2020.09.13. 11:00 – Kovács.Attila

Univerzális mintázatok, tudatos skizofrénia – Bródy Jánossal beszélgettünk

A nagyinterjú első része

dsc9534_sm.jpg

Bródy János jövő áprilisban hetvenötödik születésnapját ünnepli, de a jelek szerint öt és fél évtizednyi zenélés után is bőven van még mondanivalója, hiszen a GrundRecords gondozásában épp ma jelenik meg Gáz van, babám! címet kapott nyolcadik szólóalbuma, melynek nyitódalát pár nappal ezelőtt már hallhattátok. A magyar könnyűzene egyik legmeghatározóbb dalszerzőjével és szövegírójával egy budapesti kávézóban beszélgettünk közéletről, politikáról, a társadalmi változások ciklikusságáról, de a nagyinterjú során természetesen zenei kérdéseket is érintettünk. Az első rész a hajtás után olvasható!

Gondolkodtam azon, milyen érdekes lehetne egy olyan formabontó interjú Bródy Jánossal, ahol kivételesen nem kerül szóba a politika, a közélet, és csak a zenéről beszélgetünk. Viszont az utóbbi időben napvilágot látott dalok, és az azokat követő reakciók miatt mégis úgy érzem, kikerülhetetlen ez a téma, hiszen a közélet visszásságainak bírálata, a társadalomkritika az újabb keletű szerzeményekben talán még direktebben megjelenik, mint a közmondásos hőskorban. Meg lehet-e változtatni egyáltalán egy ilyen alkotói alapállást?

Nem hiszem, hogy meg tudnék változni. De a politika szóval is az a gond, hogy többféleképpen értelmezhető. A hétköznapi életben, ha említésre kerül, mindig a pártok politikáját jelenti. Azt a néhány politikust, aki éppen küzd a hatalomért, de a politika eredetileg a közélet kérdéseivel való foglalkozást jelentette. Azt gondolom, nagyon ritka az a művész, aki képes függetleníteni magát a környezetéről, a körülötte élő közösségtől és társadalomtól, hiszen mindenképpen benne él. Ha valaki úgymond nem politizál, tulajdonképpen azzal is politizál.

A hivatásos politikusok azt gondolják, ők vannak felhatalmazva azzal, hogy a közélet kérdéseivel foglalkozzanak, ezért szeretnének mindenki mást lebeszélni arról, hogy beleüssék az orrukat az ő dolgukba. Viszont egy társadalom élete nem csak a megválasztott politikusok által kiszabott és irányított úton működik, rajtuk kívül még elég sokan vannak olyanok, akik szeretnének hatással lenni a saját életükre. Szerintem mindenki, csak sokan érzik úgy, hogy nincs rá lehetőségük. Bár kétségkívül több évtizedes tapasztalatom, hogy nem mindenkit érdekel egyformán a körülötte élők helyzete, inkább hajlamos szűkebbre venni a blendét, és csak a saját maga, vagy a közvetlen környezete helyzetét figyelni.

Nem mindenki van így ezzel.

Én is nehezen veszem ilyen szűkre a látókörömet. Néha azt gondolom, talán azért is, mert műszaki egyetemet végeztem, így a tudomány és a technika vetületén keresztül az egész univerzumra rá tudok nyitni. Egyébként is azokat a mintázatokat keresem mindenhol, az univerzumban és a mikroklímában is, amelyek hasonló jellegzetességeket és tulajdonságokat mutatnak fel. Mondhatnám, hogy hasonló algoritmusok szerint szerveződnek. Ezek érdekelnek engem igazán. És valószínűleg azért keveredtem bele kezdetektől fogva, már az Illés zenekarban ebbe a társadalmi és politikai erőtérbe, mert már akkor is ilyen általánosan érvényes mintákat kerestem egy hazugságokra épült világban. Arisztotelész óta mondják, hogy a művészet feladata az, hogy tükröt tartson a valóságnak. Ami viszont nem mindig egyezik az adott politikai rendszer által hirdetett valósággal, gyakran másféle tájképet mutat. Ezért az igazságra törekvő művészet mindig kritikus szellemű, mindig a regnáló hatalom torzításaira hívja fel a figyelmet. Ilyen értelemben, valószínűleg bármiben, amit írok, benne van ez, mert a hazugságok és az igazságtalanságok erősen borzolják a kedélyemet.

A hatalom alaptermészete a valóság torzítása? Hiszen ma is szinte mindenhol az oszd meg és uralkodj elve érvényesül az együttműködés helyett. Törvényszerű, hogy ennek így kell lennie?

