2019.08.21. 15:17 – dankógábor

Felnőni rohadt melós dolog - Megnéztük az Eufória című sorozatot

euforia.jpg

Az HBO megcsinálta az első komoly tini-sorozatát, ami a Z-generáció problémáival foglalkozik, de nem csak a fiataloknak szól. Esztétikailag hibátlan a látvány, bitang jó a soundtrack, hasonlít a kultikus Skinshez, de újabb szemszögből próbálja bemutatni a témát.

Teljesen általános hozzáállás, hogy az ember kétkevde, enyhe lenézéssel tekint az alatta lévő generációra és azok problémáira, de mindig készül bizonyos időszakonként egy-egy olyan sorozat vagy film, ami igyekszik az adott korszak tinijeinek életérzését bemutatni. A Harmonie Korine által írt Kids-re mindenki emlékszik, de az előző évtized Skins című brit szériája talán a legemlékezetesebb ebből a témából, amit a végtelenül szerethető norvég Skam követett. A tengerentúlon is persze rengeteg ilyen mű készül, de az egyik nagyon gyakori jellemzőjük, hogy központi témaként kezelik például a bully-inget (zaklatást - a szerk.). Az Eufória egyik fő látványossága, hogy pont nem ezt a színteret hangsúlyozza, sőt meg sem nagyon említi és látszólag nagyon realisztikusan szedi össze az aktuális kortüneteket anélkül, hogy a szereplőit egy telefonnyomkodó zombiként aposztrofálná. Természetesen sokat foglalkozik a virtuális térrel, amiben ezek a fiatalok élnek, részletes leírást ad a dick-pic típusú képek fajtáiról, ami nagyjából ennek a generációnak a „szerelmes levele”.  Sam Levinson (annak a Barry Levinsonnak a fia, akinek a Jó reggelt, Vietnám!-ot köszönhetjük), készítő viszont saját emlékeiből, tapasztalataiból indítja el a sztorit és egy csapat 16-17 éves gimis drogos, szerelemi, önmaguk elfogadása és szétcseszett családok problémáit helyezi előtérbe. A sorozat tulajdonképpen egy izraeli sorozat remake-je, de jelentősen új köntöst kapott.

Az Eufória nagyon sok új és sokkoló információval szolgál a millennium után született gyerekekről. Itt valahogy egyáltalán nem tűnik kirívó esetnek, ha az egyik kamasz rehabon tölti a nyáriszünetet. Ez a lány nem más, mint Rue (Zendaya), aki apja halálakor szokott rá az erős fájdalomcsillapítókra, amiknek következtében kemény drogos lett belőle, hiszen mindenáron üldözte azt az állapotot, amiben nem érez semmit. Rue egyfajta narrátorként szolgál a sorozatban, amiben minden részben kicsit közelebbről ismerkedhetünk meg a különféle karakterekkel, akiknek röviden elmesélik az élettörténetét, ami némi magyarázattal szolgál a jelenlegi defektjeikre. Így ismerjük meg a gyönyörűszép lányt, akit egyedül nevel alkoholista anyja, miután az apja elhagyta őket, vagy a fiút, aki brutális agresszióval próbálja megoldani a problémáit, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy édesapja szabadidejében nőnek öltözött fiatal fiúkkal szexszel vagy a túlsúlyos lány, aki szüzessége elvesztése után szóló netes pornósként keres némi pénzt és visszaigazolást. Ekkor érkezik a városba egy transznemű lány (Hunter Schafer), aki teljesen felkavarja Rue életét barátságával. Itt azonban nem ütközik meg olyanon a sorozatot, minthogy milyen valaki nemi identitása vagy hogyan öltözködik. Sokkal inkább szeretné elmesélni, hogy hogyan élik meg ezt a kort a benne lévők, hogy milyen érzés ha a fiúk csak videót akarnak rólad készíteni szex közben, hogy a haveroknak mutogassák és milyen, ha elutasítasz egy fiút csak azért, mert komoly szándékkal közeledik te pedig már mindent csak szexuálisan reagálsz le, mert totál megtévesztő ebben a korban, hogy hogyan definiáld magad, miközben mindenkinek a kedvére akarsz tenni.

Az Eufória viszont nem okolja a karaktereit és nem ad nagy konklúziókat a fiatalok szájába. Bemutatja a szétcseszett szülőket, de őket sem ítéli el, mert mutat ellenpéldát is, amikor az idilli család ellenére is betegesen viselkedik a gyerek. Történetileg kicsit hajaz néha a Született feleségekre, mert több izgalmas szálon bonyolódnak átfogó történetek, amiknek a megoldása kicsit összecsapott lesz a végére.

Esztétikailag, látványban viszont a legcsodásabb és igényesebb neon színekkel teletűzdelt káosz, amihez rengeteg ad hozzá a soundtrack. Az egyik producer maga Drake volt és a rengeteg aktuális és széles skálát lefedő zenei stílusokon kívül olyan klasszikus előadók zenéi is elhangzanak, mint Madonna, Beyonce, Solange, Labirinth, Santigold, Skrillex vagy az Arcade Fire.

Borzasztóan nehéz téma ez, biztosan mondhatjuk, hogy az Eufória sem sikerült hibátlanul, mert nehéz egy erős történetszálat belevinni egy olyan sorozatba, ami kicsit pont a kamaszok érthető ürességét kívánja bemutatni. Azonban azonkívül, hogy megnyugtató és hihető, kibaszott jó érzés látni azt is, hogy azért szó sincs reménytelenségről meg a szeretet is működik és nagyon keményen képes ez irányítani a fiatalokat, csak hát felnőni - bármelyik generáció tagjai is legyünk - rohadtul melós, fájdalmas, logikátlan, de elkerülhetetlen.




Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.