2019.09.11. 10:54 – sz.ági.

Nevettetve facsarja ki a szíved - A Vademberek hajszája című filmről

vademberek.jpg

Taika Waititi legújabb filmje, a Jojo Rabbit, hamarosan itt van a mozikban, de addig is lehet nézegetni a rendező bármelyik korábbi alkotását, például a Vademberek hajszáját, ami egyszerre szívfacsaró és kegyetlenül vicces road movie az elmúlt évekből.

Az új-zélandi Taika Waititi redkívül kreatív történetmesélő, akinek erőlködés nélkül hibátlan a humora, emellett tehetséges rendező és még a filmjeiben is mindig felbukkan, hiszen a filmszakmába először színészként kóstolt bele. Az olyan klasszikusai, mint a Boy vagy a Hétköznapi Vámpírok (amiből azóta már sorozat is készült) filmjei után Amerika le is csapott rá és blockbuster rendezői lehetőséget adott neki a Thor: Ragnarökkal, ami Waititi neve miatt iszonyatosan várós volt. Az addig csak független filmekben tevékenykedett rendező okosan használta ki filmes képességeit és egyenesen menetel előre a szakmában anélkül, hogy bármiben elbotlana. A Hétköznapi Vámpírokkal egy szűk réteget totál a hatása alá vont és elkezdett terjedni a neve, aztán a Vademberek Hajszájával 2016-ban már egy jól átgondolt parádét vitt a vászonra, ahonnan megérdemelten ért el addig a pontig, hogy pár év alatt máris A-listás amerikai színészekkel dolgozhat és nagyjából mindenki, aki kicsit is érzékeny a filmvilágra, azonnal vágja, hogy ki ez a pasas.

Az eredeti címén Hunt for the Wilderpeople, Barry Crump írása alapján készült és a csodálatos Új-Zéland tájain játszódik, főszerepben egy kisfiúval, Rickyvel (Julian Dennison, akit azóta már a Deadpool 2-ben is láthattunk) és annak nevelőapjával (Sam Neill, a Jurassic Parkból). A történet szerint Ricky egy otthonban nevelkedő srác, aki egy csomó illegális bűncselekményt követett már el; köpköd, graffitizik és gyújtogat, szóval nem nagyon akarja őt senki magához venni, aztán jön a farmon élő Bella, aki úgy dönt, hogy nem érdeklik a gyerek problémái, ő befogadja a srácot. A Sam Neill alakította párja azonban inkább csak megtűri maga mellett a fiút, de nem kíván vele semmilyen fajta kapcsolatot kialakítani. Aztán egy váratlan esemény után Ricky és nevelőapja hirtelen az erdőben találják magukat, miközben a túlélésért küzdve menekülnek a rendőrök és a civilizáció elől és szépen lassan egyre inkább kezdik megkedvelni egymást.

Waititi nagyon ügyesen képes mesélni az emberi kapcsolatokról, soha nem engedi, hogy giccsbe hajoljon bármelyik jelenet, mégis simán kifacsarja a szíved. Folyamatosan oldja a feszültséget a gyors vágásokkal, a gondosan megválogatott zenékkel, az abszurd jelenetekkel és a fekete humorral. Könnyedén tesz egy csomó popkult utalást a Gyűrűk urára vagy a Terminátorra, megidézi a Thelma és Louise üldözős jelenetét és jól használja ki a kontrasztot a magába zárkózó idős férfi és a gengszter-rappen nevelkedett, túl sokat dumáló fiú között, aki Tupac-nak hívja a kutyáját. Két totál ellentétes világot hoz be egy színtérre, akikben első blikkre látszik, hogy amúgy megvan bennük a közös pont, hiszen mindketten kitaszítottnak érzik magukat a társadalomból, de még a nézőnél is jobban, őszintén csodálkoznak rá arra, amikor a másik mellett érzelmi biztonságot találnak.

A pörgős jelenetekben egy csomó romantika van, meg persze túlzás, de valójában egy nagy korkülönbséggel bemutatott buddy-movie-t kapunk ebben a másfél órában, aminek a hangulata simán idézi Wes Andersont, csak kevesebb rajta a máz, de az íze ugyanolyan édesnek hat. A kreatívsága már ott szemet szúr, amikor a film elején a szereplők, Ricky születésnapját ünnepelve, egy improvizáltnak tűnő dalt énekelnek, ugyanis a forgatáson egy csomó jelenetet felvettek a klasszikus Boldog születésnapot nótával, amikor rájöttek, hogy nincsenek meg a jogok annak felhasználásához. A stáb azonban megoldotta, gyorsan kitalált valamit, költöttek egy dalt, ami még jobban illik a filmbe és amivel éreztetik, hogy nincsenek akadályok, mint ahogy a két főszereplőnek sincs, ha megfelelő a társaság. A Vademberek Hajszája több, mint 20 díjat tudhat magáénak és titokban mindenki kioszt magában még egyet a filmnek, mert rohadtul szerethető, iszonyatosan megható és végtelenül vicces. 




Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Eugene Horse 2019.09.12. 10:23:34

A sok pozitív kritika miatt anno megnéztem ezt a filmet, de bevallom, alig bírtam ki a végéig. Szerintem pont egy rossz senkiföldjén van a vígjáték, a dráma, és a művészfilm között, egyik sem tud lenni igazán, vannak vicces momentumai, de hamar érdektelenné válik az egész, és őszintén szólva a felétől már kifejezetten unalmas. Értem én, hogy mi akart ez lenni (érzelmes indie vígjáték), csak szerintem nem jött össze.