Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nem sokon múlott, hogy a Kontroll Csoport basszusgitárosa lett, nem pedig – mondjuk – a Makám együttes oboistája. Ritka, hogy valaki ilyen mélységig rajong ennyire sokféle zenéért, de az még ritkább, ha valaki párhuzamosan zenél is ezekben a műfajokban. Farkas Zoli ide tartozik. Hol Bach-ot játszott klasszikus gitáron, hol a Vágtázó Halottkémek gitárosaként állt a színpadon. Kontroll, VHK, Sziámi-Sziámi, Keleti Fény, Kistehén, Egy Kiss Erzsi Zene, Kampec Dolores, Balkán Tourist, Eric Sumo, Amorf Ördögök, Szemző Tibor, Lovász Irén, dél-amerikai népzene, reneszánsz, bossa nova... Rendkívül széleskörű zenei érdeklődése sokfelé elvezette. Egy magyar falu piacán gitározva ugyanúgy jól érzi magát, mint egy brisbane-i gigaprodukcióban. Megpróbáljuk feltérképezni a gitárművészt, aki kicsit mindenhonnan kilóg.
A KONTROLL ELŐTT
Hogyan ért el téged a zene?
Zeneszerető családban nőttem fel, jártunk a Zeneakadémiára, komoly-, és könnyűzenei lemezeink is voltak. Egy ismerős javaslatára beírattak a III. kerületi Ének-Zenei Általános Iskolába. Elsőtől kezdve volt furulya, harmadiktól a gitárt választottam, ami meg is maradt végig. A zenei tárgyakból ötös voltam, és míg másoknak a fülét húzták, engem tanítási időben kiküldtek a postára elintézni ezt-azt. Mást is ki akartam próbálni: tanultam hegedülni, oboázni, dobolni, trombitálni, zongorázni. Az iskolai furulyazenekarral november 7-én és április 4-én az egész kerületet mi láttuk el zenével, a reneszánsz zenétől a csasztuskáig sok mindent játszottunk. Nyolcadik után elmenetem a Móricz Gimi matek tagozatára, de nem bírtam, mert oda csak kitűnők meg még kitűnőbbek jártak, úgyhogy második után el is jöttem. Közben egyre több műfajt fedeztem fel magamnak, így beiratkoztam jazzgitárra a Vasutasok Szakszervezetének Zeneiskolájába, ahol az akkor Amerikából frissen hazatérő Babos Gyula tanított. Laza volt, hosszú haj, tetőtől talpig farmer, a lába mindig az asztalon. Volt ott még egy nyolcvan év körüli igazi, klasszikus zongoratanárnőm is. A zongora nagy szerelem lett, meg is maradt a mai napig. Aztán otthagytam a jazzt, mert visszahúzott a szívem a klasszikus gitárhoz. Később ugyan számos jazz-zenésszel dolgoztam együtt, de nem jazz produkcióban: Grencsó Istvánnal, Lukács Miklóssal, Ágoston Bélával, Szokolay Dongó Balázzsal, Fábián Julival, vagy Harcsa Veronikával. Felvételiztem a Bartók Béla Konzervatóriumba, fel is vettek klasszikus gitár szakra, ami egy tök nagy dolog volt, mert akkor még csak egyetlen konzi volt Pesten és évente csak két-három gitárost vettek fel. Akkor a Balett Intézetbe és a Konziba járni egyet jelentett azzal, hogy közismeretből nem sokat kellett tanulni, lényegében két évig üres táskával jártam suliba. Zeneileg viszont egy fantasztikus előrelépés volt az ott töltött öt év. Olyanokkal jártam együtt, mint Spányi Miklós, a régi billentyűs hangszerek mestere, Eötvös József, aki később megalapította a Zeneakadémia gitártanszakát, Vigh Andrea hárfaművész, aki azóta a Zeneakadémia rektora lett, vagy Würtz Klára zongoraművész. Tanáraim közt volt Madarász Iván zeneszerző is. Tizennyolc és fél évesen kerültem a Kontrollba, húsz éves voltam, amikor kezembe kaptam a zenei érettségit. Tehát gyakorlatilag - az egy év továbbképzést is beleszámítva - akkor fejeztem be a középiskolát, amikor a Kontroll feloszlott.
Zenei ízlésed hogyan alakult eközben?