Valószínűleg. Az a darab, melynek anyagából márciusban egy klip is megjelent, a hatalom és a művészet viszonyáról szól. Egy világhírű művész, Mihail Bulgakov nyomán írtuk ezt a darabot. Ő annak idején a sztálini Szovjetunióban élt és próbált meg alkotni. A hatalom egy ideig elismerte a tehetségét és a sikereit, de aztán írt egy olyan darabot, amit néhány előadás után betiltottak. Bulgakov joggal érzékelhette, hogy csak a legfelsőbb hatalom támogatása lehet az, ami zöld utat adhat a művészetének. Minden szenvedélyes alkotó a maga módján keresi az érvényesülés lehetőségét, és a színház világának ősidők óta szüksége van a hatalom pártfogására és támogatására. Bulgakov regényt is írt a zseniális Molière úrról, akinek annak idején, XIV. Lajos udvarában szintén volt egy darabja, a Tartuffe, ami ugyanígy tükröt tartott a valóság elé, és amit szintén betiltottak, mert bemutatta azt a képmutatást, ami akkoriban az udvari életet, és az álszent hatalmaskodókat jellemezte. Ezzel a darabbal, Az álszentek összeesküvésével Bulgakov - gondolom - saját magát is be akarta mutatni Molière életén keresztül. Azt, hogy a művész hajlandó az együttműködésre, ha a hatalom engedi, hogy ő a saját területén szabadon működjön. Hogy felmutathassa azt a bizonyos tükröt, és ha erre módot kap, akkor még hálás is a hatalomnak. A feljegyzések szerint a király először lehetővé tette Moliére-nek, hogy a Tartuffe újra színpadra kerüljön, csak később politikai szempontok miatt vonta meg a pártfogását és ezzel gyakorlatilag halálra ítélte. Bulgakov is megírta Molière úrral a főszerepben a maga darabját, bemutatták 1936-ban Moszkvában, majd utána jól be is tiltották. Mi annyival szerencsésebbek vagyunk jelenleg, hogy a mi darabunkat eddig be sem mutatták.

Ezek az eszközök most jóval kevésbé direktek, mint korábban, hiszen annak idején az Illés szintén volt betiltva, neked pedig lakhelyelhagyási tilalmat rendeltek el. Manapság úgy tűnik, sokkal inkább gazdasági befolyáson keresztül működik ez. Te hogy látod?

Nézd, én azt tapasztalom, hogy intézményi cenzúra van és elég jól működik. Informális utasítások és elvárások szerint kell működnie mindenkinek, aki nem akarja elveszteni a munkáját. És ráadásul álszent módon, mintha szégyellnék, nem merik bevallani. A helyzet az, hogy az én dalaimat a Magyar Televízióban sosem lehet látni, hallani, de nagyon határozottan tiltakoznának az ellen, ha azt mondanám, hogy be vannak tiltva. Egyszerűen csak nem lehet őket játszani. De nem vagyok egyedül nemkívánatos személy a közmédiában. Sokan tudnának már mesélni kínos és furcsa helyzetekről, visszamondott felkérésekről meg hasonlókról. Hatalom és a művészet viszonyában a cirkusz és a kenyér elve mellett működik az oszd meg és uralkodj technikája, amit ideológiától függetlenül mindenféle rendszerek használtak, és használnak a mai napig is. Ma már talán a legravaszabbak, legfondorlatosabbak a technika által lehetővé tett befolyásolási módszerek, hiszen a technika sajnos nem csak a jó ügyeket szolgálja, hanem mindenkit, aki képes uralkodni felette.

Ilyen tekintetben igazából nincs sok különbség az egyes rendszerek között, valahogy senki sem szereti az éppen hivatalostól eltérő véleményeket, nézeteket. 

Erre én azt mondom, hogy az innováció, a megújulás képessége mindig a másként gondolkodók körében jött létre. Miközben a hatalom az alternatívák működését nem igazán kedveli, mégis szüksége van arra a szellemi invencióra, ami leginkább rájuk jellemző. Így aztán folyamatos a küzdelem, hogy mennyi szabadságot kapnak azok, akik szabadság nélkül nem tudnak létezni, és akiknek a létezése nélkül a társadalom nem tud egészségesen fejlődni. Történelmi távlatból egy állandóan kísérletező, mutációkat halmozó, hullámzó folyamatnak látom ezt az evolúciót. Azt gondolom, hogy a szabadság iránti vágy és a rend iránti vágy folyamatosan, ciklikusan jár körbe, úgy az egyes emberben, mint a társadalomban is.

