2020.08.04. 09:00 – Lángoló

Pajtától a szalonig – Hajnóczy Árpáddal, a Kontroll Csoport altszaxofonosával beszélgettünk

40 éve alakult a Kontroll Csoport – 3. rész

arpi01.jpg

A Kontroll Csoport talán legrejtélyesebb tagja, aki a zenekar feloszlása után eltűnt a zenei porondról és az üzleti életben találta meg másik önmagát. Hajnóczy Csaba öccse, Hajnóczy Soma bűvészvilágbajnok apja, a Trabant együttes egyik alapítója, a UPC korábbi vezérigazgató-helyettese, a Millenáris és a Jövő Háza egykori ügyvezetője, akiben egymás mellett él az improvizáló újhullámos zenész és a menedzser.

Mikor került be a zene az életedbe?

Már gyerekként kiderült, hogy van hallásom, tudtam tisztán énekelni, így zenei általánosba írattak be a szüleim. Bekerültem az iskolai furulyazenekarba, ahol basszusfurulyán játszottam. Rendszeresen felléptünk, játszottunk a Zeneakadémia vasárnap délelőtti matiné műsorain, névadó vagy más tanácsi ünnepélyeken.  A koncertezés és a közösségi zenélés élménye ide nyúlik vissza, de emellett zongorázni is tanultam, mert a zenei általánosban a furulya mellett kötelező volt a hangszerválasztás.  A középiskolát a Kaffka Margit Gimnáziumban kezdtem, de harmadikra reménytelennek tűnt, hogy ott komolyabb pontszámot szerezzek azokból a tárgyakból, amelyekből felvételizni akarok, így átmentem a Szinyei Merse Pál Gimnáziumba. A bátyám hatására elkezdtem gitározgatni és a gimnáziumi ünnepélyeken Cseh Tamásokat és mozgalmi dalokat énekeltem. Volt néhány kísérletem versek – Weöres Sándor, József Attila és Tamkó Sirató Károly – megzenésítésére is, és Csaba egyik osztálytársával – Ács Péterrel – az érettségi után lett egy gitár duónk. Ő dán és norvég népballadákat fordított magyarra, illetve írt verseket is. Ezeket megzenésítettük és művházakba, meg munkásszállásokra jártunk fellépni. A késői hetvenes évek ilyenek voltak.

Te is stoppoltál?

Igen, bár nem szerettem annyira, mint a Csaba, aki mániákus stoppoló volt. Volt ebben egy adag „sznobizmus” is a részemről, de az anyagiak is kényszerítettek. Nem nagyon volt pénzünk utazni, s ami volt, azt inkább másra költöttük. Egyszer a szüleinkkel kirepültünk Frankfurtig, onnan ők vonattal mentek tovább, mi meg kisétáltunk az autópályára és stoppoltunk. Három héttel később találkoztunk újra Párizsban. Volt, hogy egyedül is nekivágtam, és szerintem felállítottam a stoppolás egyik legjobb részeredményét, ugyanis a hetvenes évek végén Budapesttől Amszterdamig huszonegy óra alatt jutottam ki. Igaz, megkomponáltam az outfitet: fehér nadrág, fehér ing, fehér baseballsapka. És a tengerkék, vázas hátizsákom. A stoppolás zenei szempontból is gyümölcsöző volt, ugyanis a Bizottságot a Csaba egy kocsiban hallotta először az NSZK-ban. A bátyám sok mindenben követendő példa volt számomra, és amiket ő kipróbált, azokat természetesen én is. Ilyen például a gitározás, a stoppolás, és a zenei érdeklődésemet is tagadhatatlanul befolyásolta. De volt egy dolog, amiben viszont én törtem az utat. Mi gyerekkorunktól magáztuk, pontosabb „tetszikeztük” a szüleinket. Ez elég gáz volt a barátok előtt és amikor leérettségiztem, akkor határozottan odaálltam az apám elé, és azt mondtam, hogy akkor most igyuk meg a pertut. Működött.

Gimnázium után hol tanultál?

Tanárképző főiskolán, magyar-népművelés szakon. Néhány kivételtől eltekintve az underground zenész körre nem volt jellemző, de Csabával hoztunk magunkkal valamit otthonról, ami miatt tovább tanultunk. A többiek inkább menekültek mindenféle oktatási intézményből. Nekem fogalmam sem volt akkor, hogy miért, egyszerűen csak csináltam. És nem mondhatnám, hogy megbántam.

arpi02.jpg

Árpi és Laci a Svábhegyen, 1981 tavaszán. (Vető János felvétele.)

