2019.11.29. 14:28 – Rácz Mihály

Az odaadó rajongás hangjai - Három rock-közeli magyar lemezről

tudosok.jpg

Az, hogy folk vagy jazz a forráspont, gyakorlatilag mindegy, az alábbi három új album mindegyikéből süt a rajongás és a mélységi mámor lendülete. Amikor ilyen minőségeket veszek számba egymás után a hazai felhozatalból, rendre elérzékenyülök, és szerencsés tanúnak érzem magam az energiák és jó szándékok tobzódása közepette.

Ferenczi és a Rackajam gyakorlatilag hazajár Nashville-be, az ottani Prime stúdió jó választásnak tűnik, nyilván otthonos is: egyrészt a legkedveltebb módon, egyszerre muzsikálva, élőben vehetik fel az anyagot, másrészt a befogadó közeg olyan hasonulást ad az egészhez, ami csak ritkán adatik meg egy zenekarnak. Amikor egy zenekar rátalál saját magára és útjára, akkor mást nem is várhatunk, minthogy ez átjöjjön a lemezekről és a koncerteken; így miután sorba vettem az életmű darabjait, és legutóbb egy nyári koncertjüket is végigbuliztam, jelenthetem, hogy a produkció ön-azonos, vérprofi és veszedelmesen szórakoztató. A friss lemez kézhezvételekor viszont elhatároztam, hogy azért is szigorú leszek és kíméletlen, nem engedem magam megvenni kilóra, csak azért, mert szeretem a Rackákat. Persze egy objektívabb státuszhoz már hiba volt elolvasni a kísérőfüzet közvetlen hangvételű beszámolóját az amerikai útjukról, a lelkes stúdiózásról, és hogy a zenekar koncertjét követően a Kentuckyban lévő Martin megyében a lelkes kormányzó közbenjárására március 15-e ezentúl a Magyar Kultúra Napja. Aztán hiba volt berakni a lemezt és többször meghallgatni, mert ez az alig negyvenpercnyi, a rockandroll, a blues és magyar népzene leglényegét összegző folyékony, és gördülékenyen kerekre hangolt muzsika úgy söpört el minden megfontolást és előzetes szándékot, hogy csak a színtiszta öröm maradt. Még úgy is, hogy van itt persze igazi szomorú népdal is az elmúlás gyötrelmeiről, de aközben is tudjuk, hogy már rég be van gyújtva a kolerikus bomba, és a következő percek feltámasztó lendületével úgyis pörgünk tovább. 

Az Áldás rockandroll (Gryllus, 2019) bár a rock amerikai hazájában lett rögzítve, mégis minden pillanatából süt a magyar folk és kultúra szeretete – még a Paul Simon zenekarából odavetődő remek gitárost, Jim Oblont is berántották közös zenélésre, aki simán ráérzett a kalotaszegi harmóniamenetekre -, és ez még akkor is így lenne, ha nem a nagyszerű hegedűs, Szalonna húzná bele a néplelket. De mivel így van, alá is írhatom, sikerült neki Ferenczi kérésére elemelkednie a hagyományhű prímási szereptől és új szárnyakat növesztenie. Mondanám, hogy a Rackajam összehozta ezzel a legjobb magyar folk-rock lemezt, ha ez a meghatározás jellemzően nem valami másra lenne kitalálva, és úgysincs jelentősége a skatulyáknak, hiszen eddig pont azt akartuk elmondani, hogy született egy erősen népköltészetre építő, ráadásul ahhoz új témákat hozzáíró, baromi jól megszólaló rocklemez, átértelmezett régi és új dalokkal, valamint az is bizonyos, hogy ha minden egyebet lekevernénk, már a szájharmonika menetekért megérné.

Kaláka 50 címke alatt egyelőre még nem a hamarosan megjelenő új Kaláka stúdiólemezt köszönthetjük, hanem a De jó elhagyni magamat, A magyar underground Kaláka-feldolgozásai (Gryllus, 2019) című válogatást. Szabó Benedek, Sallai László és Kirschner Péter ötletéből és háttérmunkájából született meg ez a nem szokványos főhajtás. Egyébként még fura is, hogy nincs tele a padlás Kaláka tribute lemezekkel, adná magát a dolog, hiszen, ha nem is az egész, de minimum a fél ország velük nőtt fel, vagy éppenséggel érzett rá felnőve, és terelgette vele saját gyermekét. A Kaláka héroszi nagyságáról már sokszor szóltunk, és még fogunk is. 

