Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Teljes mértékben elfogult vagyok a My Dying Bride zenekarral kapcsolatban, de ez nem is lehet másként, hiszen tinédzserkorom egyik legnagyobb kedvencéről van szó, akiket olyan korai alapvetéseikkel szerettem meg, mint az As the Flower Withers, meg a Turn Loose the Swans. És bár volt idő, amikor kicsit szem elől tévesztettem őket, bármelyik anyagba is ástam bele magam utólag, sosem okoztak csalódást, legyen szó akár a For Lies I Sire, akár a mostani The Ghost of Oriont megelőző Feel The Misery dalairól. Az új album pedig minden túlzás nélkül felér a régi klasszikusokhoz.
Nem feltétlenül csak a metálzenében jellemző a változásokat elutasító megmerevedett gondolkozás, de kétségkívül itt fordul elő a legtöbbet. Csúnya általánosítás, de a keményzenék hívei nehezen barátkoznak meg a változásokkal, nekik következetesség kell és stabilitás. Ha megvesznek egy Amorphis-, egy Dark Tranquillity- vagy egy My Dying Bride-lemezt, akkor azt várják, hogy hozzák a szintet, de éppen abban a stílusban, amiben már évtizedek óta teszik. A három zenekarban viszont az is közös, hogy mindannyian kikacsintottak már a saját világukból, ezek a próbálkozások viszont egytől-egyig megbuktak a közönség szemében, pedig mind kifejezetten élvezetesre sikerült. Hajtás után visszatekintünk a múltba, és megnézzük mi a jelen.
My Dying Bride - For Lies I Sire