2020.06.19. 09:59 – Prieger Zs.

Egy dühös vénember univerzális remekműve - Az új Bob Dylan-albumról

Sony/Columbia

bd_rrw_cov_dspsweb-1392x1044_1.jpg

Az ember, aki hatvanvalahány éve érzi meg előre a politikai-kulturális földcsuszamlásokat, pedig nem szeizmográf. Inkább egy zenei hatásokból turkáló, költészetből tetriszező, kiszámíthatatlanul nyilatkozgató, beskatulyázhatatlan, hangoskodó 79 éves. Igen, Bob Dylanről van szó, akinek ma megjelent lemezét már korán reggel meghallgattuk és el vagyunk tőle ájulva.

Mert az album friss, szemtelen, és mint általában a Dylan-művek, legyenek azok nyálasnak tűnő countryk, dühös protest-sorngok, istenkereső gospelek, biblikus átkok vagy mocsaras bluesok, tuti mindig jó időben jelennek meg. Érzi az öreg a korszellemet minden izületi-gyulladásos porcikájában - George Floyd ide, idióta Trump-adminisztráció oda - , akárcsak a 60-as években, na.

Megvénült, de a szövege üde, akár egy nagypofájú kamaszé, aki szívesen bújik horrorisztikus, nekrofil Frankenstein-szerepbe, ahogy azt most a My Own Verson of You-ban teszi, vagy másol le Delta-bluest egy az egyben, mint a False Prophet-ban követi el pofátlanul és zseniálisan, készít freskót, mint az első bemelegítő számként kijött Murder Most Foul-ban majd' 20 percben, hozza vissza a sokak által már 65-ben is kritizált elektric-r n r-t a Goodby Jimmy Reed-ben, vagy éppen mocskos-bluesozik az Crossing the Rubicon-ban, tökmindegy mit csinál.

Mindegy, mert mindig halálosan pontos a megérzésben. Nem a játékban, mert az néha hol macskazene, hol pontatlanul, hamisan előadott valami, a vokális részt is inkább károgja, mintsem énekli. De kit is érdekel mindez?

Dylannél nem ez a lényeg. Ő lehet derékfájós panaszláda is úgy egyébként, mert vibráló szelleme ott van az új lemez minden sorában és a koncepció minden sarkában. Persze minden XX. századi stílusban is ott van az a bizonyos “dylani injekció”, a punkon túl a mai rapben és urban-ban és Kendrick Lamarban, Kanyeben, vagy a többi punky-repper-trepper utcakölyök lemezein, meg ott van az elrontott, ki nem énekelt magas hangokban és az elkrákogott mélyekben, meg akkor is, amikor úgy érzed, hogy Melville, Poe vagy Ginsbergék köhögnek-röhögnek a háttérben.

Dylan régóta nem énekes, sokkal inkább üzenetvivő, aki mindent csinál szimultán: háborúellenes poéta és háborús hős, hőszerelmes és abúzust elkövető genyó egyszerre. Dylan anarchista és nemzeti, konzervatív és lázadó, azt is mondhatnánk, hogy szélsőséges és magávalragadó. Anti-PC troll és píszí-isten egyszerre.

Ja, a ma megjelent album ráadásul még szépen is szól: producere is elég jó. Jack Frostnak hívják, aki persze nem más, mint Dylan maga, mert ha még nem írtuk volna le ezerszer, Bob szeret bohóckodni, szerepet játszani, dehogy szeret, inkább imádja, ha hülyét csinálhat belőlünk, ez az élete. Átdolgozni kétszázszor a nagy slágereit, de úgy, hogy semmiképpen se ismerj rá, koncerteken tiszta erőből zongorázni, aztán a lemezen persze csak a zárószámban elővenni a hangszert, összenőve évtizedeken keresztül a szájharmonikával, majd az új albumon nem használni egy hangnyira se. Van helyette viszont az albumon Fiona Apple, akivel nagyon jóban vannak, mert a dühös vénember azért figyel ám a fiatalokra. Meg az öregekre is, ugyanis annyi kulturális utalás van az új lemezen, hogy külön értelmező-popkulturális kéziszótár kellene hozzá: Bowie, Borroughs, Corso, Szent János, Dante, Shakespeare, Elvis, Anna Frank, Freud, Marx és az Eagles, mindent beleszórt a kalapba. 

Lehet, hogy ez a lemez lesz A Nagy Búcsú, ahogy most a szaksajtó tudni véli - vagy inkább találgatja -, de szerintem simán felvett most még egy - vagy éppen két-három - lemezre valót és majd jelennek meg szépen sorban és mindenki hátast dob a következő albumoktól is. Bámi is lesz, nála aztán végképp nem lehet tudni előre, főleg, hogy azt mondta a minap, hogy a Szentlélek írányítja, alkotás közben pedig igazából nem is tudja, mit csinál. Aztán pár napja a New York Times-nak is nyilatkozta: amikor ír, transzban van, fogalma sincs, mi történik vele a következő pillanatban.

Bob Dylan idegesítő meglepetésember egy egyre unalmasabb és kiszámíthatóbb popkanálisban. Egy Nobel-díjas clown a pöcegödörben, aki elegánsan és humorosan viseli el maga körül a szartengert, közben meg remekműveket szór szanaszét. Ez a 39. sorlemeze, és az se baj, ha ez lesz az utolsó, te imádnivaló, dühös vénember!


bob dylan ezt hallgasd



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gabroca 2020.06.20. 07:29:22

Hát nem kéne már erőltetni a zenélést...de ezt üzenem a sok nagy öregnek is!

dylan73 2020.06.20. 09:46:32

Köszönjük az írást!

Chris Shaw hangmérnöki munkája azért megér egy elismerő említést...

Ja, és az megvan, hogy milyen kalózadók vannak említve a Key West c. dalban? :)

I’m searching for love, for inspiration ‬‬‬‬‬‬
‪On that pirate radio station‬‬‬‬‬‬
‪Coming out of Luxembourg and Budapest ‬‬‬‬‬‬
‪Radio signal’s clear as can be‬‬‬‬‬‬
‪I’m so deep in love that I can hardly see ‬‬‬‬‬‬
‪Down on the flatlands, way down in Key West

1349973572759 2020.06.21. 09:28:04

Beletettél mindent ebbe az ismertetőbe amit csak a tisztelet és álmodozás okán lehet, de sajnos amit írtál annak semmi köze Dylan új lemezéhez.

Egy kis őszinteség - szerintem - jobb lenne.

exterminador 2020.06.21. 19:07:34

Dühös vénember... Izületi gyulladás... Derékfájós panaszláda... Jaj.
Egyébként tud énekelni, ha akar - az előző három Sinatrás-albumon például akart.
És már a 2012-es Tempest is a Nagy Búcsú volt.
Szörnyű cikk.

aranyláz 2020.06.25. 18:39:20

end dö tááájmsz déj áráá cséndzsin