Hivatalos helyeken te nem vagy Kontroll-alapítóként feltüntetve, holott az elejétől ott voltál…

Én az alapítók közé sorolom magamat. Az ötlet pillanatában valóban nem voltam ott fizikailag, de amúgy előtte is, utána is, mindig jelen voltam. Ez definíció kérdése, aki az első produkción ott van, az alapító. Egy baráti társaság voltunk, én is jártam a Mosolygó Antal Művházba a Wéber Péter féle színtársulatba, ami egy jól sikerült, korai projekt volt és ahol gimnazistaként nagyon jól éreztem magam. Amikor felmerült, hogy zenéljünk, azonnal ráálltam, hogy csináljuk.

A Kontroll legelső fellépése Wahorn András pomázi pajtájában volt. Mire emlékszel a koncertről?

Az utcára mindenképpen, bár azóta azt a házat sajnos elbontották. Pedig tíz évvel később elhelyeztünk egy emléktáblát is, hogy itt játszott először a Kontroll Csoport. Kár, hogy a tábla eltűnt. Amúgy ez egy szilveszteri buli volt, játszott a Bizottság és az URH zenekar is, és mi, akik előtte soha, sehol nem voltunk még színpadon. Eljátszottuk az első hat számunkat, ez volt a későbbiekben Ős-Kontrollnak nevezett repertoár.  Ekkor még nem volt basszusgitárosunk és én csak két számban, a Holdfényes májusokban és a Polak-Wengerben szaxofonoztam, a többiben basszusoztam. Emlékeim szerint Kiss Laci játszotta a basszus szólamokat, melyeknek a vázát mellesleg Zámbó Öcsi rakta össze korábban, egy felvétel során. Tele voltunk várakozással és mindenki nagyon izgult, Csaba például a Marihuana című számot egy hanggal feljebb játszotta. Teljesen új volt saját zenével, ilyen technikával, ilyen közegben, szilveszteri pezsgőgőzös aláfestéssel debütálni. És arra is emlékszem, hogy mindenki bíztatott minket utána, hogy jó, amit csinálunk, folytassuk.

 arpi03.jpg

„A magunk módján mi is…” (Analóg technikával készített szelfi, 1980 körül. Hajnóczy Árpád felvétele.)

A Kontroll egy új színfolt lett a hazai zenei életben...

Nekem a Kontroll az elejétől fogva nem arról szólt elsősorban, hogy ez milyen zene. Nem lebegett egy vízió előttem, hogy ennek ilyen, vagy olyan zenének kell lennie. Volt egy szoros, színes kapcsolatrendszer és végtelenül fontos volt, hogy amit csinálunk, azt együtt csináljuk, és mivel zenével még nem próbálkoztunk, így zenekart alapítottuk. Szaxofonozni konkrétan úgy kezdtem, hogy Csaba azt mondta, kellene valami díszítés a punk hangzásba. Kecskeméten dolgoztam a Kodály Intézetnél és az Alföldi Áruházban tizennyolc havi áruhitelre vettem másnap egy kelet-német B&S márkájú szaxofont. Korábban már klarinétoztam, és onnan csak egy lépés volt a szaxofon. Ezen kívül az elején alkalmanként még énekeltem is a Kontrollban, de ezt Ági hamar „kinyírta”. Intenzíven fotóztam, magam laboráltam és nagyítottam. Ez részben Vető Jánoska hatása volt és a zenekart is sokat fényképeztem. Volt egy Chinon gépem, vettem egy rohadt hosszú exponáló zsinórt, aminek a színpadtól a keverőig ért a vége, így onnan tudtam fotózni magunkat koncert közben.

arpi04.jpg

Kontroll koncert. Hajnóczy Árpád szaxofonnal a nyakában énekel. Hajnóczy Árpád felvétele. (Kassák Klub, 1981. Beugró basszeros: Pálmai János.)

Azt nyilatkoztad, hogy azért léptél ki egyszer a zenekarból, mert nem akartál a Péterrel zenélni. Miért mentél mégis vissza pár hét után?

