2020.02.24. 12:14 – Lángoló

Mély férfibánat a magas elefántcsonttoronyból - Leprous, Klone @ Dürer Kert, 2020.II.19.

87253078_3125151120863136_7625576222000414720_o.jpg

A Leprous-szel a tavalyi Pitfalls lemez miatt ismerkedtem meg közelebbről. Tudtam róluk azelőtt is persze, de a kiállás, a műfajmegjelölés, a kritikai visszhang és a néhány meghallgatott dal nem győzött meg arról, hogy érdemes jobban beleásni magam a lemezeikbe. Előítéletes voltam, és vagyok is, na: érzékeny, jólfésült fiúk felhúzott orrú, öntetszelgő művészkedésének tűnt az egész. Különben is rég kiábrándultam az északi jóléti-avantgárd, burzsoá-progresszív metalzenékből. Voltam Arcturus-rajongó, egy-két lemezüket a mai napig szeretem, sőt: az Ulver Perdition City-ig tartó korszaka is kellemes emlék, de mára a legtöbb ilyen zene egyszerűen értékét vesztett, üres, csillogó mázzá fokozódott le a szememben. Nem kellettek a tört ütemeik, sem az éteri neobarokk szintijeik, sem az egzisztencialista szorongásuk, a jellemzően fellegeket karistoló férfiénekhangokra meg végképp nemet mondtam. Ezek mindegyike stimmelt a Leprous-nél, utóbbi ráadásul hallhatóan örök főszerepet kapott, úgyhogy elzárkóztam. (Fotók, valamint még több kép: Bands Through The Lens)

Aztán megjelent a Pitfalls, újfent győzött a morbid kíváncsiság, és rájöttem, hogy tetszenek a dalok. Volt hangulatuk, egyfajta Depeche Mode-os, kicsit a Yes újhullámos korszakát is idéző beletörődő nyugalom áradt belőlük, és hirtelen a zenészi profizmus is imponálni kezdett: jók a játékok a dinamikával, a késleltetések és elfojtások, jó a visszafogott hangszerelés, még a matekos, torzítatlan ritmusgitár is jól áll. Gondoltam, hogy ami korábban ellenszenves volt, azzal mégis csak valamiféle önironikus távolságot tartanak: igen, ilyenek vagyunk, igényesek, érted, nézz csak ránk, mi is látjuk magunkat, és halljuk is, persze, szeretünk folyton a lehető legmagasabb fejhangon visítozni. Egy következetes koncepció részének tűnt mindez, direkt csinált dolognak, és így rögtön szimpatikusabb is lett. Elengedtem az előítéleteket, utólag összeállt a kép az eggyel ezelőtti Malina ügyében is, és a koncertre már lemezre szánt pénzzel a zsebemben indultam el.

A Maratont sajnos lekésve a Klone kezdésére értem oda. Nem ismertem őket azelőtt, pedig veterán csapat, még 95-ben kezdték egy másik néven. Lassú, úsztató, atmoszférikus poszt-prog-rockként meghatározható zenét játszanak, meglehetősen homogén tempókkal, éteri hangszőnyegekkel, és egy kiváló – hallhatóan magasan képzett – énekessel. Lettek aztán riffek is, majdnem mindegyik dalban elkezdtek zúzni egy ponton, kifejezetten imponáló is volt látni a csípőből headbangelő, feltűnő szenvedéllyel játszó hangszereseket, tökéletes ellenpontozó összhangban a körszakállas, nagyorrú, kiköpött francia frontember, Yann Ligner lassú, elnyújtott mozdulataival. Tűnhetett az egész produkció repetitívnek és monotonnak, mindkettő igaz, popos is volt az ének és a dallamvilág nagyon, de a csapat láthatóan pont ezekre a kvalitásokra épít. Ebben kicsit hasonlít a jó tizenöt évvel ezelőtt fénykorukat élő poszt-rock és poszt-metál zenekarokra, de itt, szerintem, működött a lassan rakódó rétegek, apró nüanszok és jellemzően lágy, dúros dallamok dinamikája. Oroszlánrésze volt ebben a már említett énekesnek: ha dallamai néha negédesek is voltak, az előadásmód, a mindig pont jókor rárakott karc és a kevés, de rendkívül meggyőző hörgés más ligába lendítette az egészet. Engem berántott.

