Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kevés hálátlanabb dolog létezik a vasárnap esti koncerteknél, kiváltképp, ha előző nap az absztinens rajongótáboráról hírhedt New Model Army játszik az A38-on. Egy hasonló este után az is komoly kihívást jelent, hogy elkapcsoljunk a Vidám vasárnapról, nemhogy 2010 utáni Machine Head-szerzeményekkel gyötörjük magunkat. (Bocsánat, de a terjengősséggel kombinált pátosz egy cickányszőrcsuhás vikingmetál-formációtól is rettenetes kombináció, nemhogy olyan keménykötésű, malterköpködő culágerektől, amilyen a Machine Head tagsága volt egykor.) Mert ugyebár benne volt a pakliban, hogy a 3,5 órás játékidő nem a totális nosztalgia jegyében telik majd. A tudat azonban, hogy élőben hallhatjuk a None But My Ownt, a Blood For Bloodot és az I’m Your God Now-t, végül arra sarkallt minket, hogy levakarjuk arcunkról a méregzöld árnyalatot és a gázolt menyét-grimaszt. Ugyanakkor a zenekar Idi Amin Dadája, Robb Flynn a koncert első etapjában is meglepően emberségesnek bizonyult a setlistet illetően: az ember próbáló szerzemények mellett ugyanis az Imperium, a Take My Scars, a From This Day és a Ten Ton Hammer is előkerült.
Nem állítjuk ugyanakkor, hogy a Demmel-McClain páros helyére érkező hangszeres szekció hajszálnyival is karakteresebb volt a színpadon, mint a birodalmi rohamosztag két tagja, de játékukba a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett belekötni. (Egyben bebizonyosodott, hogy a Barba Negrában korántsem képtelenség jó hangzást kreálni.) Flynn ugyan a koncert egy pontján rászolgált volna, hogy leborítsuk egy vödör békanyálas kútvízzel, ám ezt korántsem színpadi teljesítményével vívta ki, hanem Kozsót idéző szeretetmonológjával Budapestről, zenéről, Kirgizisztán vízgazdálkodásáról és a szirti borzok párzásáról.
Majd laza tíz perces szünet után felidéződött az aranykor, amikor minden második zenekart az extrém metál titulussal illettek, noha senki nem tudta, pontosan, mit takar ez a szakkifejezés. A „vírusgazda” azonban kétségkívül a Machine Head volt, aki Burn My Eyes című klasszikusával hülyét csinált azokból, akik a 90-es években a műfaj halálán siránkoztak. Logan Mader az elmúlt 25 évet felváltva töltötte formaldehides tartályban és a konditeremben, ugyanakkor Chris Kontos sem vádolható azzal, hogy a venomos Abbadon nyomdokaiba lépett volna. Flynn ugyanakkor már korántsem az a Snoop Dogg-frizurás, deszkás ruhás csávó, aki egyemberként ugráltatta a Dynamo Fesztivál közönségét, de hogy a feeling a régi volt, az hétszentség. Max és Iggor Cavalera anno bebizonyította, hogy akár időtálló dalokkal is lehet pusztulatrossz koncertet csinálni, a Machine Head azonban a Roots-nosztalgiashow totális antitézisét hozta. A dalok sorrendjén kb. semmit nem variáltak, a Davidian és a Block közé némi Metallica, Slayer és White Zombie-idézgetés is belefért. Mi pedig 25 év elteltével is megbizonyosodhattunk a címben foglalt klasszikus igazságtartamával.
(A kép nem a helyszínen készült)
