2019.09.26. 13:49 – Kovács.Attila

A zenébe oltott svájcióra, meg az egyáltalán nem tipikus gitárhős esete - Ilyen volt a Helmet a Dürer Kertben

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

helmet_live_01.jpg

Olyan ez a Helmet, mint az az eminens diák a suliban, aki túl jó arc ahhoz, hogy bárki is féltékeny legyen rá. Mindenki tudja róla, hogy nem azért kitűnő a bizonyítvány, mert pedálozik, hanem egyszerűen ennyire tehetséges. Nem tartozik egyik klikkhez sem, de az évfolyambulikon azért ő is legurít pár sört, ha épp úgy adódik, bár rendszerint olyan dolgokról beszél ilyenkor, amikről a társaság nagy részének fogalma sincs, de inkább mindenki mosolyogva bólogat őt hallgatva, mondván, amúgy is földönkívül a srác. Ilyen gondolatok jártak a fejemben a koncert másnapján, de a folytatásban ennél azért konkrétabban fogalmazok majd. (Képek: Helmet Facebook) 

Az elején kicsit megijedtem, mert a Dürer dugig megtelt középső termében úgy szólalt meg az első pár dal, mintha a zenekar egy bádogvödörben próbálna fellépni, de aztán kis idő, meg egy rövid technikai szünet után - valami éktelenül gerjedni kezdett a zenekar monitorjaiban, volt is némi kapkodás a keverőpultnál - szépen helyreállt a rend, és vele a hangkép is. A Helmet pedig nem az a fajta zenekar, akik megnehezítik a saját dolgukat.

Láttam már őket többször élőben, nyolc-kilenc éve, a Seeing Eye Dog európai turnéján még több egymást követő alkalommal is, és gyakorlatilag a műsor összeállításán kívül semmilyen különbséget nem fedeztem fel azt leszámítva, hogy én öregebb lettem, Kyle Stevenson dobosnak meg hosszabb a haja azóta. Ugyanolyan feszesek voltak most is, mint egy etióp hosszútávfutó segge, mondhatni lemezminőségben, hiba nélkül ment le a műsor, pedig egy ilyen hosszú, harminc számból álló jubileumi progamot fizikailag is bírni kell, pláne egy zsúfolt, párás teremben. Ráadásul akármennyire is egyszerűnek tűnhetnek a dalaik, ha az ember felületesen hallgatja őket, valójában megannyi finomságot tartalmazó, alapos koncentrációt igénylő dalok ezek, a nem túlírt, de annál ravaszabb gitártémák, az ide-oda forgatott ritmusok, felütések, ilyen-olyan váratlan váltások, leállások okán.

Nyilván, aki ebben él, mint Page Hamilton és társai, a ritmusgitáros Dan Beeman, a basszusgitáros Dave Case, és a már említett, az egész este folyamán parádés formában, hatalmas intenzitással játszó Kyle Stevenson, azoknak ez a világ legtermészetesebb dolga, de elég kevés olyan zenekart ismerek, aki úgy indul évfordulós turnéra három évtized után, hogy az eleve több mint kétórás program mellett gyakorlatilag minden állomáson belevariálnak a setlistbe. Talán csak az idén szintén hasonló körutat bonyolító Skunk Anansie-től láttam ilyesmit az utóbbi időben. Akiben felmerülne, hogy ez mitől olyan nagy dolog, azt megkérem arra, hogy mostantól két hónapon át próbáljon meg elszavalni harminc verset esténként abból a negyven-ötvenből, amit természetesen fejből tud, minden nap más sorrendben, tévesztés nélkül. No, a Helmet ezt csinálja jelenleg, meg fogja még pár hónapon át.

A programban a harmincéves születésnaphoz méltón többé-kevésbé albumot felidéztek, bár korántsem egyenlő súllyal, hiszen amíg a Betty például néhány daltól eltekintve majdnem teljes terjedelmében elhangzott, addig a Strap It On, a Monochrome, a Seeing Eye Dog vagy a Size Matters lemezekről csak egy-két dal került elő, de nem hiszem, hogy ezzel bárkinek is problémája lett volna, hiszen a közmegegyezéses klasszikusok mind ki lettek pipálva az este folyamán, és nem is lehet nagyot tévedni olyan alapvetésekkel, mint a Wilma's Rainbow, az Ironhead, a Milquetoast, a magyar közönség számára különösen mókás áthallásokkal bíró Unsung, vagy a záró, már-már kisebb népünnepélybe torkolló In The Meantime. A magam részéről pedig kifejezetten örültem az olyan kevésbé tipikus, a műsort kiválóan színesítő daloknak, mint a The Silver Hawaiian, vagy a Beautiful Love, és csak azt sajnáltam, hogy egyik személyes kedvencem, a Biscuits For Smut ezúttal nem hangzott el, de mindig mindent nem lehet ugyebár.

A zenekar, ahogy ez már szóba került, betonbiztos, precíz alapot biztosított ahhoz, hogy Page Hamilton, a világ egyik legkevésbé nyilvánvaló gitárhőse bő kézzel eregethesse az éppen ki tudja milyen skálákra és (disz)harmóniákra építő, agyahagyottnak tűnő, mégis átgondoltságról árulkodó gitárszólóit, miközben láthatóan nagy élvezettel, jókedvűen vezette az egyébként igen pörgősre vett koncertet. Konferálás nemigen volt, általában hat-nyolc dalonként álltak meg pár másodpercnyi pihenőre, meg a gitárcserék alatt volt két-három hosszabb, beszélgetős, sztorizós közjáték. Így aztán a maratoni program ellenére nem lett túl sok a jóból, a ráadást annak ellenére is lelkesen követelte a közönség hosszú perceken keresztül, hogy közben a két gitár végig gerjedt a színpadon.

A koncert végeztével Hamilton még hosszú percekig pacsizott és barátkozott a közönséggel, szóval ahogy ez az interjúban is szóba került, és a Dürerben is végig érezhető volt, a Helmet láthatóan továbbra is szeret Magyarországon játszani, a magyar közönség pedig láthatóan továbbra is nagyon szereti őket - csak mosolygó, elégedett arcokat láttam a teremben az este folyamán. Kitűnő koncert volt, bármikor megnézném őket újra, akár holnap kora reggel is.


jazz rock hardcore metal alternatív helmet koncertbeszámoló dürer kert new beat page hamilton



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása