2020.03.05. 10:00 – Kovács.Attila

Kell idő az örömre - Mask-interjú Jerabek Csabával

ffg_1011.JPG

A magyar underground ma már talán kevésbé ismert, de a maga idejében mindenképpen jelentős hazai dark rock zenekara volt a Mask, amit 1991-ben alapított az F.O.System két korábbi tagja, Jerabek Csaba basszusgitáros és Lakatos György billentyűs, kiegészülve Gabrieli Richárd énekes-gitárossal, aki később a Southern Special vagy az Ezüst-patak soraiban bukkant fel, valamint Geletey György dobossal, aki ma a Tűzkerék xT dobosa. A zenekar második albuma, az Őrültek háza épp a mai napon jelenik meg a GrundRecords kiadásában digitálisan felújított változatban, limitált példányszámú CD és vinyl formátumban, valamint elérhető lesz az összes online felületen is. Ez kitűnő alkalmat jelentett arra, hogy egy óbudai kávézóban leüljünk Jerabek Csabával egy kis múltidézésre. Az interjúban szóba kerül az, miért jelentett közösségi élményt egy lemez keverése analóg stúdióban, hogy milyen volt dark rockernek lenni a kilencvenes évek elején Magyarországon, hogyan változott meg a zenei infrastruktúra a rendszerváltás után, és milyen az, amikor valaki a tudatos lemaradást választja a közmondásos rohanó világ helyett. A folytatásban meghallgatható a restaurált lemezanyag is teljes terjedelmében, érdemes tovább olvasni! 

Miért pont idén jelenik meg újra az Őrültek háza?

Az újrakiadás egyik apropója az, hogy idén épp 25 éve jelent meg a lemez. Másrészt annak idején ez az album csak kazettán lett kiadva, és a megjelenése után egy éven belül meg is szűnt a zenekar, így nem volt lehetőség újabb kiadásra. Volt némi hiányérzet bennem, meg nyilván másokban is, hogy egy jobb, a mai kor követelményeinek megfelelő hangzással is jó lenne hallani ezeket a dalokat. A jubileum kapcsán most lett lehetőség arra, hogy megjelenjen vinylen a kiadvány, ami azért mégsem egy szokványos dolog. Néha adódik olyan lehetőség az életben, hogy egy ilyen régi anyagot újranyomjanak, és a csillagok szerencsés állásának köszönhetően most volt fogadókészség kiadói részről is arra, hogy az Őrültek háza újra megjelenhessen.

Mennyire vagy nosztalgiázós típus? Gyakran előveszed a régi anyagaitokat?

Nem nagyon szoktam hallgatni a lemezeket, viszont az azokhoz köthető emlékek mindig jó érzéssel töltenek el, tehát ilyen szempontból nosztalgiázós vagyok. A Mask zenekar nagyjából négy évig működött, ugyanabból a négy emberből állt a zenekar az utolsó koncertekig. Nagyon sokat játszottunk Budapesten kívül is szerte az országban, és voltunk néhányszor külföldön, Németországban is. Amikor egy ilyen sokat játszó csapat együtt gyűri az életet - és abban az időben olyan korosztály voltunk, akit tudta is enni azt nagykanállal - ott azért vannak emlékek bőven, de ezek persze inkább személyesek, mint publikusak. Mindenesetre nagyon izgalmas, és nagyon-nagyon jó hangulatú időszakot jelentett az életemben a Mask zenekar, akár a rengeteg, nagyon jól sikerült koncertünkre, akár a próbákra, vagy egyszerűen az együtt zenélésre gondolok. Úgy próbáltunk, hogy villany le, teljes sötétség, hogy vaksötétben is le tudjuk játszani a számokat. Annyira megtanultuk a dalokat, annyira tudtuk, mit akarunk játszani, hogy történhetett bármi a színpadon, mi arra fel voltunk készülve. Ennek köszönhetően nagyon könnyű volt az együtt zenélés, és így tudtunk az élményekre figyelni, a játék öröméért játszani.  

Olvastam valami olyasmit rólatok, hogy a zenekar a kezdetektől fogva mereven elzárkózott a show business minden formájától. Ez mit jelentett?

