2019.12.17. 19:19 – Szponzorált Tartalom

Jägermeister Brass Band – Ismerd meg a jelölteket! Negyedik fejezet: Baritonszaxofonosok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

jbb_montage_bars_20191203_v2.jpg

A meghosszabbított határidő szerint december 19-én éjfélig tart a Jägermeister Brass Band projekt közönségszavazása. Egy formabontó, interaktív felületen a szó szoros értelmében ti állíthatjátok össze a számotokra legszimpatikusabb felállást, egy-egy poszton akár minden arra jelentkező zenészt meghallgatva. A szavazás részleteiről már olvashattatok a Lángolón, megismerhettétek a dobosokata tubásokat és a harsonásokat, most pedig folytatjuk a sort a fúvósok mély szólamát erősítő baritonszaxofonos poszt várományosaival, Kecskés Ferivel, Haász Gyurival és Ördög Krisztiánnal.

Milyen zenekarokból ismerhet titeket a közönség? 

Kecskés Feri: Nekem a legismertebb talán a Yellow Spots, ahol már jó pár éve játszom. Az utóbbi egy évben alkalmanként Szántó Faszival is felléptünk. Ez úgy jött, hogy nemrég ünnepelte az ötvenedik születésnapját, egyúttal az Üllői Úti Fuck is huszonöt éves lett, és támadt egy olyan ötlete, hogy csinál egy műsort a zenekar ismert dalaiból, rockandrollosított, dallamosabb verzióban. Gyakorlatilag a komplett Yellow Spots ült be mögé erre a projektre, írtunk az új változatokba fúvósokat, újrahangszereltük a dalokat, a basszusgitáros részeket például a nagybőgős játssza, volt pár ilyen koncert a közelmúltban. Néhány hónapja benne vagyok egy BluesSteel nevű formációban is, ahol nagyon ismert blues dalokból, és más stílusú, közismert számok bluesos feldolgozásaiból áll össze a műsor.

Ördög Krisztián: A saját házam táján kezdem, hiszen van egy jazz zenekarom, a Chris Devil Trió, akikkel nagyjából egy hónapja jelent meg az első lemezünk Big Dipper címmel. Ezenkívül van az Ég Alatti 5, és sokszor játszom az Alba Stúdió Zenekarban. Máshol nem vagyok most fix tag, de sok a beugrás, a helyettesítés.

Haász Gyuri: Jómagam szakmai végzettségemet tekintve hangszerész vagyok, fa- és rézfúvós hangszerekkel foglalkozom immár huszonöt éve, dolgoztam a szakma számos nagy alakjának ez idő alatt. Eredetileg zenésznek készültem, de a konzervatórium után mégis hangszerész lettem, hogy legyen állandó munkám zenei területen. Klasszikus klarinétosként voltak nálam sokkal többet gyakorló, szorgalmasabb emberek, én már akkor elmentem a könnyűzene, pontosabban a jazz felé, még a konzis évek alatt elkezdtük csinálni az első big bandet a barátaimmal, akik azóta már hatalmas neveknek számítanak. Ők abba az irányba mentek, hogy ezzel foglalkozzanak megélhetési szinten is, én meg a hangszerész szakmát választottam, de ezzel párhuzamosan hobbi szinten azért megmaradt a zenélés.

Maga a zene hogyan talált rátok, illetve miért pont a szaxofonra esett a választás?

Feri: Nagyjából 20-21 éve játszom. Érdekesen, kicsit muszájból alakult így, mert nagyon sok a zenész a családban, édesapám harmonikázik, nagybátyám szaxofonozik. Apukám találta ki, hogy legyek zeneiskolás, nekem pedig a rezes hangszerek jöttek be legjobban, főleg, hogy az első tanáromnak volt egy harsonája összerakva a szekrény tetején, valami régi darab, ami nagyon tetszett 6-7 évesen. Aztán a nagybátyám kezembe nyomta a hangszerét, hogy próbáljam megfújni, higgyem el, milyen jó, a szaxofon így került képbe. Valami nagyon egyszerű dalt tanított meg rajta, és annyira megtetszett, ahogy szólt, hogy meg is maradtam nála. Mivel elég kicsi gyerek voltam, eredetileg altszaxofonoztam, hiszen a súly miatt muszáj volt valami könnyebbel kezdeni, végül a zeneiskolába is így iratkoztam be később. Nagyon sokáig maradt is az alt, kényelmes volt súlyra és méretre, ráadásul leginkább azt szokták alaphangszerként tanítani. Pár évvel később úgy gondoltam, hogy akkor valóban zenész leszek - az elején mindenki azt hitte, viccelődöm, de aztán átraktak egy felkészítő csoportba, és mire a környezetem észbe kapott volna, már a szakközépiskolában ültem.

