2019.08.19. 10:44 – m.adi

Azt hittem, a zeneipar a szexről és a drogokról fog szólni – Parcels-interjú a Szigetről

A Sziget egyik legjobb koncertjét adta az ausztráliai Parcels, a zenekar funkos elektropopja kiválóan működött az A38 sátor lelkes közönsége előtt. A koncert előtt a zenekar két tagjával, Noah Hill basszusgitárossal és Jules Crommelin gitárossal ültünk le beszélgetni a srácok új otthonának számító Berlinről, a popzenéről, különleges szerkesztésű bemutatkozó lemezükről, na meg arról, hogy mennyire más a zeneipar ma, mint ahogy azt korábban elképzelték. (Fotók: Juhász Dorottya)

Ausztráliából származtok, be Berlinben éltek. Miért költöztetek el a világ másik felére?

Noah Hill: Mindenképpen el akartunk menni Ausztráliából, mert fiatalok voltunk és bohók. És európai várost szerettünk volna választani, az Egyesült Államokba nem akartunk költözni, az túl félelmetesnek tűnt.

Na jó, de miért pont Berlinbe mentetek Európán belül?

Jules Crommelin: A barátaink közül sokan jártak már Európában, és mindenki úgy jött vissza, hogy Berlin fantasztikus hely. Volt, aki három hónapra ment oda, de három évig maradt. Nagyon könnyű ott ragadni.

Egész Németországot szeretitek amúgy, vagy ti is úgy vagytok vele, hogy Berlin egy teljesen más világ?

Noah Hill: A főváros nagyon más, mint Németország többi része. Imádom a német kultúrát, de azt nem szeretném, hogy a mindennapjaim része legyen. Szerintem igaz a mondás, hogy Berlin igazából nem is Németország, és én ezt így nagyon szeretem.

Mikor Berlinbe érkeztetek, még elektronikus zenét játszottatok. Hogyan fejlődött ki ebből ez a mai élőzenés, funkos stílus?

Jules Crommelin: Ez csak így alakult, természetes volt az egész. Egy kicsit azt mondhatom, hogy visszatértünk a gyökerekhez, ahhoz a stílushoz, amit a legelején csináltunk. Teljesen természetesnek tűnt újra a kezdeti hangszereinket használni. Meg sokat kísérleteztünk is, és persze figyeltünk másokat, hogy ők mit csinálnak. Közben pedig arra is rájöttünk, hogy mi megy nekünk jobban, és mi kevésbé. Ezen kívül folyamatosan haladni, fejlődni is szerettünk volna. Szerintem ma vegyes zenét játszunk, keverjük az elektronikát és az élő hangszereket, és ezt nagyon szeretjük így.

Mi ad nektek inspirációt?

Jules Crommelin: Megpróbálunk odafigyelni arra, hogy a zenénk is folyamatosan változzon velünk együtt. Az első albumot amolyan hagyományos nagylemeznek szántuk, formátumában is, meg hangzásában is. Mindannyian azt akartuk, hogy valami tiszta dolog szülessen meg az írói és a produceri munka után. Úgy dolgoztunk, mint egy hagyományos értelemben vett stúdiózenész. Ha magát az albumot nézzük, arra például George Benson volt nagy hatással, az ő lemezeit sokat hallgattuk abban az időben, főleg a Breezin’-t. Meg a Doobie Brothers Minute by Minute című albumát is, az szintén kulcsfontosságú volt az inspiráció szempontjából.

Noah Hill: Vannak kortalan, időtlen zenék, akármelyik műfajt nézünk, a diszkóban és a soulban is. A Nirvana például még mindig úgy hangzik, mint a rockzene jövője. Mi az ilyen előadókat szeretjük.

A zenétek meglehetősen különbözik a mainstream popzenétől. Nem is szeretitek a mai popelőadókat?

