2019.10.02. 13:21 – Rácz Mihály

…valójában rock - Az Úzgin Űver és a Dirtmusic a Müpában

dirtmusic.jpg

A Dupla W elnevezésű Müpás sorozatban rendre egy hazai és egy nemzetközi világzenei banda van egymás mellé rakva valamilyen tematikus összetartozás mentén. Ezen az október elsejei estén a rock volt ez a hívószó, a fellépők pedig az Úzgin Űver és a fenti képen is látható Dirtmusic voltak.

Az estet nyitó kecskeméti Úzgin Űver bele is adott apait-anyait, ha már itt játszhattak; és van is hová nyúlniuk, 91-es megalakulásuk óta, ha nem is évente adnak ki lemezeket, de már kifejezetten gazdagnak mondható az életmű. Úgy is döntöttek, hogy ezt a kivételes lehetőséget meg is ünneplik egy láttató keresztmetszettel, így voltak igen régi szerzemények is, aminek kifejezetten örültem. No, nem azért, mert bármi baj lenne a tavalyi albummal, az ugyanis nem csak megjárta jó sorsa okán a nemzetközi világzenei rádióslistákat, és keltette fel az érdeklődést a szakma szemében, de tényleg nagyszerű. Ilyen hosszan persze nehéz életben tartani egy bandában a lelkesültség tüzét, de a hullámvölgyek és az alaptrióra (Homoki Péter: gitár/elektronika, Farkas Marcsi: hegedű/ének, Majoros Gyula: fúvósok/ének) fogyás mit sem számított az új lemez sikere után, amit egy alapos helyrerázódás követett, így gyorsan komplett ritmusszekció szerveződött mögéjük régi-új tagokkal (Vellai Tamás: dobok, Mogyoró Győző: ütőhangszerek, Háry Péter: basszusgitár).

uzgin.jpg

Az Úzgin zenéje a ráérősen felépülő etno-sűrű folyamatzenék egyik legkúlabb példája, amiben a csúcspontok után még nem feltétlen kavarodnak ki rövid úton a dalokból, befogadói oldalról pedig ez egyrészt öröm, mert tényleg nem a cél a lényeg, hanem a vele utazás; másrészt pedig nemhogy gyengébb, de még közepes zenei témáik sincsenek, úgyhogy sosem szükséges kibekkelésen aggódni. Rendre a kellő pillanatban érkeznek a váltások és az újabb hangszeres rétegek, a hosszabban kitartott tánczenei lüktetések is akkor alakulnak át valami mássá, amikor az érzelmileg is éppen elég, szóval anyanyelvi szinten ismerik az aranymetszés művészetét. Az Úzgin egyébként nyugis színpadképpel működő banda, semmi túlzás, semmi hamis gesztus, saját aurányi tereiket bemozogják ugyan a zenészek, de nem is hiányzik több, a varázsszőnyeget végül is már az elején leterítik, aki akar felül rá, szabad a pálya. A hosszan kitartott grúvok közt bóklászva most inkább a megfigyelések és felfedezések izgattak jobban, mint a vele álmodás, és ennek utólag is örülök, mintha többet megértettem volna úgy egyáltalán az ilyesféle zenék természetrajzából. Az eddigi egyetlen, konkrét szöveges dalnak minősülő szerzeményükben, a tavalyi lemezen szereplő Shirat HaYam-ban PollyFlow művésznéven Polnauer Flóra énekel, aki a koncerten is színpadra lépett, amikor zárásként erre a dalra került sor - és azt kell mondjam, jó lenne őt még látni valamiben, mind a hangban, mind színpadi jelenségként nagyon ott van. Egyébként az utánuk következő Dirtmusic vezetője, Chris Eckman pont előttem ülve bólogatott lelkesen a koncert alatt, ami azért is fontos, mert ő igazgatja jelenkorunk egyik legjobbnak tartott, GlitterBeat nevű világzenei kiadóját, ami már sok éve zsinórban nyeri a Womextől a legjobb lemezkiadó díját (ez annyit tesz, hogy az általa kiadott lemezeket játsszák a leggyakrabban a vonatkozó rádiósok világszerte).

Vannak a jó koncertek, a nagyszerűek, a különlegesek, a látványosak, stb; és vannak úgy tíz, tizenöt évente, amik egészen más szintre képesek eljutni. Az eljutás itt kulcsszó: Hugo Race és Chris Eckman első Dirtmusic lemezükön rockandroll elképzeléseiket hozta közös nevezőre, és hallható volt, hogy működő projekt lesz ebből, aztán a híres sivatagi fesztiválon fellépve a hogyan tovább kérdését a tuareg-blues válaszolta meg, amit vagy három lemezen gondoltak tovább; olyan másfél éve pedig a török Baba Zula pszichedelikus dub (vagy space-rock) bandával való összehaverkodás gyümölcseként megszületett valami jelentősen más, ami azon frissiben be is járta a világzenei listákat. (Gyorstalpaló, mielőtt továbblépünk: Hugo Race a Birthday Party és a The Bad Seeds mellett tanulta ki a szakmát még odahaza Ausztráliában, a nyolcvanas években, és vált azóta saját jogán az egyik legjobb dalszerző gitárossá a rock árnyékos oldalának trubadúrjaként, Chris Eckmant pedig a The Walkabouts folkos pszichedéliájában eltöltött évtizedek nemesítették hasonló évjáratúvá.) Szóval a másfél év a lemez felvétele óta jót tett az anyag továbbérésének, és a koncertképes felállásnak is, két hősünk mellett kifogástalan társnak bizonyult a Baba Zulából az elektromos sazon pengető Murat Ertel és az elektronikát is használó dobos, Milan Cimfe. Már most gyorsan kimondom, nehogy később elbizonytalankodjak, az történt ugyanis, ami csak elvétve szokott: nagyjából zárójelbe került ehhez képest a rock, mint olyan, sőt, igazából az élő koncertről alkotott kép és fogalomrendszer is. Vakmerő kijelentés, tudom, ráadásul koncertről jött egy szál ember azt mond, amit akar, megerősíteni vagy cáfolni is legfeljebb az tudja, aki még ott járt, vagy az se. Én magam is kíváncsi voltam persze, hogy mennyire estem túlzásokba érzelmileg, és a koncert után körbekérdeztem a komoly húzónevek miatt az eseményen tobzódó szakértő rajongók közül az ismerősöket, és egyértelmű lett, hogy nem maradtam egyedül az elragadtatással: szóhoz alig jutottak az emberek.