Krisztián: Bár szüleim nem zenészek, sőt, a családban senki sem zenélt, maximum hobbiból, valahogy már kisgyerekkoromtól bolondultam a zenéért. Ha csak lehetett, hangszert kértem ajándékba, kis sípokat, vagy akármit, amit pengetni lehetett, szóval eléggé egyenes út vezetett a mai állapotig – már nagyon korán eldöntöttem, hogy zenész leszek, és végül csak sikerült. Zongorával kezdtem, még általános iskola elején. Később a blockflöte-, vagy ahogy köznapi nyelven mondják, furulyatanárom indíttatására választottam a szaxofont, ő is azon játszott. Később azzal mentem tovább középiskolába, aztán egyetemre. Viszont az egyetemen szaxofonosoknál követelmény, hogy váltóhangszeren, klarinéton vagy fuvolán is be kell mutatni a tudásunkat, ami alapvetően azért van, mert egy big bandben is változhatnak a pozíciók. Ez egyfajta alapszintű tudás, és onnantól már az illetőn múlik, hogy mennyire akarja ezt továbbfejleszteni. Nálam elég erős szerelem alakult ki a fuvola iránt is. Ha van valami, ami kevésbé erős a szaxofonban, az benne van a fuvolában – az a légies könnyedség, amit megfoghatatlan csodaként élek meg játék közben. Egyre többet foglalkoztam vele, úgyhogy végül fuvolával is elvégeztem az egyetemet.

Gyuri, jól tudom, hogy neked egy Bud Spencer-film jelentette a fő indíttatást?

Gyuri: Ez a színtiszta igazság. A Nincsen kettő négy nélkül volt ez a film, ahol Bud Spencer egy brazil milliomos hasonmásaként szaxofonozik egy hatalmas kastélyban. Ezt gyerekként megláttam, és onnantól kezdve végem is volt, tudtam, hogy nekem ilyen hangszeren kell játszanom. Persze megvoltak a lépcsőfokok, hiszen nem lehet egyből egy gyerek kezébe baritonszaxofont adni. Nekem is jött a furulya, aztán a klarinét, aztán a konzi, majd tizenhét éves korom körül a már említett első big band, ahol pont ez a hangszer hiányzott. Volt ezzel kapcsolatban az életemben némi sorsszerűség és eleve elrendeltetés, azt hiszem.

Általában a legtöbb szaxofonos a hangszercsalád több tagján is játszik. Miért van ez, illetve számotokra miben különleges a baritonszaxofon?

Feri: A szaxofonnal az a helyzet, hogy ha sokrétű lehetőségeket szeretnél, akkor általában kettőt-hármat azért illik belőle tartani, mert bármikor jól jöhet. Nekem a bariton a Zeneművészeti Szakközépiskolában jött, szintén egy véletlen folytán. Csomó kötelező tárgyunk volt, zenekari, kamarazenei gyakorlat, és voltunk annyian a szaxofon tanszakon, hogy a tanárom csinált egy szaxofonkvartettet. Ide ültettek be engem is, hogy szokjam a légkört, és tanuljak a nagyobbaktól. Az volt a gyakorlat, hogy elsősöket addig nem engedték váltóhangszeren, amíg a megfelelő technika ki nem alakul, tehát kezdetben csak altszaxofon volt, másodiktól viszont zenekari gyakorlatra, kamarazenére lehetett szoprán-, tenor-, és baritonszaxofon közül válogatni. Mivel az alt és a bariton ugyanaz a hangolás, odaültettek a bariton mellé, hogy fújjam azt a szólamot - igazából ugyanazt játszottam, csak egy oktávval feljebb szólt.