Tizenhárom éves koromig csak a komolyzene volt, aztán jöttek a progresszívebb dolgok: Led Zeppelin, Pink Floyd. A Wish You Were Here egy életre szóló élmény lett, rongyosra hallgattam. ’75-öt írunk. A Petőfi Rádiónak volt egy műsora péntekenként és én mindig rohantam haza a suliból, hogy felvehessem kazettára az ott leadott lemezeket. Tizennégy évesen elkezdtem járni jazzkoncertekre, főleg Interbrassra. Aztán jött Mahler, Bach, Sosztakovics - akik a komolyzenén belül is egymástól távol álló nevek, majd a Weather Report, a Yes és Bowie. A rádióból felvevős korszak után jöttek a bakelitek. Volt egy fickó, aki járt Jugóba, és lehetett tőle rendelni, illetve megnyitottak az első maszek lemezboltok. Mentek fel az árak, én ott szálltam ki, amikor már 500 Ft volt egy lemez, ami nagyon sok pénz volt, mert akkor még mindig csak 3000 Ft volt egy havi kereset. Volt is egy ilyen korai Kontroll szám, hogy „Nem dolgozom háromezerért”. A nyugati underground vonal teljesen elkerült, csak a Kontrollba kerüléssel ismertem és szerettem meg ezeket: DAF, Devo, Siouxsie and the Banshees, Nina Hagen, The B-52’s.
Dél-amerikai népzene mandolinnal ’78 körül, illetve ’81-ben Hajnóczy Árpival a Kassák Klub színpadán egy korai Kontroll koncerten. (Kassák fotó: Urbán Tamás/Fortepan)
KONTROL CSOPORT
Hogy kerültél a Kontrollba?
Ha nem megyek el „tévedésből” a matekos gimibe, lehet, hogy ez se történt volna meg. A Móriczban ugyanis bekéredzkedett az énekórákra egy elég őrült fazon, és elmesélte, hogy dél-amerikai zenét szeretne játszani, és ehhez keres zenészeket. Jelentkeztem. Ennek annyi a háttere, hogy előtte pár évvel Dél-Amerikából a kommunista érzületű embereknek menekülniük kellett és Magyarország tárt karokkal fogadta őket. Elkezdtünk próbálni, csarangóztam, mandolinoztam. Megismertem a kis társaságot, voltak fellépések, zenekarok, és itt zenélt az a bizonyos Villányi Zoltán, aki közben a Balatonnak volt a szaxofonosa, ő ajánlott be Hajnóczy Csabinak. Zoli nagy figura volt. Kevés hippi volt akkor Pesten, de ő az volt. Hogy egy pasinak fülbevalója van – ’79-ben botrányosnak számított. Az a fél évem a totális eklektika jegyében telt: egyszerre jártam a Konziba gitárszakra és játszottam reneszánsz kamarazenekarban vidéki turnékon. Közben volt még a dél-amerikai népzene és már ment a Kontroll - ami aztán fél év alatt leradírozta az összes többit, egyedül a gitár konzi maradt. 1981 januárjában egy nap szólt a telefon: Csaba volt, hogy volna itt valami zenekar, és hogy sürgősen basszusgitárost keresnek, két hét múlva koncert és jöjjek le megnézni egy próbát. Az első fellépésükön ef. Zámbó Öcsike kisegített, de január végére már voltak lekötve Kassák Klubos fellépések és kellett valaki.
Ez volt az első, hogy könnyűzenébe invitáltak?
Már egy-két éve érlelődött bennem a könnyűzene, mint lehetséges irány, így korábban már vettem magamnak egy szóló-, és egy basszusgitárt. Jártam oboára is és egy nap a faliújságon megláttam egy cetlit: saját zenét játszó zenekar oboistát keres. A hirdetés feladója nevezetesen Krulik Zoltán (Makám) volt, zenekara pedig a Creative Studio Öt (CSÖ). Zoli progresszív, instrumentális zenét írt, kacifántos ritmusokban. A fő témákat jól eljátszottam, de az improvizáláshoz nem volt még elegendő az oboatudásom, így nem maradtam, de Zoli azóta is közeli barátom.
Elmentél a Kontroll próbára…
Lementem a Thököly úti pincébe. Január volt és egy darab vacak hősugárzó melegített csak, meg lehetett fagyni. Az általam megszokott mércéhez képest sokkal rosszabbul szólt és a zenék sem fogtak meg. Meghallgattam pár számot, és eléggé kiakadtam. Nagykabátban állsz egy hideg pincében és Orfeus márkájú bolgár hangszereken játszanak valami számomra teljesen idegen zenét.