dirtmusic2.jpg

Persze nem ad hoc esik ölbe az ilyen élmény, társul kellett ehhez szegődni: merthogy a szokásos klisék, fordulatok, riffek, verzék és megnyugtató refrének nem kaptak lapot, és minő döbbenet, nem is hiányoztak. Volt viszont zsigeri elképedés és hitetlenkedés, hogy most mi a fene történik. Fejen át kellett volna tán bucskázni, hogy valósidőben feldolgozható legyen az elragadtatás ebben a szinte félelmetes és megpróbálóan drámai örvényben, mert amellett, hogy zeneileg feljebb lett rakva a léc, volt szembesülésre alkalom bőven a vetítésekkel megtoldott világállapot-átvilágítások miatt is. Egészen más a megélés lehetősége ugyanis, amikor például nem hamis érzelmekkel előadott bemondóhang vezet fel menekült tragédiákat századjára, hanem művészi invenciójú kisfilmek peregnek háttérvetítésnek nagyvászonra, roncsolt képekkel, szimbolikus vágásokkal, repetitív megoldásokkal. Messze nem a sajnálatra lett itt felépítve semmi, de éppen hogy a napi politikától való eloldásra, amikor a világra való reflektálások elemei összeadódnak valamiféle új közös nyelvvé. 

Aki ismeri valamilyen formában az anyazenekarokat, a Hugo Race -féle True Spiritet, vagy a The Walkaboutsot, annak világosak lehetnek muzsikushőseink alapvető kvalitásai és stílusjegyei, viszont a Dirtmusic sivatagi rockos magára találása annak idején kettős képet mutatott. Először is kiderült, hogy új hang született az úgynevezett world musicban, viszont az akkori koncerteket látva az is világossá vált, hogy színpadon nem lesz nagy jövője, valahogy nem akart igazán életre kelni. Ezt Eckmanék is belátták, és nyílván valóan másra volt szükség, hogy színpadon is megszülethessen valami igazán ütős. Ez jött mostanra össze a Baba Zulával való találkozásból, ami így nemcsak lemezen, de élőben is kivételes minőség. Sőt, élőben dekádokkal jobb. Még abban is szerencsések voltunk, hogy egy kiváltképpen megtáltosodott banda tolta nekünk a közel-keleti elemekkel felturbózott pszichedelikus zaj-rockot, a koncert után Eckman újságolta, hogy a turné során a különböző helyszíneken az ilyen-olyan hangulatú és megszólalású klub bulik után a Müpa hangtechnikája és látványos vetítésre alkalmas lehetőségei adták hozzá a plusz kraftot rendesen. 

Mielőtt magamra haragítom a zenerajongókat, visszalépek egyet az érthetőség kedvéért, mert a Dirtmusic koncertje nem keményebb, hangosabb, vagy kegyetlenebb értelemben volt minden mást felülíró rockkoncert, mert nem. A mélység és magasság pont nem akkor és abban nyilatkozik meg, amikor valami hangosabb, hörgősebb, vagy kíméletlenebb, hanem amikor kikerülhetetlenül nekünk szegezett dráma van. Képzeljük el a Müpa színháztermét, amiben minden egyéb akaratot és erőteret magába szippantó, letaglózó valami zajlik koncert címszóval, egy gyakorlatilag odaszegezetten gubbasztó nézősereg előtt - akár meg is nyílhatott volna a padozat a székeink alatt, hogy kitörhessen végre a forró magma, tán már azon se csodálkoztunk volna. Ez a láva azonban végül nem elnyelni akart bennünket, hanem áttüzesíteni.

Valamikor egy évtizede pont egy Hugo Race & True Spirit koncerten éltem át azt a csodát, hogy amikor kábé a harmadik szám környékénél felkapaszkodtak egy érzelmi és hangulati csúcsra, akkor azt nem követte sem gyors, sem lassú alászállás, hanem fennsíkká nyújtották hosszú időre és ott a szikrázó magasságban zajlottak aztán a továbbiak. Most a Dirtmusic pedig még erre is ráajánlott, ugyanis minden egyes dallal fel bírtak jutni a színpadról elrugaszkodva az oxigénhatárig, ott pedig már gyakorlatilag elfogytak a gondolatok, a kezelhető érzelmek, és a zenei élményekre tartogatott jelzők is. 

Természetesen korábban még nem jártam ott. De visszamennék.

A képek a zenekarok Facebook-oldaláról származnak.


úzgin űver dirtmusic



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.