2019.12.19. 19:19 – Kovács.Attila

A nyolcbites Pacman vírus és a riff autóbontó - NecroPolo-interjú és lemezpremier

np_darth_np_cut.jpg

Nagy-Miklós Péter minden túlzás nélkül tekinthető a hazai metálszíntér egyik hétpróbás veteránjának, hiszen a kilencvenes évek eleje óta folyamatosan aktív olyan formációkban, mint a Rózsaszín Kutyaharapás, a Wackor, az Ørdøg, vagy annak akusztikus testvérzenekara, a Diabolus In Musica. Azt viszont már jóval kevesebben tudják róla, hogy - ez a szerző személyes véleménye, de nem szégyelli vállalni bárhol és bármikor - Magyarország egyik legegyénibb zenei világú, ezzel párhuzamosan méltatlanul kevesek által emlegetett rock- és metálgitárosa az utóbbi években még az undergroundnál is undergroundabb zenét tartalmazó lemezeket készít szép csendben egy NecroPolo nevű projekttel, melyben jelentős szerephez jutnak a legendás Commodore 64 hangzásai hol modernizált, áthangszerelt, hol teljesen autentikus formában. A Destronnauth című kilencedik (!) teljes anyag ma debütált a zenekar Bandcampjén, mi pedig megragadtuk az alkalmat, hogy egy teljes lemezpremierrel egybekötve alaposan kifaggassuk a projektgazdát. Az interjúban olyan témákról esett szó, mint a chiptune riffek, a Drake-formula és a Fermi-paradoxon egymáshoz való viszonyulása, emellett az is szóba került, milyen zenét írni egy kvázi kihalt platformon. 

Ha jól tudom, ez már a kilencedik anyagod ezzel a projekttel. Pontosan mi a NecroPolo, honnan jött ez a minimum egyedinek nevezhető koncepció?

Valahonnan 1989 környékéről. A magam kitekert módján a számítógépes zeneszerzés sokkal előbb kezdődött, mint hogy egyáltalán hangszereken játszottam volna. Később az összes zenekaromba át lettek emelve innen dolgok, egészen a Rózsaszín Kutyaharapásig visszamenőleg. De az első Wackor lemez nyitódala, a Khemotox BloodPaint is C64-ről érkezett, meg még ezer dolog az elmúlt harminc évben.

Nekem Plus/4-esem volt, amin még a nindzsás játék sem töltött be kazettáról, csak minden tizedikre. De ha jól értem, a NecroPolo nem csak az akkori hangszíneket veszi át a zenében, hanem ezek voltaképpen gyűjteményes lemezek a korábban írt dalaiddal?

Kár, hogy nem ismertük egymást akkoriban, segítettem volna a magnó beállításában, akkor biztos lett volna a betöltés. Viccet félretéve, amit mondasz, mind jelen van. Van olyan anyag, ami kizárólag chiptune gyűjtemény, van sok hangszeresen újravett, és van hangmintaként újra felhasznált szám is.

Annak idején hogyan kezdtél számítógépen dalokat írni, illetve hogyan maradt meg ez a dolog mai napig a technikai fejlődés ellenére? Mennyiben maradt meg egyáltalán?

A C64 elég specifikus gépezet zeneírás szempontjából, mert vannak olyan korlátai, amiket nem lehet átlépni. Egyszerre legfeljebb három csatornát használhatsz, mindent alap hullámformákból kell összerakosgatni. Minél több tartalmat akar az ember belepasszírozni ebbe a keretbe, annál jobban ki kell, hogy használja az adott teret. Nincs még egy sáv, még egy hangszer opció. Mivel ezen kezdtem el zenélni annak idején, ez a három csatornát használó, ergonómikus felfogás megmaradt nálam a mai napig, Ha bármikor elkapom a fonalat dalszerzés terén, három dolog indul el a fejemben, a groove, a basszus szólama, meg a dallam. Ezért akkordokban vagy akkordmenetekben például sosem tudtam gondolkodni. Persze minden összeáll a végén egésszé, de a részek össze-vissza modulálnak, a dallam meg egy ütemben dúr, a másikban moll, és a többi. Mivel funkcionálisan programozza az ember ezeket, nem a hangszeres játékból alakul ki beidegződések alapján egy-egy szám, hanem a dallamvilág vezeti az egészet. Mondjuk nem mintha óriási tervezés lenne az egész mögött, teljesen spontán alakul minden, ha megjön a lendület.

A gitáros dalok hangszerelése azért nekem ennél bonyolultabbnak tűnik. 