Nem bírtam nem visszamenni, annyira az enyém volt a Kontroll. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek elveszik a kedvenc játékát. Konkrétan elviselhetetlen érzés volt kilépni, úgy jöttem el a próbáról, hogy a 61-es villamoson potyogtak a könnyeim. Csak azért tartott ez néhány hétig és nem mentem vissza hamarabb, mert közben volt mivel lekötnöm magam, ugyanis megalakult a Trabant együttes. Volt két, akkoriban profinak számító Akai orsós magnóm, a Trabant első felvételeit ezeken kezdtük készíteni Lukin Gáborral, Vető Jánoskával, Menyhárt Jenővel és Víg Miskával. Szóval a Trabant tök jó volt, de számomra nem volt az a típusú szövet, mint a Lacival, Ágival és Csabával. Nem tudta hosszabb távon az érzelmi állapotomat helyrehozni, így visszamentem a Kontrollba. Iszonyúan örült mindenki, én is, olyan volt, mint egy durcás szakítás és utána a felszabadító újra összejövés.

Mi zavart ennyire a Péter érkezésében?

Amikor a Péter becsatlakozott, megváltoztak a belső viszonyok. Azzal, hogy ők az Ágival egy pár lettek, nem volt semmi baj! És azzal sem, hogy a Péter hozott magával egy tőlünk korábban idegen ízlésvilágot. A mai fejemmel azt gondolom, hogy valószínű azért tiltakoztam belülről, mert azt éreztem, hogy Péter a belépésével halálra ítéli a zenekart. Addig volt négyünk tinédzserkorig visszanyúló kohéziója, amely így felbomlott. Számomra felborult a dinamika, gyakorlatilag szétesett. De fontos hozzátennem, hogy ez legkevésbé sem a Péter hibáztatása, egyszerűen ez így és akkor történt. A Lacinak és a Csabának is lettek párjai, akik énekesnők akartak lenni és ki tudja mit hozott volna az élet később őmiattuk. Az viszony tény, hogy a Kontroll Csoport egy kábé másfél éves termékeny, aktív és sikeres időszak után megszűnt.

Mire a Trabantos kitérő után visszamentél a zenekarba, a posztodat már betöltötték a Jánossal. Nem zavart?

Nem „elvett posztként” éltem meg, János tök jó fej volt, remek szaxis kolléga, jó barátok lettünk. Ő tenoros, én altos, kiegészítettük egymást és szorosan összedolgoztunk. Szerettem harmóniákban gondolkodni, és a többszólamú szaxikórusokat is. János inkább intuitív és laza volt, neki sokkal nehezebb volt kötött struktúrákban dolgozni. Nekem ez volt inkább az erősségem. Egyébként a kérdésben elrejtett „féltékenység” jelenség a zenekarok frontembereire jellemző. Sose tartottam magam annak és a János sem volt az.

A szólamaitokat ki írta?

Leginkább Csabától jött a zenei ötlet, de persze lehetett azon módosítani, kétszólamúvá tenni, de volt olyan szám is, ahol csak annyi volt megadva, hogy most négy-nyolc ütemnyi szaxofon kell.

Kedvenc szólamaid?

A kedvenc szaxofon szólamom egyértelműen az Eladom-ban van. Lehet azért, mert a Lacival szinte mindig fenntartások nélkül tudtam azonosulni. Aztán a Holdfényes májusokat is bírom, különösen a Nap-Napos felvételen. Nagyon szerettem azt a koncertet, jól sikerült és utólag semmit nem kellett módosítani a felvételen, ami ritka. Szeretem a Hol vannak a régi álmaim? szólamát is, az őrjöngéssel a végén. A Besúgókat is tök jó végigfújni, olyan mintha akkordgitároznál.

arpi05.jpg

Szaxofonkórus: a Kontroll egyik összetéveszthetetlen védjegye. (A bal oldalon Vető János felvétele, a jobb oldalon Ábel Gyula fotója, melyet Márki Miklós tett közzé.)

Kedvenc Kontroll számaid?