A magyar underground színes-szagos világ, sokféle arculattal, megszólalással és zeneiséggel, mi több, semmiben nem marad el a nemzetközi mércétől. Én ugyan már nem vagyok igazán naprakész, ami azt jelenti, hogy a résztvevők harmadát nem ismertem előtte, de most legalább pótolhattam, és ötleteket is kaptam a behatóbb vizsgálódáshoz. A lazább-pőrébb dalszerzői jellegtől a klasszikus nyolcvanas évekbeli aranykor megidézésig, és a szélesre hangolt psot-rockos/shoegaze-es megszólalásig tényleg van itt minden, de a lényeg mindenkitől átjött, mégpedig: az alázat a feladathoz és az odaadó lelkiség. Persze e nélkül érdektelen is lenne, merthogy maga a Kaláka is ilyesmiben érdekelt elsősorban: a költészet sallangmentes dalba öntésében, amit az ember aztán magával vihet a hétköznapokba is. Meglepett egyébként, hogy tényleg összejött ennek a válogatásnak a feladathoz való felnövés, és nem azért, mert alapból lenne bármi probléma, tényleg remek feldolgozásokról van szó, de úgy is elsülhetett volna, mint egy sima válogatás, ami mondjuk csupán egy színtérről akar valamiféle képet adni. Talán pont ez a jelzett lelkiség az, ami közös nevezőre tudta hozni ezt a színes forgatagot, ami úgy járja át az album minden pillanatát, hogy közben megmaradnak az egyéni jellegzetességek is. Az persze bónuszként benne van a pakliban, hogy mindeközben a hazai underground szcéna feltablózása is megtörtént. Ennél többet kívánni nem is lehet egy koncepciózus válogatástól, de ettől azért még elkerülhetetlen, hogy ne magasodjanak ki róla személyes favoritok, legyen bármilyen magas is átfogóan a színvonal. Nem is bírom megállni, hogy ne mondjam a magamét: Flexible Juice, Anne Shirley Supersad, Bajdázó, Platon Karataev, Middlemist Red, Gustave Tiger, Disco Nap és Barkóczi Noémi. Ez rögtön nyolc előadó a tizenötből, és bár az volt a tervem első felütésre, hogy mondok három-négyet, de aztán vesztemre újra és újra meghallgattam az albumot, és csak szaporodtak a kedvencek. 

Nem sok banda maradt, aki be tudja azt az űrt tölteni, amit a Bizottság, az Ápolók és a Tudósok hagyott maga után - csak maga a Tudósok, mert ők óriási szerencsénkre még mindig aktívak. Azért van ezzel szerencsénk, mert nélkülük nem egyszerűen kevesebbek lennénk, de valami égetően állandósult hiánnyal is küzdenénk, még ha nem is tudnánk feltétlen felismerni és megfogalmazni azt. Ez rendre akkor derül ki, amikor valami újdonság jön tőlük, elvetődünk valamelyik koncertjükre, vagy elénk toppan egy új lemez. 

Most ez utóbbi történt, az Akkor is nevetek (Grund Records, 2019) maga a tökéletes Tudósok-gyönyör, nem lehet vele betelni, és én továbbra sem értem, hogy miért nem lesz egy rakás dalukból pokoli nagy sláger, ami milliós nézettségig jutna a jutyubon, és ami minden premiert követő másnapon a főtéma lenne az emberek közt buszon és munkahelyen. A családokban már a premier napján persze. De amíg ez az ideális világ el nem jön, főleg az ínyenceké a terep, akik imádják ezt a nekibuzduló, bátor és valójában remekül táncolható dzsessz-punkot. Persze lehet, hogy egy úgynevezett ideális világban nem is létezne a Tudósok, mert nem lenne szükség sem erre az őszinte és belemenős beszólásra, sem a karcos és vadulós tánczenére. Így döntést kell tehát hozzunk, melyik a fontosabb: az ideális világ, vagy ez a zenekar? Természetesen könnyű erre megfelelni: a Tudósok!

Mielőtt felmerülne a kérdés, hogy az új lemez milyen, egyáltalán más-e, mint az eddigiek, gyorsan megválaszolom: nem, nem más, de azért mégis. Ugyanolyan, mint eddig, merthogy ez a zeneiség már régen ki lett csiszolva tökéletesre, tempó, gitárhang, szaxofon és drMáriás éneke hibátlanul illeszkedik egymáshoz. Mint a fogaskerekek, ahogy mondani szokás, de annál is jobban, mert az abszurdba hajló karcos zakatolás ellenére nincs gépiesség, folyékony arany az egész. Már csak a funkos lüktetés miatt is. Viszont más, mint eddig, mert tán még jobbak a dalok, és ha eddig tökéletes is volt, most úgy sláger, hogy tényleg mehetne rádióban pár nóta. Miközben persze semmi engedmény nem történt az úgynevezett popzene felé (már attól eltekintve ugye, hogy minden egyformán popzene). Az Akasztotthoz bárban című nóta például, vagy a Csak én, és a Mutass egy f@szt olyan míves rárepülések és rácsodálkozások az élet sűrű gyönyöreire, azaz groteszkségeire, ami komolyan mondom a magamfajtákat testvéri ölelésbe hívja, és ez a testet öltő egységélmény hirtelen nem lesz olyan ijesztő. Szóval a szocio- és egyéb patáknak is készül társas zene, pedig már többször feladtam a reményt. Ki kell, hogy mondjam tehát: a Tudósok birtokolják jelenleg a reményhal nevű bölcsek kövét a popbizniszben.


ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.