Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A népzene akkor igazán vonzó lemezen, ha egészen közel jár ahhoz a tisztaságfokhoz és sallangmentes kifejezési módhoz, ahogyan az valamikor az egyszerűbb és természetesebben működő életterekben létrejött. A paraszti zenékben úgy volt helye ezzel együtt az improvizációknak és egyéni ízeknek, hogy az eredendő szándék és a közös nyelv kódja sosem sérült. Egyszerűen szólva mindenki tudta a közösségben, hogy mi miért történik. Az énekes dalok, a szövegek és a bővérű vonószenéken túli legegyszerűbb furulyanóták is kifejeztek hangulatokat, létállapotokat, és az egyén a zenén és éneken keresztül kapcsolódni tudott a közösségi én megnyugtató és biztonságot adó közegéhez, megélve és feldolgozva közben saját megéléseit. (Fotó: Rozsdamaró Facebook)
Olyan ez a lemez, mint amikor egy elegáns állófogadáson a korosodó, de még mindig jó karban lévő házigazda teljesen váratlanul a táncparkett közepére perdül, és egy belépős argentin tangó után lenyom két tucat fektővámaszt öltönyben, mondván, még mindig tud ilyet is, hogy aztán csibészes vigyorral zsebelje be az elismerő pillantásokat a jelenlévő negyvenes hölgyektől. Valami ilyesmi jutott eszembe az 57th and 9th kapcsán.