Ez az underground világban gyökerezett, és kicsit az F.O.System hagyatéka is volt abban értelemben, hogy akkoriban mindenki, beleértve az underground zenekarokat is, felvállalta ezt a kicsit üzletiesebb szemléletet azért, hogy eladhatóbbá váljon. Menedzserekkel intézték a dolgaikat, kiadványok készültek róluk, és be kellett állniuk, nem azt mondom, hogy a mainstreambe, de ebbe a kicsit üzletibb jellegű világba, a show businessbe. Hiszen egy underground zenekar is tud show-t csinálni a maga módján, ott is megvannak a manírok, a műsor ott is műsor. Már akkor is látszott, hogy ebbe az irányba indul el a világ, és kezd eltűnni az a korábban létező dolog, hogy az emberek a zenélés öröméért zenélnek, a pénz pedig másodlagos. És az, ha valakik beálltak a sorba, nem jelentette automatikusan azt, hogy sokkal nagyobb lehetőségeket kaptak, viszont azt igen, hogy ők úgymond beléptek a „piacra”, és az ezzel járó üzleti, kiadói támogatottság akkor járt, ha valaki beállt a rendbe, ahogy kell. Mi ezt érzelmi alapon nem akartuk. Valahogy úgy gondoltuk, hogy nekünk úgy a jó, ha megmarad ez az underground íz.

Mondták rólatok akkoriban néhányan, hogy az F.O.System utódzenekara vagytok. Ez mennyire volt igaz, vagy felvállalt dolog?

Nyilván az én személyem kapcsán értelemszerűen felmerült ez, és maga a zene sem tért el annyira az F.O.System világától, mint mondjuk a másik utódzenekar, a Sex Action. Ezért minket jobban köthettek ahhoz a világhoz, bár főleg ez a most újra megjelenő második anyag már eléggé más volt zeneileg és szövegileg is. Persze valahol a hangulati elemeket illetően fellelhető volt némi hasonlóság, de ha az ember jobban meghallgatja a két zenekart, a zeneiség eléggé különbözik.  

Eleve az aktuális tagság mindig meghatározza a végeredményt, nem igaz?

Mindenképpen, hiszen közös szerzőség volt a Maskban is. Természetes, hogy más emberek más jellegű zenét szülnek meg együtt. Hiába van közös pont az én személyemben, hiszen kicsit máshogy alakultak az én gondolataim is a többiek hatására. Én pedig hiszek abban, hogy a közös zeneszerzés hozza ki mindenkiből a legjobbat. Nyilván ebben az esetben sok a saját, egyéni kompromisszum, de a végeredmény és a produkció szempontjából ilyenkor a legjobb az eredmény, utána pedig az ember méltán büszke egyrészt a saját hozzájárulására, másrészt arra, hogy a közös munka során esetleg sikerült egy jobb produkciót lerakni az asztalra annál, mintha csak egymaga dolgozott volna rajta. Ha az ember egyedül csinál valamit, akkor az a hosszú évek során amúgy is nagyon rutinszerűvé válik. Az új gondolatok mindig jók bármilyen alkotótevékenységben, egy társas alkotás során pedig sokszor a többiektől érkeznek ezek.

A dalokat hogyan írtátok annak idején?  

Ma ezt úgy mondják, hogy jammeltünk. Elkezdtünk játszani egy alapötletet a próbateremben, amibe aztán belekerültek apró elemek mindenkitől. Amikor elkészült az énekdallam és a szöveg, onnantól kezdtük el véglegesíteni az adott dalt, ezeket főleg Ricsivel ketten raktuk össze. De az, ahogyan alakult az egész folyamat, az néha az együtt zenélésből indult. Volt persze olyan is, hogy valamelyikünk ötletét bontottuk ki a próbák során. De a közös zenélés öröme ebben az esetben is mindenképpen megvolt. A végeredmény tekintetében professzionális zenekar volt a Mask, mert nagyon tudatosan kitalált, befejezett végterméket jelentett minden egyes szám. Azt utána már akárhogy akartuk volna átírni, mi magunk nem tudtuk volna már jobbá tenni, az volt a legtöbb, amit közösen ki tudtunk hozni belőle. Másrészt olyan precizitással tudtuk játszani ezeket a dalokat, ami miatt rendesen meg is tudta szólalni a színpadon.