Sok van. A korai számok közül A hang, ami zeneileg nem egy könnyű szám, sajnos nem sok koncerten sikerült eljátszani, de készítettünk egy nagyon jó felvételt belőle a Filmművészeti stúdiójában. Ott egy csomó számot felvettünk, nem csak a Péter Mi jut eszedbe az énekesnőről? című filmjéhez, hanem egyéb dalokat is. Az utolsó korszakból a Csabának a Jöjj drágám című számát is nagyon szeretem, amiben basszusozok, Zoli gitározik, Csaba pedig énekel. Ez a későbbi összeállásokkor a hangszercserék miatt nem jött volna össze, ezért már nem adtuk elő. Nagyon bírtam Zoli szerzeményét, A félelem házát. Murakaminak néhány könyvéről azt írták a kritikusok, hogy olyanok, mint egy mértani pontossággal megszerkesztett zenemű. Nekem A félelem háza ilyen.

Úgy tudom, volt a Kontrollban egy saját számod…

Igen, volt egy kompozícióm. Péter az Iskolatelevíziónak forgatott Rubik Ernővel, és ez valójában ahhoz készült filmzenének. Egy fényjátékra íródott, többszólamú darab volt, rájátszottam a szólamomra, János még nem volt, Csaba rátett valami szintit, Zoli meg sejtelmes basszust és ebből lett egy szám, amit néha előadtunk. Később a Deja vu Revue-ben, amikor Kistamás Laci keresett betétszámokat, akkor én rántottam össze a szaxofon kvartettet. Kiss Gyuri a Balkánból, a Csillagszemű, János és én. Két tenor, két alt, kurva jól szólt, szerettem.

Melyik koncertekre emlékszel?

Ami most beugrik, az a ’81-es Miskolci. Volt ott egy kommuna, azt hiszem építészek voltak. Vonattal mentünk le, rengetegen jöttek Pestről és ott is aludtunk. Laci nem tudott jönni, mert nem engedték el a laktanyából, én beteg, meg lázas voltam, de én énekeltem a részeit. Másnap jöttünk haza, és emlékszem, ahogy felszálltunk a vonatra a Tiszai Pályaudvaron a Dixi elkezdett egy mondatot és akkor fejezte be, amikor Rákosrendezőre értünk. Tipikus Dixi-jelenet volt.

A Kassák, majd később az Ikarus bulik is nagyon jók voltak. Volt még a Rákospalotai Fesztivál is, ahol az Ági elküldte a rendőröket melegebb éghajlatra. A koncertre Ági már kellőképpen ellazult, és amúgy is volt benne – mint mindannyiunkban – egy zsigeri ellenszenv a rendőrök iránt, csak mi jobban tudtunk uralkodni ezen. A koncert közepén megjelent néhány kutyás rendőr a hátsó sorban, mire az Ági beleszólt a mikrofonba, hogy „Hülye geci rendőr!”. Ezek meg álltak, néztek és erősítést hívtak. Akkoriban úgy volt, hogy a művháznak fel kellett vennie a koncertet és Ági mondata bizony meg volt örökítve, de a technikus haver volt, így Péter rögtön a koncert után odament hozzá és elkérte tőle a szalagot, majd ideadta nekem. Mivel dolgoztam a Kodály Intézetnek, volt otthon az a két Akai magnóm. Péter megkérdezte van-e üres szalagom, mondtam, hogy van. Azt mondta, hogy úgy másoljam át, hogy az ominózus résznél legyen „véletlenül” a szalagcsere, így az pont lemaradjon róla. A felvételt még aznap éjszaka vissza kellett vinni a művházasnak, mert le kellett adnia a rendőröknek, akik persze nagyon csalódottak voltak, hogy Ági beszólása nincs rajta. Ágit és Pétert berántották, jártak néhányszor a kerületi rendőrkapitányságon, ahol Péter értetlenkedve, gondolom fapofával és vállát vonogatva azt állította, hogy ő nem emlékszik, hogy ilyen elhangzott volna, de az rémlik neki, hogy mikor bizonytalanul inogtak a hangfalak – mert valaki a közönségből ott táncolt – akkor az Ági azt kiabálta, hogy „Vigyázz, Laci, rád dől!” és talán ezt hallották félre.

Voltak kalandos koncertek. Péter bátorsága nem csak a szövegekben, hanem ilyen helyzetekben is megnyilvánult. Mi nem tudtuk volna ilyen talpraesetten ezt elintézni, hiszen csak huszonvalahány éves srácok voltunk, ő egy tízessel idősebb volt, nagy ismeretségi körrel, tapasztalattal. Szerintem ő iszonyat sokat emelt az egész műfajon. Az Ikarus-os koncertekre díszleteket, kellékeket hozott a filmgyárból. Sok minden miatta valósulhatott meg, vagy éppen vált elkerülhetővé – mint a fenti példa is mutatja.

arpi06.jpg

1981 Kozák tér, Rákospalotai Fesztivál. Árpi, Laci, Norbi és egy instabil hangfal a széken. (Vető János felvétele.)

’83 nyarán nem játszottatok, ősszel meg már egyértelmű volt, hogy nem lesz folytatás. Mihez kezdtél?