Év végén, az utolsó vizsga előtt volt valami gikszer, ami miatt az a végzős hölgy, aki játszott volna, mégsem tudott eljönni. Úgy két héttel előtte mondta a tanárom, hogy mivel a kvartettnek valahogy meg kell szólalnia, én meg úgyis tudom a szólamot, ott a szekrényben az iskolai hangszer, akasszam magamra, aztán nézzük meg, hogy mi lesz. Előtte már barátkoztam a tenorral, utána kezdtem el orientálódni a mély szekció felé. Az alttal ma is eljátszogatok hébe-hóba, de a fő csapásirány inkább a tenor vagy a bariton, aminek a hangszínét nagyon szeretem. Az ominózus eset után, amikor a nyakamba akasztották, gyakoroltam vele sokat, és nyilván hiába szaxofon ez is, meg az is, ha életedben nem fújtál még egy teljesen más méretű hangszeren, akkor azért kijönnek a különbségek. Ahogy elkezdtem gyakorolni, és bejött ez a jellegzetes hangszín, elkezdett az egész megszólalni, nagyon a szívemhez nőtt. Fő hangszerként leginkább a bariton felé húzok, csak azzal kicsit nehezebb érvényesülni.

Miért?

Feri: Szerintem két oka van. Az egyik az, hogy a szaxofonosok közül sokan nem szeretik, sokszor csak úgy „ráakasztják az emberre”, ha bekerül egy zenekarba. Hivatásosoknál nem egyszer előfordul, hogy elmész egy próbajátékra, fölvesznek, és ha nem te vagy a szólista, vagy az első tenoros, akkor lehet, hogy úgy kapsz állást a zenekarban, hogy második tenor, bariton váltó. Másrészt egy léptékkel drágább tétel, mint bármelyik másik szaxi. Ez a két fő oka, a harmadik meg talán az, hogy nálunk ezt a hangszert annyira nem kapták fel szólóhangszerként. A tengerentúlon generációról generációra minden korszakban feltűnik olyan jazz zenész, aki csinál valami kirívót baritonon is, Európában viszont annyira nem jött ez fel a könnyűzenében. Lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom, de hirtelen nem is tudnék mondani olyan ismert zenészt Európában, aki azt mondja magáról, hogy szólistaként baritonszaxofonon játszik.

Krisztián, számodra miért különleges a szaxofon?

Krisztián: Talán az egyik legsokoldalúbb hangszer. Hatalmas energia és finomság van benne egyszerre. El lehet menni vele mind a két irányba, nagyon-nagyon kifejező tud lenni. Leginkább ezt szeretem benne, hogy majdhogynem határtalanok a lehetőségek egy szaxofon hangjával. Ennél kevesebb korlát csak az emberi énekhangnál van talán.

Gyuri: A hangszercsaládon belül én is bármit meg tudok szólaltatni, tenoron legalább annyit játszom, mint baritonon. Ezeknek nagyobb a hangterjedelme, tudják ugyanazt, mint egy altszaxofon, csak lefelé van még egy oktáv, vagy kettő. Felfelé határtalan a dolog, fel lehet menni egészen a csillagokig, ugyanúgy lehet üveghangokat játszani egy baritonon is. Másfelől közel áll akár olyan hangszerekhez, mint a didgeridoo, hiszen ez is egy hosszú cső, amin átrezeg a levegő. A didgeridoot is azért kezdtem el használni, mert azon tanultam meg a körlégzést, amikor gyakorlatilag folyamatosan szól a hangszer - tehát miközben fújja, az orrán át folyamatosan veszi is a levegőt a zenész. Szaxofonon sokkal nehezebb ezt a kezdetektől elsajátítani, mert akkor van a szádban valami, a didgeridoot viszont inkább úgy kell megszólaltatni, mint egy tubát. Egyfajta spirituális áthallása van ezeknek a mélyebb fekvésű fúvós hangszereknek számomra, akár mondjuk a mongol vagy tuvai torokéneklésnek, egyfajta vallásos, buddhista zenés, szakrális dolog.