Ma már mindenki nagyon precíz, de abban az időben sokkal koszosabban játszottak az underground zenészek. Egy-két régi punkzenekarnál megmaradt ma is ez az íz, hogy hadd menjen, ami jókedvből kiesik belőlünk, de ma a legtöbb zenekar, nem csak külföldön, de itthon is nagyon pontos, nagyon szakszerű. Ez így rendben is van, hiszen vannak emberek, akik azt szeretik hallgatni koncerten, nyilván némi színesítéssel, kiegészítéssel, amit a lemezen hallanak. És ha nem azt kapják, mert mondjuk máshogy hajlít az énekes, az zavarja őket. De vannak olyanok, akik meg éppen az egyediségét szeretik egy-egy koncertnek, vagy koncertfelvételnek. És egy-egy bonyolultabb, 30-40 sávra felvett zenét nem is mindig lehet ugyanúgy színpadra vinni, a mai világban pláne. Régen az volt a lemezeken is, ami a koncerteken. Persze a gitáros feljátszott két ritmussávot legalább, meg volt olyan, hogy valaki ráénekelt plusz egy szólamot, de ez nyilván könnyebben visszaadható volt, mint most, amikor a koncert fele már valamilyen gépről jön sokszor, mert a színpadon lévő három-négy ember nem is tudná előállítani azt a hangmennyiséget, ami a lemezeken megszólal.

Ha már szóba került a stúdiótechnika, az Őrültek háza hogyan, milyen körülmények között készült?

Igazi klasszikus értelemben vett stúdiómunka volt. Mindenki tisztában volt a saját feladatával. Az volt a metódus, amit azóta is szeretek, hogy a dob és a basszusgitár feljátssza együtt a zenét. Ha kellett, akkor a fülesben az ember hallotta a gitáros mankósávjait, de miután elkészültek az alapok, a dob és a basszus, már takjelre sem volt igazán szükség, hacsak a gitáreffektek nem kényszerítették rá ezt az emberre, hiszen ezeknek a kütyüknek a tempóbeállításai nem térhetnek az alaptól, különben pontatlanok és zavarók lesznek. Ha ilyenek nincsenek, akkor meg tud maradni a spontán íz, hiszen takjel nélkül egy zene élőbbé válik, együtt tud lélegezni a zenekar.

Nem lehet azt mondani, hogy ez a jobb, vagy az a jobb, minden zene más hozzáállást kíván. Nekünk akkor az volt a jó megoldás, hogy nem takjellel játszunk, hanem a saját tempónkban, amit elég precízen tudtunk tartani, és ebben az volt az izgalmas, hogy volt egy bizonyos lüktetése a dalnak, ahogy haladt előre. Utána erre rákerültek a gitárok, a szintetizátorok, majd az éneksávok, meg a vokálok. Persze szalagos magnón mindig izgalmas volt a keverés, hiszen az nagyon nem úgy működött, mint most, hogy ide-oda húzod a projektben a különböző értékeket. Voltak már olyan stúdiók akkoriban is, hogy az ember beállította az adott szinteket, és aztán maguktól mozogtak a potméterek, mint valami űrhajón, de az akkori Bikini stúdió nem ilyen volt. Álltunk a keverésnél, megvolt a váz, amit Lojzi összerakott, megbeszéltük előre, mik azok a kis különbségek, amiket be kellett állítani - hol igényel valami többet, hol kevesebbet. Ott álltunk, több kéz kevert egyszerre, a megfelelő helyen mindenki tologatta a potmétereket, így állt össze a végleges hangerővel és arányokkal elkészített változat. Ha valaki lemaradt, akkor kezdhetted újra, de ilyen szerencsére nem nagyon volt, mivel mindenki ismerte a zenét, a kérdéses motívumokat, mikor melyik hangszernél mit kell tolni-húzni, úgyhogy általában jól működött ez a módszer. De nagyon más volt azért az a világ, mint ma. Minden keverési változat akkor egyszer történhetett meg abban a formában, utána már nem lehetett pont ugyanúgy elkészíteni. Persze ez közösségi élményként inkább pozitív volt, hiszen ugyan szakember vezetésével, de az egész zenekar együtt állította elő a végleges soundot. Nem mondom, hogy mindenki mindenhol tekergetett valamit, de a hatkezes megvolt, az biztos. Nagyon jó ezekre visszagondolni, ezért is mondtam azt, hogy nem elsősorban a zene visszahallgatása az élmény, hanem az emlékek: hogyan készültek ezek a dalok, hogyan vettük fel, hogyan adtuk elő őket. A közös munka.