Pedig az egész Destronnauth lemez a háromcsatornás C64-koncepció, csak egy lépéssel továbbgondolva, stúdiós környezetben megvalósítva. Annyi a különbség, hogy ezek a dalok már nem C64-en lettek készre formálva. Azt az öreg gépet ugyanúgy használom, mint egy hangszert: felveszem sávonként, ami jön belőle, aztán az megy a keverőbe a többi zenekari szólammal, a dobokkal, gitárokkal, hangmintákkal, szintikkel együtt. Persze nem minden sávba van beleszuszakolva a C64, más eszközökből is jöhet hasonlóan retkes sound, például a játékhangszer kinézetű, de valójában veselerúgós Korg Monologue szintivel, és természetesen gitárral is.

A továbbgondolt koncepcióba belefér, hogy korlátlan számú sáv legyen a magon kívül, akár az is, hogy egy száztagú női kórus legyen a háttérben. Ettől az egész motorja ugyanaz, mintha C64-en csinálnám. Ha lenémítom a színező sávokat, az alap akkor is az említett három szólam marad. Egy az egyben át lehetne rakni a lemezről bármelyik számot C64-re, mint ott készült zenét, csak az eredeti változatok általában nem voltak ennyire kidolgozva, főleg kezdetben, sokszor csak félperces ötletek, loopok voltak ezek. Ezért aztán hosszú időn keresztül egyfajta "riff autóbontónak" tekintettem ezeket a chip zenéket, amikből át lehet emelni alkatrészeket máshová. Az évek során viszont akkora mennyiség lett belőlük, hogy elkezdtek önálló életet élni. 

Hogyan emelsz át ezekből a Wackor, vagy az Ørdøg egy-egy dalába?

Sosem számoltam, de szerintem több ezer riffem összegyűlt 64-en az elmúlt évtizedekben. Azt végigscannelve azért lehet találni passzoló puzzle darabokat, ha hiányzik egy riff, egy refrén, egy középrész. Olyan is van, amikor egy az egyben működik a dolog gitáron. Először nyolc biten létezett például a Khemotox Bloodpaint, a Borxx Redux vagy a hamarosan megjelenő új Wackor-dal, az I'n'I gerince is, ha hirtelen akarok pár példát mondani.. Ezeket aztán kiegészítettük, és átültettük olyan hangszerelésre, hogy jól tudjanak működni zenekari környezetben is.

Hogyan keltek ezek a felvételek önálló életre? Meguntad, hogy fiókban vannak az ötletek, és más nem hallhatja őket rajtad kívül?

A 8-bit demoscene-nek köszönhető a dolog. A kilencvenes években kipusztult a környékemről az összes C64-es arc,ettől függetlenül én még az évtized végén is C64-en rögzítettem a zenei ötleteimet. Sokáig nem is tudtam arról, hogy egyébként másodvirágzását éli a dolog, azt hittem, holdkórosként egyedül vagyok ezzel az egésszel. Aztán sok év után teljesen véletlenül belebotlottam a C64 remix színtérbe, ahol meglepődve tapasztaltam, hogy ezek a régi zenék még mindig inspirálnak arcokat arra, akik feldolgozzák őket. 2009-ben látogattam el egy ÁROK nevű 8 bites demoscene party-ra, amit mai napig megrendeznek. Ott megismerkedtem rengeteg most is aktív arccal, akikkel eléggé összebarátkoztunk. Inspirált, hogy mégsem egyedül vagyok flúgos, és úgy éreztem, van még bennem ehhez bőven kakaó és elszántság. Akkoriban kezdett leválni az egész a riff roncstelep szerepről, ezzel párhuzamosan rájöttem, hogy az anyag nagy része egyik zenekaromhoz sem passzol.

Érdekes, hogy ezt mondod, mert az új lemez pár dalából szerintem simán lehetne akár Wackor-dal is.

Van azért átfedés bőven. A motor ugyanaz, hiszen mindben benne van a kezem, és nem kizárt, hogy a következő Ørdøg-albumon is terjed majd tovább a nyolcbites Pacman vírus. Az a különbség, hogy zenekari környezetben nem elsősorban az jön le, hogy ezek igazából chiptune riffek, és eredetileg egy billentyűzeten, vagy programozva születtek.

Ez már a kilencedik anyag. Hogy áll össze egy-egy lemez? Összeválogatod a korábbi ötletekből, kicsit egységesíted a hangzást, vagy teljesen újragondolsz egy albumnyi anyagot ilyenkor?

Amikor önálló életre kelt a dolog közel 20 év után, az első pár év azzal telt, hogy megpróbáltam rendszerezni és befejezni a félkész számkezdeményeket, és remixeket, feldolgozásokat csináltam mások C64-en írt zenéiből. Gondolhatod, mekkora anyagmennyiség volt ez, ha 2009-től nagyjából 2015-ig tartott ez a fázis.