Jellemző rád ez a spirituális megközelítés a zenében?

Gyuri: Abszolút. Az egész zenét egyfajta kommunikációnak tartom a felsőbb erőkkel. Ugyebár a zene, mint szó, magyar alakban magában foglalja azt is, hogy „zen”, ez sem véletlen.

Ki az, aki szaxofonosként, vagy más hangszeresként hatással volt rátok, illetve milyen zenéket hallgattok általában?

Feri: Jazz vonalról Ronnie Cuber nevét említeném, a Moanin' című felvételét bárkinek tudom ajánlani. Ezt a dalt elvileg Charles Mingus – (1922-1979) amerikai nagybőgős, zongorisa, zeneszerző és zenekarvezető - a szerk. - írta a saját big bandjének, ahol Cuber volt a baritonos, úgy került az ő repertoárjába is. Nagyon jó szám, nagyon szeretem, meg általában azt, ahogy ő játszik. Aztán ott van Gerry Mulligan, akitől a válogatón is játszottam. Közel áll hozzám a jazz, a soul, a funk, de amúgy teljesen mindenevő vagyok, akár a punk is jöhet. Akit bármikor nagyon szívesen hallgatok, az Marcus Miller. Szaxofonosok közül David Sanborn is hasonló vonalon mozog, nem véletlenül játszottak egy zenekarban annak idején.

Gyuri: Hosszú lenne a lista, és igazából nem is akarok konkrét neveket kiemelni, hogy ez tetszik, vagy az, mert mindenki, aki profi szinten, megfelelő lelkülettel csinálja ezt a dolgot, az köztük van, stílustól függetlenül. Egy ideig ez tetszik, aztán elkezdek teljesen mást hallgatni. Nagyon szeretem például a big band zenét, de egy idő után muszáj váltanom, és akkor például minimál klasszikust hallgatok, pont nemrég voltam a Zeneakadémián egy premieren, ahol a Concerto Budapest adta elő Paul Reeves egyik darabját. Szaxofonosként sorolhatom az olyan alapműveltségnek számító neveket Miles Davistől kezdve, mint John Coltrane, Sonny Rollins, vagy Dexter Gordon, az újabb generációból ott van akár Joshua Redman. Ronny Cubert szintén meg kell említenem, amit baritonon csinál, az etalon.

Krisztián: Jazzben az olyan nagy példaképek mellett, mint például John Coltrane, mostanában nagyon sokat hallhatom David Liebman dolgait. Magyarok közül is nagyon sok kiváló, élvonalbeli zenész van, és olyan szerencsés vagyok, hogy sokan közülük tanítottak is. Borbély Mihály, Dresch Mihály lemezeit sokat hallgatom, Ávéd Jánossal volt szerencsém együtt is játszani. Sok klasszikus zenét hallgatok, nagy kedvenceim az orosz zeneszerzők, különösen Rachmaninov. A népzene is erős inspirációs forrás számomra, vidéki gyerekként az az íz és hangulat nagyon ismerős, a saját kompozícióimban is gyakran előjönnek ilyen elemek.

Azt vettem észre az eddigi interjúk során, hogy a fúvós hangszereken játszó zenészek abszolút nem műfajok mentén választanak kedvenceket maguknak. Szerinted ennek mi az oka?

Krisztián: Úgy vettem észre, hogy a fúvós zenészekben kellően fejlett a vokális tudás - nem is feltétlenül a gyakorlati énektudás, hanem hogy a fúvós hangszereken az énekhez eléggé hasonló módon történik a hangképzés, emiatt sokkal szélesebb az a hangszíntartomány, amit úgymond be tudunk építeni a saját világunkba. Sokkal inkább saját magunk által befolyásolható ez a folyamat, mint egy gitárosnál, ahol ugyanez megvan, de talán máshonnan indul.

Miért jelentkeztetek a Jägermeister Brass Bandbe? Volt esetleg valamilyen előzetes információtok a szó mai értelmében vett brass band stílusról?