Szokták mondani a házasságra is, ami hagyományosan elég zárt rendszer, hogy aki benne van, az kifelé vágyódik, aki meg kint van, az szeretne bejutni. Ha előírt rendben élünk, ami szabályokat, korlátokat jelent, akkor a szabadság hiányzik. Ha mindenki annyira szabad, hogy mások szabadságára sincs tekintettel, akkor abból kisebb-nagyobb zavarok lesznek, és ilyenkor az emberek többsége vágyakozni kezd a rend után. Még a diktatúrák és a demokráciák is mintha ciklikusan váltanák egymást az ismert emberi történelemben.

Mondhatni szükségszerűen ismétlődnek a társadalmi jelenségek? Ez annak a fényében kifejezetten paradox, hogy annak idején ti egy generáció szabadság iránti vágyának voltatok a szócsövei, és most, több mint negyven évvel később egy elvileg teljesen másik rendszerben ugyanezekről a dolgokról beszélgetünk. A másik oldalról viszont az embernek kreatív energiát ad az, ha ellenállásba ütközik. Manapság mintha te is kevésbé árnyaltan fogalmaznál, mint korábban.

Szokták mondani, hogy teher alatt nő a pálma. Valamilyen természetes szabadságvágytól hajtva úgy érzem, amikor valamilyen irányba sorompókat állítanak, hogy akkor az talán iránytól függetlenül is elkezd bosszantani és kíváncsivá tenni, hogy mégis, mit titkolnak el előlem. Az első ilyen sorompó ott volt az édenkertben, amikor azt mondta az Isten: „Ne, ahhoz ne nyúlj!” A kíváncsiság talán az egyik legerősebb hajtóerő az ember életében. A Fonográf idejében is írtam olyan dalt, mint a Tiltott forrás. A tiltott gyönyörök csábításával mindig gondja volt a rendteremtőknek. Talán a tiltásoknak is van valamilyen ciklikus jellege. Kezdetben hatásosnak tűnnek, stabilizálják a rendszert, de ha változnak a körülmények, akadályozzák az alkalmazkodást. Némelyek szerint az az alma a szexualitás szimbóluma. Ami ugyan bűnös vágy, de nélküle megáll az élet. Ez talán túl általános, de én szeretem a könnyen érthető metaforákat, így a szövegeim is olyanok lesznek, hogy több irányból is megközelíthetőek.

Ez mit jelent a gyakorlatban?

Azt szoktam mondani, hogy egy szerelmespár kapcsolatában, vagy egy barátságban két ember között is megtörténhet minden, ami ha több emberre jellemző, már társadalmi jelenség. Olyan általános viszonyok, melyek a vonzás és taszítás minden formáját felmutatják, egyaránt működik bennük az önfeláldozó szeretet és az önző manipuláció. Ezeknek nyilvánvalóan van személyes megfelelőjük és társadalmi megjelenési formájuk. Amikor azt érzem, hogy egy szituációban a személyes és a társadalmi mintázat ugyanaz, akkor igyekszem, hogy ezt egy könnyen felfogható dalba tudjam sűríteni.

Mondanál erre egy példát?

A lázadást is általános biológiai folyamat. Amikor egy új generáció megszületik, egy készen kapott világba érkezik. Egy olyan világba, amit nem ő talált ki, nem ő tervezett el, hanem az előző nemzedékek hagyatéka. Eleinte ösztönösen megpróbál illeszkedni, alkalmazkodni ahhoz, amit kapott, de hát konfliktusok nélkül ez seholse megy. És elkezd arra törekedni, hogy magához hajlítsa a körülményeket és kedve szerint alakítsa a környezetét. És jönnek az új zenék, az új gondolatok és elképzelések arról, hogy mit kellene megváltoztatni, és a változásra a fiatalság mindig vevő, viszont a tapasztalatlansága miatt könnyen manipulálható és félrevezethető. Valami ilyesmit akartam a sárga rózsával is jelezni. Aztán a lázadó elképzelések egy része sikeresnek bizonyul, mások meg kudarcot vallanak. Egy új zenei stílus, a szexuális erkölcs változása, vagy akár egy új politikai rendszer, valamit minden nemzedék változtat a struktúrán, miközben belátja, hogy vannak megváltoztathatatlan dolgok, amikkel együtt kell élni. A gyerekek felnőnek, lassan beletörődnek, berendezkednek abban a világban, amit valamennyire a maguk képére formáltak, és azt szeretnék, hogy most már ne nagyon változzon. De közben jön a következő generáció. Így megy ez körbe-körbe.