1981 – A Kontroll a Filmgyárban, a Bódy Gábor féle Sminkfesztiválon. Fellépett még: Neurotic, VHK, URH. (Vető János felvétele.)
Miért maradtál, ha ennyire nem tetszett?
Akkor csak tíz nap volt a koncertig, szorult helyzetben voltak, akkoriban egyáltalán nem lehetett zenészt találni, most mondják le miattam? Amúgy is csak fél órát kellett játszani. Fél éven át folyamatosan mondtam nekik, hogy keressenek mást, a következő bulit még elvállalom, de utána megyek. Aztán jöttek a koncertek egymás után, január végétől júniusig volt kb. tizenkét fellépésünk. Nyáron elmentem két hétre nyaralni, és ott vettem észre, hogy hiányzik a Kontroll. Az embernek el kell néha távolodnia valamitől, hogy észrevegye mit érez. Hazajöttem, és megmondtam nekik, hogy maradok. Zenészt szerezni még ’89-ben is komoly probléma volt. A Keleti Fénnyel egy nagyon fontos prágai meghívásunk volt egy eseményre, ahol a Noir Desir is fellépett. Akkor jöttek be a Krisnások Magyarországra, és Gazsi, a basszerosunk az első megtérők között volt. Nem sokkal az indulás előtt kijelentette, hogy ő már nem tud velünk jönni Prágába, mert más utakon jár. Kínkeserves volt valakit találni. Ma, ha van egy bulid jövő héten, bárhonnan, bárkit leakasztasz, de akkor ez baromira nem így volt.
Mik voltak a benyomásaid a Kontroll tagokról?
Kicsit olyan volt az egész, mintha ufókkal találkoztam volna. Ez a vonal addig teljesen elkerült. Nem ismertem képzőművészeket, avantgárd zenészeket, nem hallgattam új hullámot, viszont onnantól annál nagyobb erővel szippantott be a dolog. Idővel megbarátkoztam velük is és a zenéjükkel is. A rendszeres próbák, fellépések összehoztak. De ha nem lett volna meg bennem ennek a csírája, vagy tényleg annyira rühelltem volna, akkor azonnal otthagyom. Ágiék régóta egy csapat voltak Lacival, Csabával, Árpival, Péterrel. Karcsi és János is régi barátok. Én szinte gyerek voltam még, mindenféle értelemben kilógtam, de mégsem voltak konfliktusaim, ami abból is látszik, hogy később egyedüli Kontrollosként az összes utódzenekarban játszottam.
Szóval elkezdtél beilleszkedni...
Hatalmas tempóban. Óriási Bizottság rajongó lettem. Az összes budapesti és pest megyei koncertjükön ott voltam, a tagokkal nagyon jó kapcsolatba kerültem. Hívtak a Balatonba, Trabantba is néha. Később a Sex-e-pilben helyettesítettem azt, akit éppen elvittek katonának. Akkor Budapesten 1500-2000 főnyi közönsége volt ezeknek a zenéknek, ugyanazok zenéltek és jártak egymás koncertjeire, így folyamatosan barátok között voltam. Az Ikarusos bulik 800-1000 ember előtt zajlottak, a közönség majdnem mindegyik tagjával személyes, jó ismeretségben voltam. A mai napig a Facebookos ismerőseim fele abból a korból van. Sajnos nagyon sokan már nem élnek és nagyon hiányoznak.
Te írtad a szólamaidat?
Voltak számok, amiknek volt már konkrét basszusa, vagy csak követte az akkordmeneteket. Utána én már tudtam a saját szájízem szerint belerakni ezt-azt. Az elején 99 százalékban az ő zenéjük volt. Az Ős-Kontroll lezárultával elkezdtünk rengeteget próbálni és új számokat írni. Ezek születésénél már ott voltam, így több szerepem volt. Heti három-négy próba, amik háromtól este kilencig, tízig tartottak. Onnantól nagyon megváltozott a zene és a szöveg is.