Akkor, ősszel a Kampec Dolores-szel kezdtem próbálni. Az igazság az, hogy más zenekarba nem is hívtak és ez nem is esett jól. Hamar kiderült, hogy a Kampecben nem érzem igazán jól magamat. A Kontroll tagokkal továbbra is jóban voltunk, néhány évvel később néha játszottam az Ági és Fiúkban és két szám erejéig az Európa Kiadóval is. Jenő kipróbálta a fúvósokat, de azt hiszem sosem szerette eléggé. Akkoriban az életem is átalakult. Megházasodtam, gyerekünk született, a Soma. Elvégeztem a főiskolát, lett egy családom és támadt egy másfajta ambícióm. Meg akartam alapozni az egzisztenciámat, megcsinálni a másik énemet. A mai napig mondom a gyerekeimnek, hogy három dolog kell a sikerhez: vízió, kemény akarat és némi szerencse. Ha nincs víziód, akkor nem jutsz sehova. Már nem a zene volt a vízió, talán sosem volt az igazából. Menedzser akartam lenni, erre álltam rá, és eljutottam egy vezérigazgató-helyettesi posztig. Aztán vállalkozó lettem és később kipróbáltam magam az állami szférában is.

Hogy indultál el ennek az oldaladnak a csiszolásában?

Az ex-apósom a Ganz MÁVAG-ban volt főmérnök. Beprotezsált az üzemi újsághoz, hiszen magyar szakon végeztem. Jó állás volt, mert hetente csak kábé kétszer kellett bemenni és mondjuk arról kellett írni, hogy a G-kovács üzem hogyan teljesítette a tervet. Az újságíró iskolát viszont el kellett végeznem. Itt négyféle szak volt: külpolitikai újságírónak születni kellett, a belpolitika full hazugság volt, a kulturális újságírás pedig súlytalan. És volt a negyedik, a gazdaságpolitikai újságírás, ezt végeztem el. Remek tanáraink voltak, Vince Matyi volt az osztályfőnököm és tanított Mester Ákos, Montágh Imre és Popper Péter is. A Figyelő épp akkor keresett kezdő újságírót és egy év gyakornokság után felvettek. Nagyon jó iskolának bizonyult. A Figyelőt fel tudtam vállalni, ami nagyon fontos volt nekem. ’86-’87-ről beszélünk, akkor már repedezett minden. Az újságírói pályafutásom legnagyobb eredményének azt tartom, hogy egy kolléganőmmel írtunk egy címlapos cikket, amit beolvasott a Szabad Európa Rádió.

Miről szólt a cikk?

Az akkori Magyarország tagja volt GATT-nak (Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény) és a Valutatalapnak. A tagságnak több feltétele volt, amit persze nem tartottak be. Erről írtunk és a cikk miatt gazdaságdiplomáciai magyarázkodásra kényszerült a Minisztérium. A füles egyébként a rendszerből, az Országos Tervhivatalból jött és a cikk megjelenése után BM vizsgálat volt a szerkesztőségben. A főszerkesztőnk – Varga Gyuri bácsi – megvédett minket, nagyon korrekt volt. Az informátort természetesen nem adtuk ki. Újságíróként azt az időszakot nagyon szerettem, mert pontosan tudtad, hogy kiben bízhatsz, ki a barát vagy az ellenség. Mint a rákospalotai művházas esetében. Ez már rég nem így van.

Úgy tudom a zenekart is piszkálta esetenként a Belügyminisztérium...

A Kontroll Csoportnak is voltak „belügyes” tapasztalatai. Az egyik próbahelyünk a Mártonhegyi úton egy családi ház garázsa volt. A tulaj útlevél kérvényét – akkoriban három évente lehetett Nyugat-Európába utazni – azzal utasították el, hogy „szélsőjobboldali” csoportosulásnak ad helyet a garázsában. És akkor bizony eszünkbe jutott, hogy a sarkon sokszor láttunk egy fehér Zsigulit, AH-s rendszámmal... Volt egy periódus, amikor álnéven kellett hirdetni a koncerteket, mert Kontroll Csoport néven nem játszhattunk.