Aztán a régi dolgok végére értem, és a "hogyan tovább" az lett, hogy a C64-et elkezdtem hangszerként alkalmazni, gitárerősítőkkel reampelve, mindenféle stúdiókütyün áthajtva. Használtam színező sávokat és hasonlókat, mint egy normál rockzenei vagy elektro albumon szokás. Ennek a régi gépnek elég karakteres a hangja, csak kicsit máshogy van meg benne az a brutalitás és vadállatfaktor, mint amikor fel van tekerve a gitárerősítőm.

Már az eddigi anyagokon is tetten érhető volt egyfajta tematika. A lemezborítóban olvasható üzenet alapján úgy tippelek, most is van ilyen. 

Így van, mindegyiknek van egy gerince, ami köré épülnek a dalok. Nagy vonalakban az, ami az adott időszakban éppen foglalkoztat. Mivel instrumentális a zene, ez talán nem annyira jön át elsőre, legfeljebb a számcímekből. A legelső ilyen "C64-in-da-studio" albumot, az Aenthera címűt a megfejthetetlen rejtélyek inspirálták. A második, a  Hypergame az irracionálisan kifordított nemi szerepekről szól, ahol mindenki máshogy viselkedik, mint ami ösztönösen lenne, és persze szenved is ettől. A mostani, a Destronnauth arról szól, hogy nincs idő szarakodni, nem ér rá semmi holnap, mert ha szarakodunk, akkor nem lesz holnap. A túlélésért már elindult a versenyfutás.

Nem paradoxon, hogy ilyen üzenetet instrumentális albummal fogalmazol meg?

Ha valaki eljut odáig, hogy megnézze a borítót, elolvassa a számcímeket, és mondjuk egyszer éjszaka hazafelé gyalogolva felnézzen a csillagokra, miközben hallgatja az albumot, akkor attól tartok, elég gyorsan össze fog ez állni szöveg nélkül is. Pláne, ha érdekli a téma, esetleg látta a Melankólia című filmet.

Kissé konkrétabban, van két ellentétes húzóelmélet a kozmológiában arra a kérdésre, hogy egyedül vagyunk-e? A Drake-formula szerint rogyásig kellene lennie az univerzumnak értelmes életformákkal. A Fermi-paradoxon pedig azt a kérdést teszi fel, hogy ez oké, de akkor miért van mégis teljes csend?

Mi is úton vagyunk a teljes csend felé, mert az értelmes civilizációk bizonyos fejlettségi szint után elpusztítják saját magukat?

Ezt én  nem tudhatom. Addig nem tudja senki hogy halott, ameddig meg nem hal. De sok teória létezik, ami próbál választ adni a Fermi-paradoxonra, és nagy részük nem tartogat semmi jót számunkra. Az emberi civilizáció jelenlegi életvitelével legalábbis biztosan. De nemcsak idelent ketyeg az óra alattunk. Ha felnézel az égre éjszaka, a tudomány mai állása szerint nem tudsz olyan pontot mutatni a világűrben, ami ne ölne meg azonnal. Általában világvége címszó alatt mégis a legtöbben azt gondolják hogy lepottyan egy nagy-nagy meteor,  egy olyan, ami kipusztította a dinoszauruszokat is. Pedig az csak az előétel első morzsája a kozmikus szendvicsben, amit meg kell emészteni a túléléshez.

Az album üzenete viszont mégis pozitív bizonyos szempontból, hiszen elvileg van mit megmentenünk. 

Nem hiszem, hogy minden, ami eddig létezett, hiábavaló volt. Nem hiszem, hogy lehetetlen a túlélés. De a mostani formában, egész biztosan valószínűtlen. Hacsak nem változik valami sürgősen, az emberiség bele fog fejjel rohanni egy hasonló falba, amibe a többiek - azok a civilizációk, amiktől most néma az univerzum.

Egy ilyen alapgondolat hogyan fogalmazható meg zeneileg C-64-es alapokon?

A zenei része mindenkinek mást mond valószínűleg. Csak azt tudom, hogy nekem mik jártak a fejemben, amikor a zenét írtam. Ha a fele átjön a feszültségnek, akkor egy része már átjött az üzenetnek. A dalcímek is adnak hozzá valamennyit, a borító is, a videók is, ahogyan majd szépen követik az albumot. A többit hadd legózza hozzá a hallgató.

Zeneileg milyen hatásokkal dolgozol a C64 eszköztára mellett? Ebből az anyagból egyaránt kihallom ezt az archaikus nyolcbites világot, de akár a dubstepet, vagy a Voivod-féle metálzenéket is.