Vannak, akikre az ilyen ráeszmélések kiábrándítólag hatnak, és kivonulnak ebből a szellemi környezetből, vissza a saját személyes szférájukba. Téged viszont az újabb keletű dalaid tanulsága alapján nem ért el ez. Hogyan formálódnak ezek a gondolatok dalokká ennyi év után is? Hiszen már a Ráadást megelőző lemezed, Az Illés szekerén kapcsán is nyilatkoztál olyanokat, hogy valószínűleg az lesz az utolsó.

Mióta rezignált nyugger lettem, minden újabb nagylemeznél menthetetlenül arra gondolok, hogy ez lesz az utolsó. Aztán kiderül, hogy mégsem, mert még mindig élek és a közönség kíváncsi rá, hogy még mire vagyok képes. Jól áll még a gitár, de már csak lazán markolom...

Mindig van friss téma ezek szerint?

Nem akarom magamat különlegesnek tartani, mert valahol mindenkire jellemző ez, de szoktam mondani, hogy tudatos skizofréniában szenvedek. Borzasztó leegyszerűsítése egy személyiségnek, ha valakit csak egy identitással azonosítunk, és úgy gondoljuk, hogy minden abból táplálkozik. Nagy színészek vagyunk mindannyian, akár tudunk róla, akár nem. Mindenki végiggondolhatja, hogyan szokott viselkedni mondjuk kocsmázás közben a haverokkal, és mennyire más ugyanez női társaságban. Mások vagyunk otthon és mások a munkahelyünkön. Még a szóhasználatunk is megváltozik. Sokféle identitás lakozik mindenkiben, én meg hajlamos vagyok azt képzelni, hogy a szüleim elváltak ugyan, mert nagyon különböző mentalitással rendelkeztek, de bennem tovább folytatják örökös harcukat a kibékíthetetlen ellentétek.

Már sokszor elmondtam, hogy műszaki, tudományos pályára készültem. Műszaki egyetemre jártam, szerettem a matematikát, és igencsak racionálisan gondolkodtam a világ dolgairól, mondhatnám, majdnem kizárólag a bal agyféltekémet használtam. Nem is nagyon tudtam rajzolni, nem volt érzékem a vizuális művészetekhez. Csak a zene vonzott, bár ez is lehet családi vonás, mert az apám is szeretett zenélni, miközben matematikus közgazdász volt. Tőle kaptam az első gitárom. Zeneszerető emberek voltak a szüleim, én is tanultam szolfézst meg zongorát, de senki sem gondolta, hogy zenészként fogok nyugdíjba vonulni. Viszont abba a generációba tartozom, akit kamaszkorában ért el az új zenei forradalom, amit akkor beatzenének hívtak, ma meg úgy általában rockzenének. Aminek egyébként szintén technikai alapjai voltak, hiszen maga a stílus sem jöhetett volna létre, ha nem találják fel a hangerősítést és az elektromos gitárt. Tekinthetjük egy vadonatúj hangkeltő eszköznek: hasonlít a klasszikus gitárra, ami a gyenge hangja miatt kiszorult a nagyzenekarokból, de átalakult, és a technikának köszönhetően egy négytagú csapat egy szimfonikus zenekar hangerejével és dinamikájával tudott megszólalni a színpadon. Ez a zene pedig sokakkal egyetemben engem is elragadott.

Hogyan kerültél az aktív zenélés közelébe?

Ahogy mondtam, tanultam zenét, és természetesen mi is csináltunk osztályzenekart. Ez volt a 3/C osztályzenekara a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban, de a 3/A-nak is volt zenekara, annak Schöck Ottó volt a vezetője, akit később a Metro soraiban ismerhetett meg a közönség. Szóval magával ragadott a zene, és aztán mondhatni szerencsés vagy szerencsétlen véletlenek folytán benne maradtam. Nyilván sok művész érzi úgy, hogy őt a sors erre a pályára predesztinálta, mert művészcsaládban nőtt fel, vagy mert már nagyon korán megnyilvánultak a hajlamai, vágyai. Balettintézetbe meg muszáj beadni a gyereket hat- hétévesen, mert különben nem lesz belőle balerina. Beadják, aztán vagy az lesz, vagy nem. Belőlem senki nem akart zenészt nevelni.

Ha jól értem, neked viszont nem volt ilyen dilemmád.