Az F.O.System közönsége hogyan reagált a Mask dalaira? Elfogadták, hogy ez egy új fejezet, vagy számon kérték rajtad, rajtatok a régi számokat?

A kezdetekkor voltak, akik az F.O.System kapcsán érdeklődtek, hogy mifélék a további zenei elképzeléseim, és azok hová futhatnak majd ki. Egyesek ezért kezdtek el hallgatni minket. De mivel a Mask a maga módján, és abban a korban szintén egy érdekes zenei játék, érdekes ötletek halmaza volt, a közönség megszerette ezeket a számokat. Így aztán nem is volt olyan elvárás, vagy igény, hogy az F.O.System dalai is megszólaljanak. A Mask a saját dalait játszotta, a négy ember a saját ötleteiből összeálló zenei egységet állította színpadra, és ez a hallgatóságnak általában véve nagyon is megfelelt. Abban az időszakban tényleg rengeteget játszottunk Magyarországon, és szinte mindig jó hangulatú koncerteket adtunk, lelkes közönséggel. Budapesten, és más nagyobb városokban, kétszáz főnél nem nagyobb klubokban játszottunk többségében, utána meg általában mindig kialakult ilyen közönségtalálkozó jellegű hangulat. Volt, hogy haza sem jöttünk, mert meghívtak minket házibuliba a helyiek, és csak másnap indultunk el a következő állomásra, vagy haza, annyira jó hangulat volt a zenekar körül.

Nem nehéz észrevenni, hány emlék és sztori lehet az utolsó mondat mögött! 

Nagyon jó időszak volt, és körülbelül ennyi is volt benne. Ahogy az F.O.Systemben is akkor, amikor abbahagytuk, mert úgy éreztük, lezárult a történet zenei alkotás terén. A Maskban is úgy gondoltuk a második lemez után, hogy nagyjából elmondtuk, amit el akartunk mondani, és 1996 elején egy megújításra tett tétova kísérletet követően abba is hagytuk. Az Őrültek háza 1995-ben jelent meg, és utána nem sokkal a két Gyuri, a dobos Geletey és a billentyűs Lakatos már nem igazán akarták tovább írni a történetet. Úgy érezték, hogy ez így kész, nem tudnánk már további anyagokkal mit hozzátenni. A Mask után nekem is szinte teljesen zenélés nélkül telt úgy tíz év, az F.O.System első újjáalakulásáig.

Belülről talán jobban meg tudod ítélni – szerinted mi volt a legfőbb különbség a két zenekar között zeneileg vagy hangulatilag?

Hangszerelésben és zeneileg annyiban mindenképp más volt, és ez különösen a koncerteken mutatkozott meg, hogy a Maskban talán nagyobb hangsúlyt kaptak a gitárriffek, jelentősen több érdekes ritmusképlet, hétnyolcados témák, szólisztikus részek voltak, és azért másról szóltak a szövegek is. Hangulatilag voltak hasonlóságok, a fájdalmasság jelen volt itt is, ott is, de egész más volt a tartalmiság. Az F.O.System alapvetően az utolsó egy évig, amíg Lakatos Gyuri személyében nem lett szintetizátoros, egy háromtagú, dob-basszus-gitár felállású zenekar volt, a Mask viszont végig sokkal harmóniagazdagabb zenét játszott.