Feri: Már a felhívásban is ki lett emelve, hogy ez egy minőségi produkció lesz, nem egy tingli-tangli valami, és úgy jelentkezzen mindenki, hogy tényleg komolyan van gondolva az egész, ez nekem nagyon szimpatikus volt. Másrészt én is követem a magam módján ezt az amerikai marching band stílust, például a Youngblood Brass Bandet, akiket arról a vonalról nagyon szeretek, igazából rajtuk keresztül ismertem meg a műfajt. Egy barátom hívta fel a figyelmem arra, hogy tagokat keresnek a Jägermeister Brass Bandbe, és az első gondolatom az volt, hogy ha itthon lesz egy ilyen csapat, akkor abban benne szeretnék lenni, annyira szeretem ezt az egész hangzásvilágot. Amikor elém került a felhívás, onnantól nem nagyon volt kérdés, hogy erre jelentkezem, lesz, ami lesz.

Gyuri: A barátnőm tanácsolta, hogy jelentkezzek, mert kicsit megunta az állandó panaszkodásom, hogy nincs zenekarom! Egy ilyen felállásból bármi kihozható egy jó hangszereléssel, tulajdonképpen stílustól függetlenül. Például a Saffina, az a dal, amit a válogatón és utána a stúdiófelvételen játszottunk, egy színtiszta underground dolog, de közben meg egy etióp dalból ered, tehát abszolút nem egynemű ez sem. Bármi kihozható bármiből, a lényeg a színvonal, meg az öröm, ami benne van.

Krisztián: Ha a brass band kifejezést meghallom, leginkább ez a lila és rózsaszín színekben pompázó úriember, Leo P. jut eszembe, aki a baritonszaxofonon valami gyilkos technikával és kreativitással tolja ezt a műfajt, azok elég komoly felvételek. Most talán elárulom magam, hogy nem feltétlenül minden irányba terjed ki az érdeklődésem, de nem gondoltam, hogy ebből az elektronikus zenéből ilyen jót ki lehet hozni, amit ő csinál, hogy fúvós hangszerekre átültetve ennyire ütős és jó tud lenni. Leginkább ezt ismertem. Nem ismeretlen számomra a műfaj, egy ideje játszom hasonló formációban, csak ott a repertoár nem feltétlenül ez az irány, ha populáris darabok kerülnek szóba, akkor is inkább filmzenék hangzanak el. Baritonosként egy ilyen zenekarban részt venni kihívás, hiszen kifejezetten a basszus szólamát kell hozni. Nem tudom, hogy a tubával hogyan lesz megosztva ez a feladat, de a baritonszaxofon nagy odafigyelést, sok munkát igénylő, felelősségteljes pozíció lesz ebben a zenekarban. A tempót én tudom a legkönnyebben elrontani, én tudom a legegyszerűbben, leggyorsabban megölni az egész produkciót, és jó kihívásnak tűnik, hogy ezt ne tegyem meg!

A zenekarban lesz összesen nyolc zenész, tehát muszáj, hogy mindenki csapatjátékos legyen, ugyanakkor nyilván mindenki szereti, ha az egyéni törekvései is megvalósulnak. Hogyan lehet megtalálni a szükséges egyensúlyt ezen a téren?  

Gyuri: Ez a baritonszaxofonnál adott dolog, hiszen az bizonyos szinten kísérőhangszer. Nekem egyáltalán nem okoz gondot, ha nem én szólózom állandóan. Amikor egy big bandben ülünk, általában akkor is a harsonával játszunk együtt. Pontosan ezért jó ez, mert ha kell, akkor akár uniszónóban nyomhatja öt hangszer a kíséretet, vagy adhatjuk az alapot baritonnal az altos szólóhoz. Tehát számomra alaphelyzetben teljesen normális, ha nem én vagyok a szólista. Viszont ha arra van szükség, akkor a hangszer karaktere alkalmas a szólisztikus játékra, és ilyenkor még inkább előjön a stenk, hiszen aki ritkábban kap lehetőséget ilyesmire, az igyekszik élni is vele. 