Gitároztál is a Kontrollban…
Igen, egyre többet váltogattuk a hangszereket. Csaba is és én is jól tudtunk zongorázni. Csaba is szeretett néha basszusozni, én a dupla Hosszúkoncerten már hat-hét számban gitároztam. Ezek öt órás koncertek voltak, négy szünettel. Elkezdtük háromkor, befejeztük kilenc körül, de az emberek eljöttek. Minden számunkat eljátszottunk, plusz bevettünk egy-két Spions és URH számot.
Melyik számokhoz van a legtöbb közöd?
Zeneszerzőként a Kicsinek látszol innen, Édes álom, A félelem háza és a Hol vannak a régi álmaim című számokban vagyok benne leginkább. Mindenkinek voltak zenei ötletei, de vitathatatlanul Csaba szerezte a legtöbb számot.
Munkahelyeid voltak akkoriban?
A Kontroll alatt még középiskolás voltam, a szüleim eltartottak, de azért néha becsúszott egy-egy nyári munka. Apám az egyik Állami Építőipari Vállalatnak volt kivitelező építészmérnöke. Voltak maszek munkák és lehetett hozzá menni dolgozni. Néha elmentünk többen is a zenekarból, de főleg János. Nekem közben azért vigyázni kellet a kezemre. Én a klasszikus gitározás miatt azóta is körömmel basszusgitározok, amit nagyon kevesen csinálnak.
Munka és szerelem… lapát és basszusgitár. Az egyik legmenőbb zenekar tagjai, amint pénzt keresnek… és amint nem keresnek. Zoli, Öreg, Karcsi és János egy építkezésen, illetve Zoli, Norbi, Ági a ’81-es Sminkfesztiválon. (Ez utóbbi Vető János felvétele.)
A szövegekhez hogy viszonyultál?
Ahogy a zene sem, először a szövegek sem tetszettek. De idővel más irányt vett a dolog és a háttérből is többet megértettem. A Péter szövegei nagyon virtuózak, és én csodálom, hogy túl a gondolatiságon, egy ilyen mesterségbeli tudásnak is a birtokában van. Laci szövegei is úgy épülnek poénokra, szójátékokra, hogy közben komoly mondanivalójuk van. Ági szövegei pedig minden keménységük ellenére egy nő szövegei, így nagyon jól kiegészítik egymást Laci és Péter dalaival.
Norbi, Karesz, János már nem lehetnek ott a Kontroll 40 koncerten…
Norbi fantasztikus figura volt, ahogy a Karcsi, ő is profi grafikus volt. A szó legnemesebb értelmében amatőr zenész volt, nagyon lelkes és elszánt. Laza, vicces, életem legmulattatóbb embere volt, a hasunkat fogtuk minden próbán, amikor nekiállt viccet mesélni vagy csak úgy dumálni. Sziporkázó, eszméletlen alak volt. Rettenetesen szomorú, hogy már húsz éve nincs köztünk. Karesz és János legkiemelkedőbb tulajdonsága a hatalmas szívük volt és az, ahogy ezt bele tudták tenni a zenéjükbe. Mindkettővel nagyon könnyű volt együtt lenni. János egy Buddha volt, csendes, nyugalmat árasztó. Iszonyú sok virtuóz zenész van, és minden arra irányul, hogy minél több hangot, minél kevesebb idő alatt lejátssz, ami teljesen értelmetlen önmagában. Sokkal fontosabb, hogy benne legyen szíved-lelked.
Budapest, Deák tér, 1984 nyara. Újvári János, Ági, Zoli. (Szőnyei Tamás felvétele.)
A KONTROLL UTÁN
A Sziámi-Sziámiban folytattad…
Mindenkivel jóban voltam, bárki hívott volna, mentem volna, de a Sziámiba hívtak...
Itt hatalmas tered lett. Az egyik legismertebb számnak, a „Mi már leszoktunk róla” kezdetűnek is te írtad a témáját…
Tény, hogy egyre több zenét írtam. A koncerteken volt, hogy hétféle hangszeren játszottam. Ehhez a korszakhoz kötődik, hogy készíttettem magamnak és már a Sziámiban elkezdtem használni egy hat húros, bundnélküli basszusgitárt. A Sziámi-Sziámi egy avantgárd, kísérletező zenekar volt, és az első másfél évben legalább tizenöt zenész megfordult benne. Emlékszem Kassák Klubos koncertekre, ahol a zongorázásommal indult és zárult az egész este: Eric Satie-t és Philip Glasst játszottam. Számomra, és az underground kultúra számára is volt akkoriban egy nagyon fontos, csoda hely: a Szkéné Színház. Naponta voltak előadások, sokat jártam oda, néha lehetett koncertezni is. ’84 őszén egy színházi eseménnyel és filmvetítéssel egybefűzve léptünk fel. A színházi produkcióban játszott a Csanádi Kriszta, akivel itt ismerkedtem meg. Egy pár lettünk és a következő évben megalakítottuk a Keleti Fényt. Ahogy a Kontroll széthullásában szerepe volt annak is, hogy a tagok a kedvesükkel szerettek volna együtt zenélni, úgy ez engem is utolért, csak már a Sziámi alatt.
