő zenekarvezetőnek született, a soktagú zenekar pedig (dobossal, fúvósokkal, bendzsóval, harmonikával) állandó mozgásban lévő cirkuszi bandának tűnik mellette és mögötte, olyan zenebohócok társulásának, akik bármilyen témát és hangulatot be bírnak forgatni a közösbe pillanatok alatt. Miközben persze nyilván jól begyakorolt, kicsiszolt produkciót hallunk. Szentpétervárról húztak el Franciaországba egy szabadabb élet reményében anno, ott is verbuválódtak zenekarrá. Ez a gazdagon hangszerelt, sűrű hangulatú klezmer hamar kikristályosodott, nem is elégednek meg semmiféle szabott kerettel, éppoly erős a zenéjükben a balkáni és a cigányzene, mint a zsidó hagyomány. A soklemezes, húsz éve létező banda aztán később visszatért szülőföldjére, és azóta jobbak, mint valaha - mi pedig most ebben a legjobb állapotában bulizhattunk velük pár kört. Merthogy többváltós lett a buli, egy idő után a közönség is be lett vonva minden szinten, majd a ráadás sem volt elég, utána lejöttek a küzdőtérre, és hangosítás nélkül, egy székre rakott nyitott bőrönd körül tolták tovább, amiben az eladásra kínált CD-k mellett pár üveg vodka is sorakozott.  (rm)


fesztivál sziget sziget2019



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.