Hozzáteszem, hogy az F.O. stúdióanyaga nagyon sok extra sávot tartalmazott, több szólam gitár, harmóniák, különböző vokálok kerültek rá. Az egy kiforrott anyag volt, és ahhoz képest a koncerteken, vagy a demón kicsit alapvetőbben, a maguk egyszerűségében szólaltak meg a dalok, abban a formában egy kicsit szálkásabb, levegősebb volt a zene a stúdióban megalkotott változathoz képest, még a gitáron használt üveghangokkal, a repetitív, szólisztikus részekkel együtt is. Ennek is megvolt a maga különlegessége. A Mask szerintem összetettebb harmóniavilágot képviselt, amit nem annyira az ének dominált már, inkább a zenei tartalom.

mask4r.jpg

Milyen volt itthon dark rockernek lenni a kilencvenes évek első felében?

Mi nagyon bájosak voltunk abban az értelemben, hogy mindenhol nagyon jól elvoltunk az országban, mindenhol nagyon jól éreztük magunkat, és persze sokat ittunk. De egyébként nem mindig volt egyszerű, mivel addigra a rendszerváltás, meg minden azzal együtt járó következmény nyomán megváltozott az emberek ízlésvilága, és vele együtt minden más is. Más stílusok jöttek be külföldről, és maga ez a dark rock világ egy kicsit - talán ez így sarkos megfogalmazás, de - divatjamúlttá vált. A kilencvenes évek elejétől már sokkal nehezebb volt nagy közönség előtt játszani, nem volt már olyan könnyű a zenekarok dolga, mint mondjuk a nyolcvanas években.

Mert akárhogy is nézzük a szocializmust, azért az utolsó öt-tíz év arról szólt, hogy számtalan klub - jobban mondva az összes - állami dotációban volt támogatva. Ezekben pedig bárki felléphetett, aki le tudott rakni az asztalra egy épkézláb produkciót. De ha nem, még akkor is, mert akkor azt meg mondták, hogy ez underground, esetleg alternatív művészet. Aki nem kritizálta direktben a hatalmat, az gyakorlatilag bármilyen produkcióval bárhol felléphetett, helyet adott neki a Fekete Lyuk, meg Budapesten és számos vidéki nagyvárosban is nagyon sok hasonló hely.  Aztán ez megváltozott, mert a klubok nagy része már nem állami támogatással működött, minden üzemeltető azt nézte, milyen haszonkulccsal lehet dolgozni, mi mennyit hoz a konyhára, és innentől kezdve a kisebb produkciók számára - és itt most nem elsősorban magunkra gondolok - már nem nagyon volt lehetőség arra, hogy olyan szabadon járkáljanak és léphessenek fel az országban, mint korábban. Az első öt év volt egy ilyen átmeneti időszak, aztán még rosszabb lett a helyzet.  

Na igen, akkor öntött el mindent az eurodisco, ami tényleg perifériára is rakta a hangszeres zenekarokat.

Vagy mondhatnám a glam rockot, meg az utána érkező dirty rock hullámot is. Így indult a Sex Action, de a Tankcsapda is, és ezek a mainstream felé sodródó zenekarok jórészt ki is szorították ezeket az underground jellegű, kísérletezősebb zenéket. A kilencvenes években ilyen értelemben már jobban oda kellett figyelni arra, hogyan akarja valaki megmutatni magát egy zenei produkcióban, muszáj volt összeszedettebbnek lenni, mint mondjuk a nyolcvanas években - és azóta ez egyre inkább így van, ahogy haladunk a korral. Az akkor furcsa volt, mert nem szoktuk még meg, hogy ez így működik. Tudtuk, hogy mondjuk Nyugat-Európában hogyan működnek a dolgok, amennyit hallottunk róla, vagy láttunk belőle, de a rendszerváltás előtt az a világ nálunk nem volt jellemző.

Akkoriban hozzánk mi jutott el a nyugati, akár underground trendekből?