Én valójában hobbizenészként indultam, és még az érettségi előtt bekerültem az akkori Illés zenekarba, ami ugyan még nem volt olyan nagyon kitüntetett szerepben, de egyike volt a híres budapesti zenekaroknak. Izgalmas kalandnak ígérkezett, de azért kijártam becsülettel az egyetemet, hogy legyen egy rendes szakmám. Amikor '64-ben tagja lettem a csapatnak, még kizárólag az angol Top 20 volt az irányadó. A zenekar körül volt egy magnósklub, akik gyűjtötték a dalokat, időnként lemezeket is szereztek, ők hozták a felvételeket a próbára, mi meg lekagylóztuk a számokat, aztán már játszottuk is vasárnap, az ötórai teadélutánon. És bár nem volt semmilyen irodalmi ambícióm, de érdekelt, hogy miről szólnak ezek a lelkünk mélyén rezonáló dalok. Megpróbáltam lefordítani néhány szöveget, de ezzel az a felesleges erőfeszítéssel egy ideig teljesen egyedül maradtam.

Aztán ’65-ben Lajos szerződtette Szörényi Leventét és Szabolcsot, és Leventében felfedeztem azt, hogy ő is saját magát keresi ebben a műfajban. Azon a nyáron írtuk az első saját dalainkat a nógrádverőcei ifjúsági táborban, és hát kellett énekelhető szöveg is hozzá, magyarul, természetesen, mert angolul nem nagyon tudtunk. És egyszer csak kiderült, hogy én értek ehhez - sokat olvastam, van szókincsem, és tehetségem ahhoz, hogy az énekelt, ritmusos szövegben a szavak ősi mágiáját megidézzem. Hogy jó érzékkel olyan szavakat találjak, amiket jól lehet énekelni, és még talán jelentenek is valamit. Aztán ezek a dalok sikeresek lettek, én pedig a visszajelzésekből kénytelen voltam tudatosítani magamban azt, hogy nem mindegy, hogy miről írok. Hogy sokan örülnek, ha bizonyos gondolati struktúrákat éreznek ki a dalokból.

Gondolati struktúrákat?

Azért mondom úgy, hogy struktúrák, mert a dalok által keltett érzelmi hullámokban az emberek ki tudják élni a saját gondolataikat és érzéseiket. Meggyőződésem, hogy a művészet hatásáért nem csak az alkotó felel. Az egyetemen információelméletet is tanultam és mindig eszembe jut: ahhoz, hogy az információ létrejöjjön, kell egy leadó, egy közvetítőcsatorna, meg egy vevő. Fontos, hogy legyen egy olyan kódrendszer, amit mindketten ismernek, és hogy a átviteli csatorna torzításmentesen működjön.  A művész létrehoz egy művet, törekszik a tartalom és a forma egységére, kódolja a valóságot. Kell egy átviteli csatorna, ezt műfaja válogatja, és sajnos a popműfajban nagyon jelentős a média szerepe. Aki a médiát uralja, az ebben a műfajban kontrollálni tudja az információáramlást. De ha eljut a befogadóhoz, az már a saját tapasztalata szerint dekódolja az üzenetet.

Milyen eszközei vannak így a szerzőnek, ha el akarja juttatni a saját üzenetét a közönséghez?

Alaposan meg kell gondolnia, hogy milyen lehetőségei vannak. Lényeges körülmény, és az alaptörvényben is az áll, hogy Magyarország államformája köztársaság, hogy ez demokrácia, hogy itt népakarat van, és szó sem lehet arról, hogy egy szűk kör magához ragadja a politikai és gazdasági hatalmat, és mindent megpróbáljon maga alá söpörni. Van mire hivatkozni, hiszen ragaszkodunk ahhoz, hogy jogállami keretek közt élünk. A vélemény és a művészi alkotás szabad, így aztán a művész alkotása néha mégis eljut a közönségéhez.

Itt előnyben van az a művész, akit a már kialakult közönsége hajlandó eltartani, és állami támogatás nélkül is életképes. Ha megtalálja az utat a dalokon keresztül azokhoz az emberekhez, akik hozzá hasonlóan úgy érzik, hogy a hivatalos állami propaganda nem felel meg a saját közvetlen tapasztalataiknak, akkor még sikeres is lehet az a produkció, ami ezt felmutatja és magába sűríti. A dalok nagyon ősi kommunikációs formák, az énekelt, ritmusos szöveg minden másnál jobban kötődik az emberi lélekben, és ha egyszer megkötött, nehéz felejthetővé tenni.

Az interjú második részét holnap olvashatjátok. Az LP, CD és digitális formátumban egyaránt megjelenő Gáz van, babám! hivatalosan holnap jelenik meg, de egy exkluzív, premier előtti dedikálás során már a mai budapesti LemezPiacon megvásárolható lesz az album. A rendezvény természetesen a helyzethez alkalmazkodva, az aktuális egészségügyi előírások maximális figyelembe vételével lesz megtartva.

További információk Bródy János, illetve a GrundRecords Facebookján! 


interjú magyar pop rock illés bródy jános fonográf nagyinterjú



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.