Feri: Azt gondolom, ha lesznek majd összeülések, megbeszélések, ott érdemes mindenki ötletét fontolóra venni, viszont ha túlságosan szabadjára engedjük a dolgot, az sem biztos, hogy jó. Egy ekkora létszámú csapatnál nehéz megtalálni az egyensúlyt - ha nekem van egy jó ötletem, és a másikét hanyagolják emiatt, abból lehet konfliktushelyzet, és ilyen szempontból mindenképpen jó, hogy lesz egy központi ember, aki az egészet koordinálja. A saját egoját mindenkinek kint kell hagynia ilyenkor. Biztosan lesz olyan alkalom, amikor lehet egyet-egyet szólózni a mélyebb szólamokat játszó hangszereken is, akkor ki lehet menni előre megmutatni, hogy mennyire vagy tökös gyerek, az arról szól. Emellett ha megvannak a szólamok, nyilván én is egy kicsit a saját ízeim szerint játszom a saját részem, ahogy mindenki más is, és ez a sok egyéni íz mind-mind hozzáad az egészhez. Meghallgattam a másfél perces részletet, amit fel kellett játszanunk, igazából egyik szólam sem volt nagy atomfizika, de ha egymás mellé rakod a hangszereket, mindenki egy kicsit másképp játssza. Ha kész számokról beszélünk majd egy kész zenekar esetében, ettől lesz az egész egyedi, ettől lesz benne egyfajta élet. Mindenki saját magát adja hozzá a központi gondolathoz, így lesz a zenekar kerek egész.

Krisztián: Szerintem minden zenében, minden műfajban van egy határ, ameddig vihetem a saját elképzeléseimet. Ameddig van egy élő zeneszerző, vagy jelen esetben Viktor személyében élő hangszerelő, addig ő a császár - persze lehet javasolni, lehet azzal foglalkozni, hogy előremozdítsuk a dolgot, de a döntés joga azért az ő kezében lesz. És ez így is van rendjén, hiszen ha nyolc fővel dolgozunk, akkor kell egy ember, hogy összefogja a zenekart. Az pedig úgyis mindig megmutatkozik, hogy kinek milyen a stílusa, kire milyen szerepeket érdemes osztani, és ezt egy jó zenekarvezető figyelembe is veszi. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mondjuk én, mivel folyton improvizálok, biztosan kapok majd ilyen feladatokat, mert lehet, hogy ez a szerep olykor arra vár majd, akiről úgy érzi a zenekarvezető, hogy őt kell kimozdítani kicsit a komfortzónából. A zenei alázat maximális kell legyen akkor is, ha én vagyok a baritonszaxofonos, de akkor is, ha én vagyok a zenei vezető - mindkét helyzet ugyanazt a megközelítést kívánja meg, csak éppen más feladatot látunk el az adott zenekarban.

Nyilván mindannyiatoknak van stúdiórutinja, de az a helyzet talán nem megszokott, hogy egy nap alatt húsz embernek kell feljátszania a maga másfél perces dalrészletét. Milyen volt ezt a helyszínen megélni?

Feri: Nekem tök jó volt, találkoztam egy csomó új emberrel, kiderült, hogy van egy-két barátom is a jelentkezők között, akikkel kölcsönösen nem tudtuk egymásról, hogy indultunk. Voltak olyanok is, akiket hírből, látásból már ismertem, összefutottunk itt-ott a színfalak mögött, vagy épp az egyik színpadon játszott az egyik fesztiválon, amikor mi a másikon. Abszolút jó élmény volt. Stúdióztam már, túl vagyok egy-két nagyon erős etapon, amikor nem másfél percet, de mondjuk hat-nyolc számot kellett feljátszanunk egy négytagú fúvósszekcióval, lehetőleg egy napon belül. Itt közben mentek az interjúk, beszélgettünk, nagyon jó közösségi kikapcsolódás volt.

Gyuri: Tetszett az egész, hiszen volt megfelelő türelem a technikusok részéről. Behangoltam, egyszer eljátszottam a témát, akkor értettem meg, szerkezetileg hogy van, mikor jön a kiállás, és mikor kezdődik újra a kör, úgyhogy másodikra fel is játszottam. Nagyon tetszett a hangulat. 