Ami akkor számomra már látszott, hogy az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában, Angliában vagy Hollandiában ez majdnem teljesen pénz által diktált történet volt. Menedzserek szerződésekkel vittek zenekarokat a megtérülés reményében, kialakítva számtalan esetben egy alapvetően jó koncepciót. Ha valaki látta a Hazel O'Connor-féle filmet, az Üvegtörőket, az is körülbelül arról szól, hogy van egy ötleted, azt hiszed, tiéd a világ, és ha nagyobb sikert akarsz elérni, nem a pénzért, hanem azért, hogy több emberhez eljusson a művészeted, akkor kénytelen leszel belecsöppenni az üzleti világba. A zeneiparba, ami korántsem csak arról szól, hogy te jól érezd magad a színpadon, hiszen ott az eladási számok, a különböző kiadók és menedzserek pénz- és bevételcentrikus világában kell megtalálnod a helyedet neked, mint zenekarnak, hogy ne egyenek meg a „farkasok”.

Ez akkor már látszott, leginkább a Sexepil tagjaitól hallottunk ilyesmikről. Velük nagyon jóban voltunk, és ők addigra már elég sokat dolgoztak külföldön, külföldi énekesük volt. Rajtuk keresztül tudtuk meg, hogyan működik egy szerződés, miről szól ott a zene. Mert amíg itthon az volt a trend, hogy aki túl mainstream, az elárulta az undergroundot, és ha valami már nem a miénk, hanem mindenkié, akkor azt már nem kell szeretni, addig Európában nem volt jellemző ez a gondolkodásmód, legalábbis én akkor így éreztem. Németországban még volt egy hasonló jellegű világ, játszottunk az F.O. Systemmel is néhány helyi underground zenekar társaságában az akkori NSZK-ban. De közülük is azokat ismertük és ismerjük ma, akik legalább egy vagy két lemezt kipréseltek magukból, vagy kipréselt belőlük a kiadó. Voltak ilyen kis underground sikerek, de a fő csapásirány az volt, hogy minél nagyobb közönséget kell elérni. Ott kevésbé volt szégyen, mint Magyarországon, ha valaki „túl népszerű, túl populáris”. Holott hozzánk is elsősorban azok a zenekarok jutottak el Nyugat-Európából, akik ott már nagyon népszerűek lettek. Csak kevesen voltak, akik nem ebből a körből kerültek ki, azokat csak néhányan ismerték, és nyilván az akkori lemezeladások századrészét produkálták, ami megjegyzem, még így is jelentősen több volt a mai példányszámoknál.

Volt viszont egy első lemeze a zenekarnak, ami 1993-ban jelent meg. Annak nem lesz újrakiadása?  

Felmerült. Mások is kérdezték már, hogy miért a második lemez jelenik meg először. Erre az a válasz, hogy egyrészt ennek van itt a jubileuma, és most sikerült először úgy alakítani a dolgokat, hogy van a megjelenéshez kiadói segítség. Másrészt a második lemeznek voltak meg olyan minőségben az eredeti szalagjai, amikkel biztosan lehetett dolgozni. Az első lemez anyaga ennél sokkal komolyabb restaurációt igényelne ahhoz, hogy egy vinyl kiadásban érdemes legyen megjelentetni az anyagot. És mivel a második lemeznek volt aktualitása a jubileum miatt, abba a munkába egyelőre még nem kezdtünk bele. Szeretjük nagyon az első lemezt is, sőt, azon van legalább két-három olyan idézőjelben vett slágerdal, ami kevésbé jellemző az Örültek házára, mivel ez inkább egy koncepcionális album. Nagyjából ki volt találva, honnan indul és hová érkezik, az első meg inkább egy dalgyűjtemény, néhány nagyon közkedvelt számmal, amik egyébként igen kedvesek nekünk. Lenne értelme, hogy később az az album is kijöjjön legalább CD-n, vagy adott esetben bakeliten, de perpillanat sokkal több lenne vele a feladat és az utómunka. Ezek összessége matt a kiadóval egyetértésben úgy döntöttünk, hogy inkább az Őrültek háza legyen az első kiadvány.

Az utómunkát és a digitális felújítást Rozgonyi Péter végezte a te közreműködéseddel. Hogy nézett ez ki a gyakorlatban?