Noah Hill: Én ezt két oldalról tudom megközelíteni. Van sok olyan dolog, főleg az élőzenés popprodukciókkal kapcsolatban, ami meglehetősen kiábrándulttá tud tenni. Elég sok fesztiválra járok, és időnként tényleg szívszorító dolgokat tapasztalok. De eközben vannak olyan zenék is, amiket nagyon szeretek. Még mindig születnek nagyszerű dalok, és nem érdekel, ha ehhez tíz ember kell, vagy az, ha más adja az arcát a dalhoz, mint aki megírta. Vannak még nagyszerű melódiák, jó ötletek a popprodukcióknál is.

Ha mainstream nem is vagytok, de azért felmerül a kérdés, hogy ti popnak, vagy alternatívnak tartjátok magatokat.

Jules Crommelin: Mi popnak szeretjük gondolni magunkat, de sokan szerintem inkább alternatívnak tartanak minket. Szóval valahol a kettő között lehetünk.

A bemutatkozó lemezeteken sokszor semmi szünet nincs a dalok között, teljesen összeérnek. Miért van ez így?

Jules Crommelin: Azért, mert iszonyatosan nehéz dolog lezárni egy dalt. Sőt, nincs is annál nehezebb, mint megtalálni a dal legvégét, ami után már csak a csend jön. Élőben is így csináljuk, a dalok átfolynak egymásba. Na meg azért is csináljuk így, mert ez egyfajta utalás az elektronikus zenére, egy DJ is így pakolgatja a számokat egymás után.

Noah Hill: És a dalok címei is egybe vannak írva. Szerintem ez így vicces, összeérnek a dalok is, a szavak is. Ezt már a legelejétől fogva így csináljuk, de igazából nem szándékos dolognak indult, a billentyűsünk, Patrick laptopján tönkrement a space, és ezért nem tudtunk szóközt rakni a dalok címei közé.

Kijött az első albumotok, és egyre népszerűbbek lesztek. Milyen volt megélni ezt az átalakulást, ahogy a hobbiból munka lett?

Noah Hill: Én úgy érzem, hogy ez egy folyamat volt. Ez általában nem olyan, hogy egyik pillanatról a másikra benne találod magad a dolgok közepében, kivéve, ha nagyon hirtelen leszel népszerű. Mi a nulláról kezdtük, és meglehetősen fokozatosan, organikusan fejlődtünk. Ahogy egyre többen jöttek el a koncertekre, lassan elértünk odáig, hogy kényelmesen érezzük magunkat nagyobb közönségek előtt is.

Jules Crommelin: És ez a fejlődés tovább folytatódik. Ez egy őrült iparág, amelyik folyamatosan változik, ráadásul meglehetősen gyorsan, főleg mostanában. Menet közben jövünk rá arra, hogy talán korábban máshogy kellett volna tennünk bizonyos dolgokat. De azt hiszem, hogy ez az élet más területein is így van.

Noah Hill: Én jobban örülnék mondjuk, ha ennek az iparágnak egy másik korszakába csöppentünk volna bele. Élt bennem egy ilyen idealisztikus kép a zeneipar korábbi állapotáról, amikor még megvolt az az egyedi légköre. Azt hittem, a drogokról, a szexről, a rock and rollról, a bulikról fog az egész szólni, de ez a világ mára már gyakorlatilag halott, mintha nem is létezett volna.

Jules Crommelin: Te ebben reménykedtél?

Noah Hill: Igen, persze! Vagyis nem reménykedtem, csak tudtam, hogy ez valamikor még így volt, de mára ez a korszak lezárult, ma már így nem lehetne érvényesülni.

Hol van a zenekar csúcsa, meddig szeretnétek elérni?

Jules Crommelin: Ez egy nagyon nehéz kérdés, de a célunk alapvetően a szabadság. Szabadság a zenekar tagjai számára.

Tehát nem szeretnétek mondjuk headlinerek lenni a Glastonburyn?

Noah Hill: De, igazából pont ez a másik célunk. Fel is írtuk egy papírra az egyik első berlini napunkon. De nagyon fontos a szabadság. Úgy szeretnénk minél többet elérni, hogy közben meg tudjuk őrizni a méltóságunkat és a szabadságunkat. Azt, hogy mindent pontosan úgy csinálunk, ahogyan szeretnénk.


interjú sziget parcels sziget2019



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.