Krisztián: Számomra két nehézség volt a felvételkor. Az egyik, hogy én játszottam első fúvósként, és talán lehet mondani, hogy ez milyen kényelmes, hiszen mindenki hozzám intonál, de azért kíváncsian vártam, mi fog ebből kialakulni, mert ennyi fúvóst ennyi idő alatt igazán jól felvenni szerintem nem lehet. Nyilván ilyenkor elkezd valami kialakulni, de amikor sor kerül majd a valódi munkára, az teljesen más, sokkal jobb lesz. Ha mondjuk már fél, vagy egy éve rendszeresen együtt zenél a zenekar, akkor alakul majd ki egy valódi közös hang. Ez a felvétel inkább egy személyenkénti teszt volt, ki hogyan közelíti meg azt, amit el kell játszani, de maga az egymáshoz való alkalmazkodás, a közös teljesítmény később derül majd ki. A másik, hogy végig egy témát kellett hoznom, ami szólóhangszeresként ritka helyzet, és erre már utaltam is korábban. A repertoárt képező dalokban valószínűleg elég sokszor ismétlődő ritmikai motívumok lesznek, és ilyesmit igazából nehezebb lejátszani, mint egy adott témát, vagy egy improvizációt. A repetíció, a figyelem fenntartása, a folyamatos pontosság minden fúvószenésznek nehéz szerintem, nehezebb, mint egy újuló, változó anyagot játszani. Olyan pontosságra lesz majd szükség, amilyen szintű és jellegű nem minden műfajban szükséges. A jazzban a kísérőszólam, egy bőgő például, akkor jó, ha halálpontos. Fölötte lehet a time-mal játszani, az is lehet egy kifejezőeszköz. Ezt illetően itt nincs ez a féle szabadság, nagyon pontosan be kell legyen vasalva a megfelelő helyre a megfelelő téma.

jbb_bari_01_kf.jpg

jbb_bari_02_hgy.jpg

jbb_bari_03_ok.jpg

Hogy érzitek, személyesen mit tudnátok hozzáadni a zenekar összképéhez?

Feri: Szeretem az egyenes utat - ha bajom van valamivel, meg szoktam mondani, mert az a korrekt. Akik hallottak már, azok ismerik a zenei részét, tudják, hogy játszom, akik meg nem, azoknak azt tudom mondani, hogy én hozom a bulit!

Gyuri: Emberileg az alkalmazkodókészség és a tolerancia, zeneileg úgymond a time és a sound, a tényleges zenei lelkület - csináljuk, szóljon, mint a dög, legyen lüktetés, legyenek jó frazírok! Emberileg és zeneileg is fontos számomra az alkalmazkodás, nem elfeledkezve arról, hogy a saját személyiségét is kinyilatkoztatja az ember a zenén keresztül. 

Krisztián: Nem tudom, hogy van-e olyan, amit más nem tud hozzáadni, de amit én tudok, arról igazából beszéltünk: a teljes nyitottságom és zenei alázatom. Ezeket tartom a legfontosabbnak a közös munka során.

Ahogy erről korábban már volt szó, rengeteg értékes nyeremény vár mindazokra, akik rászánják az idejüket, hogy besegítsenek a zenekar tagjainak kiválasztásába. A szavazók akár minden nap nyerhetnek egy Mojo fejhallgatót, minden héten egy Jägermeister hátizsákot, illetve egy Mojo Ultimate Buzz hangszórót, fődíjként pedig egy kétszemélyes, berlini Jägermeister-túra várja majd a legszerencsésebb szavazót, látogatással a márka wolfenbütteli gyárában, ízelítővel az igazi underground zenei életből Berlinben. Az utazást, a szállást és a belépőket egy az egyben a Jägermeister állja, nektek csak ki kell választanotok a legszimpatikusabb felállást.

A szavazás határideje: 2019. december 19., csütörtök, 23:59.

Szavazás és további információk a Jägermeister Brass Band weboldalán és a Jägermeister Facebookján! A meghallgatásról készült fotókat itt nézhetitek meg.


interjú jazz pop fúvós experimental szaxofon brass jägermeister big band brass band támogatott tartalom jägermeister brass band kecskés feri haász gyuri ördög krisztián



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.