Megalakult a Keleti Fény…
Itt már minden zenét én írtam, általában a többiek szólamát is. Az első koncertjeink a saját szervezésemben az amszterdami Melkwegben, illetve Franciaországban voltak. Sokfele játszottunk itthon is: a Fekete Lyukban és a Tilos az Á-ban, SOTE-n, vagy volt, hogy a KEK-en a Bikini előzenekaraként. Koncertileg aktív időszak ’87 közepétől ’91-ig, és ’95-’96-ban volt. 1991-ben vettük fel egyetlen albumunkat, amely csak kazettán jelent meg. Sok jó dolog történt, de sose tudott igazán beindulni a zenekar. Nem nekem való a szervezés. Vannak zenészek, akik ügyes szervezők is, de ez a kisebbség. A Keleti Fény indulásakor a gépekkel való zenélés is fontos lett számomra. Az első MIDI-s szintetizátoromat – egy Roland JX-3P-t – Hortobágyi Lacin keresztül szereztem, akivel szintén zenéltem, és akinek a stúdiójában vettük fel azokat az alapokat, amelyekre élőben játszottunk. Dobgépet is akkortájt vásároltam. A Triálban volt két darab, az egyiket megvette az Első Emelet, a másikat meg én. Sequencert meg úgy csempésztem be ’86-ban. A vámos már nyúlkált a bőröndömben, a víz kivert, hogy esetleg megtalálja. Ezek az eszközök gyökeresen megváltoztatták a pontossághoz és a zenéléshez való viszonyt. Döbbenetes volt számomra, hogy amikor a Keleti Fény négy tagúvá bővült és lett dobosunk, akkor Huszár Endre simán ledobolta a dobgépre írt, agyament ritmusokat. A Moziklipben majdnem szerepelt a zenekar, de túl későn kerültünk kapcsolatba Tímár Péterrel, viszont felkért, hogy a következő, Mielőtt befejezi röptét a denevér című filmjének írjam meg a zenéjét.
A ’91-es Nap-Nap Fesztiválon te voltál az egyedüli, aki az eredeti Kontroll-tagok közül nem játszott…
Azon a nyáron költöztünk ki Párizsba. Akkor már öt éve jártam ki, évi több hónapot töltöttem ott, fejben már teljesen kint voltam. Ez a költözés egybe esett a Kontroll felkészülési időszakával és már nem akartam ezzel lekötni magam, akkor én egy új életszakasz elején voltam. Azt se tudtam, hogy a fellépés napján itthon leszek-e, de végül itthon voltam, így a keverő mellől végignéztem a koncertet. Akkor nem sok kapcsolatom volt a tagokkal, nem vágytam színpadra állni a Kontrollal, de ma szívesen teszem meg, ezért örülök, hogy utána még jó néhányszor eljátszottuk ezt a programot. Legjobb koncertélményeim között van a 2008-as A Magyar Dal Napja a Szigeten és a következő évben a teltházas PeCsa, illetve a New York-i fellépésünk.
Brisbane, 1993, Jonathan Kane dobossal – a Swans alapító tagjával, aki Rhys Chatham zenekarában volt Zoli zenésztársa. Illetve Rhys Chatham-el az „An angel moves too fast to see” című riportfilmben.
Hogy teltek a párizsi évek?