Ennek a lemeznek az anyaga DAT-szalagokon van meg, abból kellett kihozni azt a soundot, ami mai füllel is megfelelően befogadható. Rozgonyi Petivel ez a munka elég egyszerű volt, hiszen nagyon jól ismerjük egymást, ő az F.O.System koncertkeverőse is. Meghallgattuk a lemezt, aztán megbeszéltük, mik az elvárásaink, mit szeretnénk hallani, ezt ő gyakorlatilag megcsinálta, a kapott anyagon talán egyszer kértem változtatást. Régi, jó kapcsolatom van vele, tisztában van azzal, mit szeretnék hallani, és hogy számomra mi a jó.

A zenekar tagjai mit szóltak az új változathoz?

Természetesen, mivel a GrundRecords egy aránylag nagynak mondható magyar kiadó, az egész újrakiadást megelőzte egy komoly, több oldalnyi szerződés. Tehát mielőtt bármi is elindult volna, mindenki meghallgatta, és elfogadta az anyagot, megnézte a felújított borítót, majd aláírta a szerződést. Mind a négyünknek tetszett az anyag, sőt, a zenekar nagyobb részének kimondottan jobban bejött, mint a korábbi változat. Örültünk ennek a felújításnak, vagy mondjuk inkább, restaurálásnak. Szeretem ezt a szót. Ami azt illeti, az F.O.System demófelvételeivel sokkal több feladat volt, az volt a legkomolyabb restaurálás. Nagyon kemény munka volt, Kondákor Bálint (Balu) barátommal dolgoztunk rajta, hónapokig tartott. Mindenbe bele kellett nyúlni, mert problémák voltak az alapanyaggal, megsérült az eredeti felvétel, ki kellett pótolni máshonnan vett részekkel a dalokat, ezeket össze kellett illeszteni, mindent a helyére tenni, mindezt persze takjel nélkül. Az igazi őszülős, hajhullatós projekt volt, igazán nehéz, macerás ügy, nagyon kemény volt ezekkel a kopott, hibás, régi szalagokkal dolgozni. Ehhez képest a Mask lemezének új változata csodás egyszerűséggel készült el. 

mask_orultek_haza_cd_cover_2000.jpg

Mennyire szippantott be a digitális technika az ilyen stúdiómunkák során?

Szokásom, hogy készítek, mondjuk egy tízalbumos életműből egy lemezt a kedvenc számaim egyes részleteinek egymásba foltozásával. Aztán elégetten meghallgatom, és azt mondom, hogy na, így kellett volna megcsinálni ezt eredetileg is! (mosolyog) Nyilván amúgy is szeretem ezeket a dalokat, de így egy CD-n együtt van minden, amit az adott zenekar teljes munkásságából szeretek, mondhatni a „tökéletes változat”. Ilyesmikkel foglalkozom a magam szórakoztatására. Egyébként ezen a mostani újrakiadáson is van három hasonlóan elkészített bónuszdal. Ezek eredetileg az első lemez számai voltak, amiket ének nélküli, teljesen átszerkesztett változatban tettünk fel a CD-re és a digitális verziókra. Ezeken is az otthoni stúdiómban dolgoztam. Az volt a cél, hogy valamilyen formában legyen ott a korábbi világ is. Ezek teljesen újragondolt változatok, ebben a formában nem voltak még hallhatók sehol, és nem is tudnád rájuk énekelni az eredeti éneket.

Ennyiben tehát a magam módján van közöm a digitális világhoz, és el is fogadom, hogy most így működnek a dolgok, de azért tiltakozom is ellene. Hetente egyszer nézem meg az e-mailjeimet. Ha valaki rám telefonál, hogy küldött valamit, és ez sürgős, akkor persze leülök a géphez. Telefonon bármikor elérhető vagyok, pedig manapság az emberek nem igazán szeretik, ha felhívják őket. Mindenki csak ír, ír, és ír, a címzett meg elolvassa elég gyorsan, amit persze azonnal mutat is az üzenetküldőnek a telefon. Ez a tempó nekem túl gyors.

Tudatosan próbálsz lemaradni?

