2020.03.30. 13:50 – Nihil_AK

A szent őrült meg a Titanic zenekara - Meghallgattuk a Today Is The Day No Good To Anyone című lemezét

today-is-the-day-no-good-to-anyone.jpg

Az elejére valami vagány, alaphangot megadó felütést kéne írnom. Valami olyasmit, hogy Steve Austin az egyik leginkább különutas figura a komplett undergroundban, és hogy zenekara, a noise rocktól a sludge-on és grindcore-on át az avantgard metálig mindenhová besorolni próbált, de mégis mindenhonnan kilógó Today Is The Day már 1992 óta sokkolja a jobb sorsra érdemes hallgatóságot gyűlöletben pácolt zenéjével. Megemlíthetném, hogy amikor azt mondom, "zenekar", az jobbára őt jelenti, hiszen már hosszú-hosszú évek óta ő az egyetlen állandó tag. Meg hogy a No Good To Anyone már a tizenegyedik lemez a sorban, amin olyan csúf zene hallható, hogy azzal vallatni lehet, az ilyen frappáns megfogalmazásokat úgy tudom, szereti a közönség. De jelenleg csak nézek magam elé, hallgatom immár sokadszor ezt a tizennégy számot, és semmi sem jut eszembe, csak az, hogy épp tökéletesen aláfestik azt hangulatot, amikor szürke az ég, és március végén havazik az előző napi verőfényes napsütés után. De valójában hetek-hónapok óta tologatok egy csomó lemezt, amiről írni szerettem volna, többek között ezt is, mert mostanában gyakorlatilag reménytelennek tűnik bármi érdemlegeset mondani zenéről úgy általában. Mintha a Titanic utolsó pillanatig játszó zenekaráról kellene megírni még egy utolsó flekket a palackpostába. De innen szép győzni.

Azt hiszem, bennem lehet a hiba, ugyanis a magam részéről egyáltalán nem tartom ezt a zenét csúfnak, sőt. Az új lemez dalaiban Steve sokszor meglepően melankolikus húrokat penget, és itt nem csak a különféle zongorás, akusztikus gitáros rövid instrumentális átvezetőkre igaz, az érzet a teljes albumot, még az agresszívebb számokat is áthatja. Ilyen szempontból kicsit becsapós a magát röpke hét percig vonszoló, pincemély szintidrone-okkal megtámogatott címadó, amely egyértelműen a friss mű legsúlyosabb tétele, minden olyasmivel, amivel a zenekart azonosítani szokás, ebben kapják a leginkább meghatározó szerepet a frontember védjegyszerű, széttorzított vokáljai. A folytatás viszont korántsem ennyire egyértelmű, szóval akár azt is mondhatom, hogy ez a zenekar pályafutásának leginkább hallgatóbarát lemeze, már ha ennek a jelzőnek van bármilyen értelme velük kapcsolatban.

Persze nem újdonság, hogy sokféle árnyalattal találkozunk egy Today Is The Day-lemezen. Aki részleteiben is ismeri a munkásságukat, és nem csak félrészegen látta őket az Almássy téren - mint e sorok írója bő húsz évvel ezelőtt, de azóta behoztam a lemaradást - az tudja, hogy még a legelborultabban kísérletező, az ő mércéjükkel is rettentően nehezen emészthető dupla lemez, a Sadness Will Prevail is tele volt mindenféle akusztikus dalokkal, akár dalokba ágyazott hangjátékokkal, szó szoros értelmében, bár nem mindig nyilvánvalóan szép részekkel. Nos, ez most is elmondható, kifejezetten színes az új anyag, a jellegzetes, zajos riffeléstől, vagy kifejezetten rockos témáktól a korai Pink Floyd akusztikus dalait a country csak teliholdkor felbukkanó gonosz ikertestvérével vegyítő hangulatokon át az ambient részekig bármi előfordulhat, és elő is fordul az ötven perc alatt. Mindez ráadásul tökéletes, koherens egészet alkot, azaz fel sem merül, hogy az egyes alkotóelemek mit keresnek egymás mellett.

Lehetne elemezgetni, mi ennek az oka. Szerintem elsősorban az, hogy Steve Austin van olyan tehetséges dalszerző, aki az egymástól első ránézésre nagyon távol álló elemeket is képes közös nevezőre hozni. Bármelyik szerzeményt kiemelhetném a lemezről, hiszen a már említett címadó például garantáltan az utóbbi idők legmegátalkodottabb zenei darabjai közé kívánkozik, olyan mélységgel, amit a jól szabott kosztümökben parádézva sátánkodó metálzenekarok az életük árán sem tudnának megközelíteni, ha egyáltalán szerepelne ilyesmi a céljaik között. De a maga módján minden tétel egy-egy külön világ, akár az olyan tipikusabb dalokat nézem, mint a Attacked By Angel, a You'ra All Gonna Die, vagy a Mercy, akár az olyan kísérletezősebb témákat, mint a Cocobolo, a Callie, vagy a záró Rockets And Dreams, mely a nyitó és záró zajkollázsokkal az egész anyag egyik legfurcsább fejezete, de ettől még nagyon jó. 

Ha már hajós párhuzamot hoztam az elején, jöjjön a szép keretes szerkezethez egy ilyen a végére is, hogy átgondoltságról, igényes újságírásról árulkodjon ez a pár bekezdés. Szóval ez a faszi majd' harminc éve kormányoz egy olyan hajót, amit nem csak ő épített, de még a vitorláját is ő szabja ki minden alkalommal, és olyan kategóriában versenyez vele, amelyben nem indul senki rajta kívül. Valószínűleg az sem nagyon érdekli, mekkora rajongótábor szurkol épp neki, hiszen egy igazi hajóskapitány nem a kék szalagért száll vízre, hanem mert a szárazföldön egy idő után szédülni kezd. Ez pedig, akármelyik részletét is nézem ennek a szépen felépített képzavarnak, mindenképpen elismerésre méltó. Kevés olyan lemez hallható manapság a tágabban értelmezett rockzenében, ami mer ennyire valódi és őszinte lenni. A produkció is ezt az élt erősíti - simán beleférnek pontatlanságok, melléütések, nincs minden tökéletesen lesorjázva, és a kifejezetten mélydús, analóg jellegű hangzás is abszolút szembemegy mindennel, ami trendi manapság. Ez pedig így van jól. Szükségünk van szent őrültekre, akik nem vesznek tudomást az elvárások létezéséről - ezzel pedig meg is volt az összegző, velős lezárás is a cikk végére. Talán győzni nem sikerült ezúttal, de legalább megpróbáltam. 5/5 (Még szép...)


kult rock metal noise avantgarde egyesült államok today is the day sludge ezt hallgasd steve austin



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.