De visszatérve az újságírói időszakomra, közben azért nem szakadtam el teljesen a számomra kedves régi társaságtól, így játszottam néha Ágival és lejártam a Tilos az Á-ba. Jól esett zenélni, de már nem akartam mélyebben belevetni magam. A rendszerváltás után több lehetőség is szembejött. Először egy két hónapos ösztöndíjjal kint voltam Kanadában és akkor eldöntöttem, hogy csinálok egy MBA diplomát. Volt akkoriban a Demjánnak meg a Sorosnak egy menedzserképző iskolája (Nemzetközi Menedzserképző Központ) a Nagytétényi Kastélyban. Pittsburgh-i professzorok jöttek Budapestre és bekerültem a harmadik évfolyamra. Komoly felvételi és tandíj is volt, de megoldottam. Az utolsó szemeszterre mentem ki Pittsburgh-be, majd megtoldottam még két szemeszterrel. Két diplomám lett a végén, az MBA mellett egy MIB (Master of International Business) is. Egy évre kijött a család is, Soma hét, Luca öt éves volt. Mikor visszajöttem Amerikából – az 1994. évi választások napján –, lehúztam tíz évet különböző multiknál. Sokat tanultam, iszonyat sokat dolgoztam és megtapasztaltam milyen rabszolgának lenni egy cégnél. 2001 óta a magam ura vagyok és köszönöm, jól vagyok.

Hogyan kerültél a Millenárisra?

Volt egy jó barátom, Bognár Attila, akivel rengeteget utaztunk együtt. Rajta keresztül kerestek meg a Millenárist felügyelő minisztériumból. Elégedetlenek voltak a korábbi vezetéssel, így lettem ügyvezető. Vonzott a lehetőség, hogy az állami szférában is kipróbáljam magam. Az intézményt át kellett strukturálni, illetve lehetőségünk volt színvonalas kulturális programokat megvalósítani. Lett egy sor új rendezvényünk, vittünk oda jó programokat, de ahogy széthullott a koalíció és jött a kormányváltás 2010-ben, elkerültem a Millenárisról. A sors iróniája, hogy az a Wahorn András, akinek a fészerében először felléptünk, szintén dolgozott a Millenárison.

arpi07.jpg

A Gödörtől a Jövő Házáig – Árpi sokfelé megfordult a kétezres években.

Már nem zenélsz, és évek óta nem lépsz fel a Kontroll bulikon sem... 

Igen, ez így van. Tavaly is kint voltam Gdańskban, amikor a Solidarnost (Szolidaritás) emlékérmét vette át a zenekar minden tagja, de nem játszottam. Három-négy éve volt egy Európa Kiadó koncert, ami előtt felléptünk – ez súlyos élmény volt a számomra. Karcsi és János már rég nem volt velünk – Béke veletek! Ott és akkor abbahagytam. Egy koncert akkor jó, ha három dolog maradéktalanul összejön: szeressen a közönség, szóljon jól és hibátlanul kell játszani. Na, ez baromi szarul szólt – mentségünkre mondva sosem volt állandó hangmérnökünk –, és távolról sem játszottunk jól. Ezt én már régebben is nehezményeztem, de nem nagyon lehetett mit tenni. A zenekar időről-időre összeállt, de az energiát, hogy igazán felkészüljünk, már – ki ezért, ki azért – nem tudtuk beletenni. A 2009-es, harmincéves évforduló – amit a New York-i Rebel Waltz fesztivál előtt a PeCsában csináltunk –, azt gondolom még jó volt. Jenőre irigykedtem éveken át, mert folyamatosan képes volt akár az egész zenekart lecserélni, hogy jó legyen a koncertje. Ő soha nem engedte el az Európa Kiadót, míg nálunk volt négy vezéregyéniség, akik elkezdték a saját dolgaikat csinálni és hosszú időkre, évekre elengedték a Kontrollt. Az időről-időre összeállás nem tud jó lenni. Ha látom, hogy érdemes beletenni fél év munkát, gyakorlást, akkor beleteszem. Amúgy – bár nem volt sok – rettenetes műfaj a haknizás, szívemből utálom. Annyi a felesleges időtöltés, üresjárat, hogy bénító. Ráadásul, ha te vagy a főzenekar, mire színpadra lépsz már a fél közönség hazament, mert nincs busza később, a másik fele meg olyan részeg, hogy nem is ismer meg. Leadod a koncertet és az indulásnál valakinek eszébe jut, hogy van itt egy ismerőse, aztán ez másnak is eszébe jut és egy rozoga busszal hazaérsz hajnal fél ötre – méltánytalan volt, én ezt nagyon nem szerettem. Nem tudom ma ezt hogy csinálják a zenekarok.