Nem igazán tudom megmondani, mert minden teljesen véletlenszerűen kerül bele. Nincs semmi tudatos irány. Amikor dalíráskor bekerülsz a megfelelő zónába, akkor már megy a dal, amerre ő akar. A metálos része gondolom a zenekarokban gitárosként eltöltött idő miatt erőlködés nélkül jön, a chiptune mögött is áll vagy harminc év programozás.

A dubsteppel való találkozás annak idején egy nagyon jópofa eset volt, egy nálam sokkal fiatalabb lelkes zenész mutatta, amikor bejött ez az egész EDM ügy a köztudatba úgy 10 éve, hogy ez lesz majd az eddig sohasem volt, forradalmi elektronikus zenei megváltás. Elröhögtem magam, és megmutattam neki egy C64-en írt zenémet 1992-ből. Súlyos Slayer-riffek chip hangszerekkel fele tempóban, mi ebben az új? A hülyeséget félretéve, nagyon jó ötleteket hallottam ezen a vonalon, amik jól passzoltak a már meglévő zenei szókészletemhez. 

 Az eddigi anyagokra mennyire figyelt fel a közönség?

Vissza kellett utasítanom egy felkérést a Wembley Stadionba, mert kicsi volt a hely, és amúgy sem volt elég sörcsap.

A frissen újjáépített Puskás Aréna részmegoldást jelenthet-e erre a problémára, és ha igen, miért nem?

Akármerről nézem a pályát, szép ez meg minden, de nekem úgy tűnik, a Puskásban egyáltalán nincs atlétika pálya, ezért teljesen alkalmatlan NecroPolo koncertre.

Ha komolyra fordítom a kérdést, úgy néz ki a dolog, hogy rakosgatod ki a komplett lemezeket, és nem vársz semmilyen visszajelzést azon kívül, hogy hallja, akinek tetszik?

Valahogy így. Van egy réteg, akit ez érdekel, de racionálisan átgondolva: egy eleve nem piaci indíttatású,  underground zenei tartalom ez, egy kvázi kihalt zenei platformon, kihalt chip hangokkal. Ennyire under-underground dolgot  nem a lájkok miatt csinál az ember.

Akkor miért éri meg mégis? 

Nem szoktam túldimenzionálni dolgokat, de azt hiszem, a szabadságában lehet valami inspiráló. Az egész teljesen független az erőforrásoktól és a bevételektől. A produkciót tekintve nem kell trendekhez igazodni, reakciókat és számokat figyelni, köbparszek méretű külső vagy belső elvárásoknak megfelelni. Így csak arra az az egy fontos, hogy hiteles maradjon az egész, és hogy megpróbáljam annyira jól összerakni, ahogyan az tőlem telik. Én vagyok a kiadó, a stúdió, az összes határidőt én szabom meg, még a borító is az én lelkemen szárad. Eredetileg Mihály Gergőt, az Angertea frontemberét kerestem meg, mert imádom a festményeit. Elsőre egy "UFO letarolja a Földet" jellegű dolgot képzeltem el az ő képi világával, de aztán nemrég újranéztem a Melankólia című filmet, és a hideg racionalitás sokkal nyomasztóbbnak tűnik, ezért lett a végén ez az aszteroida. Szép kihívás volt lemodellezni 3D-ben olyanra, amilyenre szerettem volna, mivel nem vagyok grafikus egyáltalán. A végén valahogy csak összejött.

Ha ez az egész kötetlen agymenés találkozik valaki más ízlésével, az akkora véletlen, aminek őszintén lehet örülni. Pláne, ha valakit esetleg még inspirál is valamire ez az egész. Olyan ez, mint egy papírhajó, amit elenged otthon az ember a kert végén csordogáló patakban egy üzenettel, aztán a bolygó másik végéről egyszer csak visszaír valaki, hogy elolvasta, és ő is így gondolja. Teljesen irracionális az egész, úgy ahogy van, a befektetett idővel, energiával, technikával, mindennel együtt.

A NecroPolo albumon túl a Wackor, az Ørdøg és Diabolus In Musica háza táján mi újság?

Dolgok vannak ott, sok. A Wackorral napokon belül elkészül egy új I'n'I című kislemez  videóval együtt. Szintén stúdiózunk mindkét ördögi projekttel, a hangossal nagylemez készül, az akusztikussal pedig egy EP, mindkét megjelenés jövőre aktuális. Közben pedig koncertek jövő tavasszal. Nem nagyon fogunk unatkozni, de nem is csoda, mindig gondjaim voltak ezzel a fogalommal.

 További információk a NecroPolo Bandcamp-oldalán és Facebookján

A poszt megjelenését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

nka_hangfoglalo_logo_650.png


interjú premier rock magyarország metal elektro wackor commodore 64 chiptune teljes album ordog albumpremier diabolus in musica #hangfoglaló2019 necropolo nagy-miklos peter



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.