Igen. Nem szeretem ezt a tempót. Nyilván ha valamit meg kell oldani, akkor fel tudok pörögni, nagyon aktívan és hatékonyan tudok koncentrálni a feladatra, de a hétköznapi életben nekem a nyolcvanas évek életritmusa az, ami jólesik, amikor mindig mindenre volt idő, akár arra is, hogy még egyszer átgondoljuk a dolgokat. Nem az volt, hogy elmentünk kirándulni, és még nem értem haza, de már megjöttek a reakciók a netre felkerült képekre, és azóta huszonöten kommentelték is azt. Nyilván ez szinte megkerülhetetlen a mai világban, de nekem nem komfortos, és dacolok is vele. Amikor kimegyek a szabadba, kirándulok, simán el tudok tölteni öt-tíz-húsz percet azzal, hogy csak nézek előre, és látom magam előtt a csodát, a tájat. Szeretem, amikor lehet időt szakítani a szépre, mert amúgy olyan rohanásban élünk, hogy igazából senkinek nincs már szabadideje, és mindig mindenkinek utol kell érnie magát valamiben. Így nem marad idő a lényegre. Ma már egy reggeli műsorban sem arról van szó, hogy mi volt, mi van, csak az a téma, hogy mi lesz. Nincs tegnap, nincs ma, csak holnap. Teljesen életszerűtlen világ. Honnan tudhatja valaki, mi lesz holnap? Ez számomra nagyon ijesztő, de szerencsére van lehetőségem arra, hogy ebből nagyrészt kimaradjak.

Viszont mégis kérdezek a holnapról. Nem kaptatok kedvet a felújított lemezt meghallgatva ahhoz, hogy újra fellépjen valamikor a Mask?

Nem döntöttük ezt el. Nincs kijelölt időpont, helyszín, még csak arra sincs terv, hogy esetleg összejövünk zenélgetni. De olyat sem szeretnék mondani, hogy nem lesz ilyen soha, mert ezeket a kijelentéseket az élet úgyis felülírja. Mindenki jól elvan a másik társaságában, de szívem szerint én valami olyan közösségi eseményben reménykedem, ahol összejön a zenekar, meg azok, akik régen kedvelték ezt a zenét, és elsörözgetünk valami szabadtéri helyen, egy közös múltidézés keretében. Az én lelkemhez ez közel állna, szerintem sokkal inkább visszahozná az akkori feelinget, a zenénk meg egy lejátszóeszközből is fel tudja idézni az akkori hangulatot, a kor más zenéivel együtt. De már így is túl sokat beszéltem valamiről, ami még teljes mértékben fikció, és ami ráadásul eddig csak az én fejemben merült fel. 

Nincsenek is olyan terveid, hogy színpadra állj a közeljövőben?

Annyiban igen, hogy az F.O.System újabb koncertet ad majd, várhatóan az év vége felé, a legutóbbi felállásban. A próbák még nem kezdődtek el, de az előkészítő munka és a szervezés már igen. Legutóbb majdnem két éve álltunk együtt színpadon, nagyjából ezt a tempót szoktuk vinni. Szeretem ezt a fajta kényelmet is, amikor pont annyi koncert van, hogy egy idő után már hiányzik nekem, meg úgy érzem, a közönségnek is. Amikor már van egy kis hiányérzet, akkor érdemes szerintem fellépni. Nincs bennem olyan vágy, hogy minél többet legyek színpadon. Jobb ritkábban, de nagyobb energiákat befektetve koncertezni. Legyen kitalálva a látvány, a fény- és a hangtechnika. Szerencsére kiadónk, a GrundRecords ebben is társ. Amikor túl van az ember egy ilyen koncerten, akkor jó, ha jön egy kisebb szünet, vagy egy nagyobb lélegzetvétel, és nem az történik, hogy az egyik dolgot nem tudod kiélvezni, mert már a következővel hajszolod magad. Egy emlékezetes koncert után jó egy darabig visszagondolni arra, milyen jó volt, nem elvenni az élmény ízét a hajszával. Kell idő az örömre is.

A kiadvány megrendelhető a GrundRecords weboldalán!  


interjú magyar rock újrakiadás magyarország dark mask albumpremier grundrecords



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.