Hallgatsz zenét?

Igen, de nem túl sokat. Jó tizenöt évvel ezelőtt elkezdtem kizárólag jazzt hallgatni, ami azért azóta oldódott. Többször voltam New Yorkban, és minden nevezetesebb jazz-klubot végigjártam. Bírom a régi öregeket, a Medeski összes formációját, a zongoristák közül Brad Mehldau-t, a szaxisok körül James Cartert. A mainstreamet nem szeretem semmiből. Amikor New Yorkban játszott a Kontroll, akkor Jánossal, Zolival és Karcsival elmentünk a Stone-ba és megnéztük Marc Ribot fellépését, az is emlékezetes volt.

A gyerekeid szeretik a Kontrollt?

Az elején nem szerették. Amikor kis tinédzserek voltak és hallgatták a Spice Girls-t, meg ami akkor ömlött mindenhonnan és mutattam nekik a Kontrollt, akkor a két gyerekem között az volt a különbség, hogy a Luca fogta magát és kiment, a Soma meg türelmesen végighallgatta és mondta, hogy „Hát… jó.”. Látszott rajta, hogy lövése sincs, de tizenegykét évesen nem is lehetett. A többiek gyerekein is azt láttam, hogy idősebb tinédzserként kezdtek ráérezni. Később egyébként megszerették. Azt ők is látják, hogy ez egy jegyzett dolog, helye van a történelemben.

Fiadban, Hajnóczy Soma kétszeres bűvészvilágbajnokban a tehetsége mellett ugyanúgy meg van a zene szeretete és az eredményes önmenedzselés, mint benned. Mikor vált egyértelművé számodra, hogy Soma messzire fog jutni a bűvészetben?

Amikor megnyerte a pekingi világbajnokságot. Már végzős egyetemista volt, amikor felmerült, hogy átveszi a cégemet, pontosabban egy részét. Tetszett neki, hogy kap céges autót, meg hasonlók. De azt mondta, előbb kimegy a vébére. Izlandon autóztam két vízesés között mikor jött a hír, hogy megnyerte. Abban a pillanatban leesett, hogy saját útra lelt.

A teljesség kedvéért hozzá kell tegyem, hogy a bűvészettel kapcsolatos kvalitásai sokkal korábban nyilvánvalóvá váltak, csak azt nem lehetett tudni, hogy ebben az országban, egy árva Rodolfóval a köztudatban ez mire lesz elég.

Tudsz bűvészmutatványokat?

Viccelsz? Az első trükköket a Soma tőlem tanulta.

A Kontroll utáni karrieredből mire vagy a legbüszkébb?