Három évig éltünk egy bérelt lakásban, ami az összes létező és nem létező pénzt elvitte, amikor nem volt hogyan tovább, akkor vissza kellett jönni. Az EU-ban még nem voltunk, politikai menedékjog már nem volt. Elvileg három hónapig lehetett kint tartózkodni vízum nélkül. A párizsi időszakom talán legfontosabb momentuma az volt, hogy ’88-tól ’93-ig tagja voltam Rhys Chatham gitárzenekarának. Ő egy híres, amerikai poszt-minimalista szerző, aki épp akkor költözött át New Yorkból Párizsba, és itt akarta létrehozni új zenekarát helyiekből. Itt az egyik „helyi” én voltam. Hat elektromos gitár, egy basszus és dob. Sokat turnéztunk, profi stábbal: Kanada, Ausztrália, Európa. A legnagyobbszabású projektje a „100 gitár” volt, amit Ausztráliába is elvittünk. Itt mi hatan - alapgitárosok-, szólamvezetők lettünk és betanítottunk helyi gitárosokat a megakoncertre. A másik fontos projekt Párizsban a színházóriás Bob Wilson koreográfusának, Andy de Groat-nak a balett társulatával való közös munka volt. Ők csinálták Philip Glassal az Einstein on the Beach című balettet. Andy eljött egy párizsi Keleti Fény koncertre és felkért, hogy adjunk elő két számot élőben a La Bayadere balettadaptációjában. A huszonnégy tagú tánckar legalább tizenöt nemzet fiataljaiból verbuválódott, ami Párizsra mindig is jellemző volt. Nagyon szerencsés vagyok, hogy kétszer is megadatott kint, hogy ilyen nagy nevekkel és világszínvonalú, nemzetközi produkciókban dolgozhattam. Próbáltuk életben tartani a Keleti Fényt is francia zenészekkel, több-kevesebb sikerrel. Ezek mellett azért civil munkákra is szükség volt, én egy postázásra előkészítő szalag mellett dolgoztam.
Milyen volt újra Budapesten?
’91 és ’94 között óriási változás történt idehaza. Lepadlóztam, hogy fillérekért milyen kulturális kínálat van. Belevetettem magam, minden este lent voltam a Tilos az Á-ban, nagyon fontos hely lett az életemben. Utána volt egy rakás munkahelyem: zenei könyvtárban, olasz dizájnbútor boltban, a Wave lemezboltban dolgoztam, csapos voltam a Ráday utcai Castro bárban, majd belezúgtam a tonettbútorokba és hamar komoly tonett dealer lettem, minden antikost ismertem a városban. Kijártam hajnalban az Ecserire, mindig volt otthon 30-40 szék és kisebb tárgy. Művészeti könyvekkel is csináltam ugyanezt.
A Keleti Fény Lovasi Andrással és Bräutigam Gáborral kiegészülve. (Tilos az Á – földszínt) Koncerten. (Tilos az Á – pince)
Hamarosan tagja lettél a VHK-nak…
Másfél évig voltam velük. Belépésemkor rögtön két koncert is volt egy hétvégén, az első nap még basszusgitáron játszottam, másnap már szólógitáron, mert az elsőn a már kilépett gitáros még ott volt, a másnapin már nem, ott nekem kellett szólógitározom, a basszusra meg leakasztottak valakit. Próba gyakorlatilag nem volt, de ezt ennél a zenénél meg lehetett csinálni. Azért az engem is meglepett, hogy nulla próbával és két új taggal képes volt a zenekar egy jó koncertet adni úgy, hogy csak a két gitáros volt józan: Fritz, mert ő másnap reggel ment dolgozni és én, aki amúgy sem iszom. Utána sem sokat próbáltunk, de ettől függetlenül, egyik zenei csúcsélményem mégis a VHK-hoz kötődik: 1995, Sziget Nagyszínpad, főműsoridő, 20-30.000 ember. Hatalmas buli volt, olyan hangerő volt a színpadon, hogy sokszor nem hallottam a hangmagasságokat. Fritz rengeteget dolgozott a háttérben. Neki fát lehetett hasogatni a hátán. Ő ment elsőnek, ő nyitotta a próbatermet, intézte a bérlést, szedte a pénzt, ő volt az utolsó, aki hajnalban hazament, végigvezényelte az egészet, mindig békített. Grandpierre-nek is, Ipacsnak is volt családja, tudományos élete. Fritznek viszont mindene a VHK volt. Az ő, nagyon korai halála is óriási veszteség.
Későbbi életed során milyen zenék hatottak rád?