klone.jpg

És akkor a Leprous. Telt ház fogadta őket, amikor a Pitfalls nyitódalával színpadra léptek, üvöltötte is mindenki kurva hamisan a kirobbanó, katartikus refrént. Einar Solberg nem sokat billentyűzött, leginkább az énekre koncentrált, ezzel legalább a gyerekkori falunapos emlékek felidézését elkerültük, de nagyjából az első két dal alatt nyilvánvalóvá vált, hogy élőben gyakorlatilag minden varázsát elvesztette a zene. A hangszeresek profin hoztak mindent, az ének is bemelegedett úgy a harmadik dalra, de az összkép mégis a korábban elhagyott előítéleteimet igazolta be. Amennyire a hangszeresek a hangszereikbe borultak, annyira kompenzálta túl a jólfésült eleganciát a frontember. Alapból jobbra-balra hintázva, táncolgatva, de meglehetősen mereven mozogta be a színpadot, viszont valahányszor kicsit is hangosabbá vált a zene, azonnal átment karatebajnok akcióhősbe a 80-as évekből, a levegőt ütve-rúgva vonaglott, rohangált, csoda, hogy valamelyik zenészét nem ütötte le véletlenül. Érdekes módon a másik kezét is maga mellé emelve, csuklóból viszont lelógatva tartotta, ez a póz már a tirannoszauruszoknak sem állt jól, itt viszont még külön esetlenséget és valamelyes görcsösséget kölcsönzött. A túlhasznált falzettel szemben pedig semmiféle ironikus távolságtartás nincs: Solberg konkrétan szerelmes saját hangjába, egyszer még egy ambientes átvezetőbe is belevitte szavak nélküli aaaaaaaaaa-zását, pedig korántsem olyan erős a hangja ebben a regiszterben, gyakran veszti el élét és zengését. Többször jutott eszembe, hogy ezt egy más zenei közegben Justin Timberlake mennyivel jobban és természetesebben csinálja, és itt nem csak a fejhangon éneklésre gondolok: alkalmanként, néhány ütemre mintha egy új, még poposabb és táncolhatóbb beütés is megjelent volna főleg az elektronika és az effektek terén. Hogy további párhuzamokat mondjak: mintha pár évvel azok menősége után megismerték volna az M83 és a 65daysofstatic munkásságát.

Nem tudom, a képek mennyire szemléltetik ezt, ha már ennyit beszélek a kiállás disszonanciáiról, de legnagyobb részben tényleg ezen múlott a dolog: a befordultság, zárkózottság, az elefántcsonttorony bentlakásos művészeinek fölényessége és a rohamszerű túlmozgásos kitörések, a feszült egymásra tekintgetések, a közönséggel való beszéd elharapott, motyogásba torkolló mondatai (különösen a bárpultnál hangoskodók helyrerakásakor) egyaránt egy gátlásos, zavarát túlkompenzáló zenekar benyomását keltették. Nem tudom, tényleg hiányzott-e a zenészekből átélés, vagy ennél a zenénél ilyen az átélő előadásmód; végül is sikerült a dalokban leírt érzésvilágot hitelesen megjeleníteni (beszédes lehet, hogy az egyik leggyakoribb szó a „feeling”), de én mégis valami katartikus, megtisztító felemelést vártam, a szorongás magával ragadó megéneklését, nem konkrét színpadi ábrázolását. Merev volt és szabályos, de nem úgy, mint egy rituálé, hanem mint az eredendő fölényük lelketlen, görcsös bemutatása. Kívül maradtak a saját művészetükön, és ezen még az sem segített, hogy főleg az utóbbi két lemezük vitathatatlan színvonalú dalkészletéből játszottak.

Voltak jó pillanatok, vagy inkább jó pillanatok lehetőségei, a Stuck lendületes indítása például majdnem megmentette a helyzetet egy váratlan rock and roll-beöntéssel, érdekes volt a Massive Attack Angeljének feldolgozása is, de a legtöbb energiát és dinamizmust számomra minden értelemben sikerült magukba fojtaniuk. Tudtam, mire jövök, tudtam, hogy a közönség mindenképpen – és valószínűleg nagyrészt őszintén – kajálni fogja, tudtam, hogy idegen közeg felé próbálok nyitni, de akkor is csalódtam. Nem volt szörnyű, az Arcturus volt szörnyű tavaly Újvidéken, innen csak nagyon ambivalens érzésekkel, kellemetlen utóízzel, meg egy Klone cédével távoztam. A zene továbbra is minőségi, időnként – főleg otthon – hallgatom is, de a koncertet legközelebb meghagyom a tényleges rajongóknak.

Szöveg: Pikó András Gáspár


leprous



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.