Ami egzisztenciális értelemben szintugrást hozott az életemben, az az volt, hogy miután a UPC megvált tőlem, építettem egy kábeltévé hálózatot a Páty-Telki-Budajenő háromszögben. Ezt teljesen egyedül gründoltam össze. 2003-ban kezdtem és 2011-ben adtam el. Ez volt az én lottó ötösöm, ebből lettek tartalékaim, bár nem szoktam vele kérkedni. Családi értelemben nagyon büszke vagyok a két gyerekemre. Somáról már esett szó, de Luca lányom szintén megtalálta magát pszichológusként, létrehozott egy pszichológus tanácsadó centrumot is. A centrum ingatlan része közös vállalkozásunk. Ők teljesen rendben vannak. A sok utazásomból csináltam egy fotókiállítást Kép a képben címmel. Hat éven keresztül készítettem a képeket és sok zenész cimborát is lefotóztam: Vető Jánost, Kiss Lacit, Ágit. Készült belőle egy animációs film is, amit 2015-ben beneveztem a Független Filmfesztiválra. Büszke vagyok a Csabára is, hogy idén februárban ledoktorizott. Ez azt hiszem az én ösztökélésemre indult el, mert mondtam neki, hogy az ő egész élete a tanításról szól, és miért nem kapcsolódik be abba a vérkeringésbe, amiről az eredeti diplomája szól és csinál egy doktorit. Büszke vagyok a mostani házunkra, ami egy Bauhaus villa az Orbánhegyen. Ezt teljesen mi újítottuk fel a párommal, Robitz Anikó fotóművésszel, akivel tizennégy éve élünk együtt. Sikerült az 1930-as években megálmodott tervezői szándékot tiszteletben tartva felújítani úgy, hogy ha nem is egy zöld ház, de geofűtéses, ami azért kicsit korrigál a rengeteg utazásom során keletkezett ökológiai lábnyomomon. Arra jutottunk, hogy nagyképűség lenne azt mondani, hogy egy ekkora villa ideális élettér kettőnknek és próbáljunk meg valamit nyitni benne másnak is, így hat évvel ezelőtt alapítottunk egy meghívásos alapon működő szalont. Beutum-szalon a neve, mert a villát Beutum János tervezte. Minden hónap első hétfőjén jövünk össze, huszonöt-harmincan szoktunk lenni és a legkülönbözőbb témában hívunk előadókat. Most júniusban volt a Víg Misi Ady estje, de jöttek színész, író, történész, csillagász, bankár és közgazdász előadók is. Nádas Péter is megtisztelte a Szalont, aki gyerekkorában ebbe a villába járt, mert az unokatestvére ügyvéd édesapja építtette. A bátyám, Csaba írta a Szalon szignálját és azzal a rituáléval indulnak az alkalmak, hogy odaülök a zongorához és eljátszom.

Jó sok mindent csinálsz. Esetleg van még valami, ami kimaradt?

Főzök sört. Négy éve elmentem egy sörfőző tanfolyamra és szerintem elég jó söröket főzök. Volt olyan barátom, aki azt mondta, hogy ezért még fizetni is hajlandó lenne, de volt olyan is, aki a málnás búzasörömre azt mondta, hogy egy angol pubban ezért egész biztos, hogy megvernének engem.

arpi08.jpg

Árpi, Karcsi, Csaba, Ági, Zoli, János, Péter, Laci – Budapest, Erzsébet tér, 2009 június.

Milyen terveid vannak?

Semmi különös. A Szalont tovább akarjuk vinni Anikóval, épp az őszi programot rakjuk össze. Küszöbön a nagypapaság, Luca lányom szeptemberben fog szülni. A karantén rengeteg embernek nagyon nehéz házi feladat volt, nekem viszont tök jól sikerült, ugyanis annyit dolgoztam a kertben, mint még soha, és szeretem nézni az eredményt. A sziklakert a kedvencem, rengeteg levendula van, most virágzik.

Hogyan fér meg egymás mellett az underground zenész és az üzletember éned?

Ugyanonnan jöttem, ahonnan a többiek, és csak később, fokozatosan épült fel ez a „második” énem. A tarajos punkok és az előkelő, jól öltözött emberek között is nagyon jól tudtam és tudom magam érezni. Sőt, a kétkezi munkásokkal is megtalálom a közös hangot. Egyébként nem gondolom, hogy a nyolcvanas évek underground szcénájából egyedi lenne a példám, bár az életutak szerteágazóak, szóval nincs két egyforma. Amit magaddal hozol régről, attól zenészként vagy ügyvezetőként sem szabadulsz. Persze vannak vargabetűk – nekem is volt egy. De nem hiszem, hogy a kábeltévés vállalkozásomban vagy az állami cég ügyvezetőjeként más ember lettem volna, mint a zenekarban.

Tudták az emberek, akikkel későbbi életedben dolgoztál, találkoztál, hogy van zenész múltad is?

Konkrétan annyira, hogy ahogy erre az interjúra jöttem, és megálltam egy gödi csempeboltban, a számlakiállításkor a nevem hallatán az eladó felnézett, hogy én lennék a Kontrollos Hajnóczy Árpád? Jó kis beszélgetés alakult ki, de régebben is: állásinterjún, cégeknél több alkalommal rákérdeztek, jelezték, hogy tudják, ki vagyok. Hiába volt rövidéletű és hiába egy negyven évvel ezelőtti történet, a Kontroll Csoport végigkíséri az életemet.

Interjú: Starzyński Zsolt


interjú magyar rock alternatív kontroll csoport hajnóczy árpád



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.