Nagyon kevés műfaj kivételével az egész könnyű és komolyzenei irodalom. A már korábban említett hatások mellett a régizene-mozgalom is megfogott, amiben tizenhat éves korom óta benne vagyok: a középkori zenétől a reneszánszon át Bach haláláig minden. A másik vonal erősen romantikus: Mahler, Schubert, Bruckner. Aztán a nagy repetitív zenék: Steve Reich, Terry Riley, Philip Glass, Michael Nyman, illetve a mindenkori kortárs zene sok ága. A 180-as Csoporthoz is sok szálon kötődtem, nagyon jó személyes viszonyban voltam legtöbbjükkel, több tagjukkal is dolgoztam, a legtöbbet Szemző Tiboral. Egyszer Párizsból elhoztam egy produkciót, amiben a kinti zenészek a 180-as Csoport tagjaival közösen dolgoztak. Nagyon szeretem a zenéjét néhány keleti szerzőnek is, mint például Arvo Pärt, Giya Kancheli, Schnittke, Gubaidulina.’86-ban Párizsban elkapott az afrobeat őrület, hatalmas, hajnalig tartó bulik voltak, a szcéna nagy neveit láthattam élőben. A következő ilyen nagy hullám a grunge volt. A Nevermind megjelenésekor Párizsban éltem, még a kezdetekkor láthattam a Nine Inch Nails-t, PJ Harvey-t, a Toolt. Ott voltam az egyik utolsó Nirvana koncerten 1994-ben. New Yorkban a New York-i Downtown szcéna zenészeit hallgattam sokat, közülük többen is jártak Budapesten: Marc Ribot, Gary Lucas vagy Elliott Sharp.
Te ugyanúgy játszol saját darabokat, mint más zenéjét…
Egyszerre vagyok interpretáló és saját zenét játszó zenész, más darabját kottából játszani ugyanúgy szeretem, mint mondjuk a DOBGITÁRban a totális improvizációt.
DOBGITÁR – Németh Csaba és Farkas Zoltán. 2019-ben az A38 színpadán.
Ha nem zenével foglalkozol…
… akkor a családommal, két gyerekemmel vagyok, lehetőleg a természetben. Fotózni is nagyon szeretek, volt is egy kiállításom a Nyitott Műhelyben.
Hogy telnek ma a napjaid?
Tíz éve visszasomfordált az életembe a klasszikus gitár. Belevetettem magam, és rengeteg új zenét tanultam, többek között bossa novákat és popszám-átiratokat. Hét évig éltem a Balaton-felvidéken első sorban gitározásból, rengeteget zenéltem mindenféle rendezvényen, de az ország vízfejűsége miatt így is nehéz volt a megélhetés, így már újra a fővárosban élek. A szóló klasszikus gitárt sokfelé el lehet vinni - térben is és zeneileg is. (Erről bővebben itt.) Egy ilyen esemény kapcsán született a Dévény Anna alapítványát népszerűsítő dal, melynek zenéjét én szereztem, szövegét Müller Péter írta, és Kozma Orsi énekli. Ilyenekben mindig szívesen veszek részt. Közben a tanítás is nagyon fontossá vált. A felnőtt életem nagy részében nem tanítottam, viszont tíz éve folyamatosan, zeneiskolai keretek között művelem, jelenleg az Összhang Zeneműhely tanára vagyok. A tanításra meg kellett érnem, és a saját gyerekeimen keresztül fedeztem fel, hogy milyen jól megtalálom a hangot az alsós korosztállyal, már hat éves kortól jönnek hozzám tanítványok. Hihetetlen, hogy a zenetanulás mennyi mindent fejleszt egy gyerekben, és most, a koronavírus járvány alatt az is kiderült, hogy ez online is tök jól működik. A DOBGITÁR is egy el nem múló szerelem. Ennek az első felvonása ’95 körül volt Vadász Péterrel (Besh-o-droM), és Kis Attilával (Andersen), majd 2009 óta Németh Csabival csináljuk. Most a karantén alatt újra felerősödött az érdeklődésem a számítógépes zenélés iránt és képzeletbeli filmekhez kezdtem zenéket írni. Rengeteg tervem és ötletem van, és nagyon remélem, hogy még legalább negyven évig fogok tudni zenélni.
Interjú: Starzyński Zsolt (Köszönöm Vető János, Szőnyei Tamás és Lehoczki Liza segítségét.)
A Kontrollal a színpadon. (Szklenár Tamás felvétele) Magyar falu és ausztrál gitár. Zoli & Ibanez.