Sorozatunk első részében, melyben a The Stooges történetét dolgoztuk fel, finoman utaltam arra, mennyire furcsa lenne elképzelni mondjuk a Trainspotting elejét a Lust For Life, vagy a Ravasz, az Agy, és két füstölgő puskacső delíriumszerű, kártyabarlangból kitántorgós jelenetét az I Wanna Be Your Dog nélkül. De mint azt valószínűleg sok olvasónk tudja, Iggy Pop nem csak betétdalok formájában közreműködött rengeteg filmben - bár kétségtelenül ezen minőségében a leghosszabb a lista, csaknem 300 cím található rajta - hanem bizony színészként is, sokszor jóval nagyobb szerepben a zenészeknél szokásos cameozásnál. Ez amúgy elmondható barátjáról, David Bowie-ról is, de ezt a kiegészítést nyilvánvalóan azért tettem hozzá, hogy a kettejük kapcsolatáról szóló cikkünket is linkelhessem.
Fogalmam sincs, milyen alapművek esetén szokásos indítás lenne helyénvaló. Kezdhetném azzal, hogy vannak emblematikus lemezek, ahol egyszerűen minden alkotóelem összeáll, és amelyek egy zenekar legjobb arcát mutatják, miközben a kiforrottság mellett megvan bennük a kezdeti lendület frissessége. Hogy ilyenkor borítékolható a siker? Hogy jókor kell lenni jó helyen? Ezeket mind ellőhetném, és mégsem mondanék el semmi olyat a Skunk Anansie Post Orgasmic Chill című harmadik albumáról, amit valóban tudni kell róla. Valójában nem is igazán szavakba önthető az a szenvedély, mélység, és sokszínűség, ami ezt a - a japán bónuszdalként funkcionáló, kvázi címadó Post Orgasmic Sleeppel együtt - tizenhárom dalt jellemzi. Ugyanakkor mindennél nagyobb közhely lenne, hogy egyszerűen hallani kell, szóval mégis megpróbálok írni róla.
Az A Beautiful Lie áttörése után a Thirty Seconds to Mars a többek között a Depeche Mode, a U2, meg még tucatnyi más elsővonalas produkció zenei rendezőjeként ismert Mark "Flood" Ellis, illetve egy másik, saját jogán is legendás szakember, Steve Lillywhite - akinek portfólióját a Rolling Stonestól Peter Gabrielig most nem soroljuk végig - társaságában fordult rá a harmadik lemezre, Matt Wachter basszusgitáros 2007-ben történt kilépését követően immár hármasban. Eközben viszont elég komoly jogvita kezdődött a zenekar és az EMI között. A zenekar ugyanis szeretett volna új szerződést kötni, mire az EMI, akik az addigra már megszűnt Immortal Records anyacége, a Virgin tulajdonosaként - ez ám a többszörös összefonódás - kerültek képbe, 30 milliós dolláros perrel fenyegette meg őket. Innen szép győzni.
Pókember sztorijai alapvetően mindig is a fiatalabb korosztálynak szóltak, vagy a gyereklelkű felnőtteknek. Természetesen a karakternek voltak felnőttesebb vonásai, hiszen önmagában az eredettörténet is ilyen, és a komolyabb történetekből van pár, amelyik tényleg működött, ilyen volt például a több magyar kiadást megélt „Kraven utolsó vadászata”. De aztán voltak mellényúlások is, mint a komolynak ígérkező, de túlzottan kacifántos Klón Saga. Szerintem Pókembernek igazán sosem állt jól a komolykodás. A jelenleg Magyarországon futó Dan Slott-féle történetvezetés a legoptimálisabb, és ez áll a legjobban a karakternek. Lendületes, fiatalos, humoros, de van benne mondanivaló is és karakterrajz is. De talán a Marvel is érezhette, hogy Pókember alapvetően nem a komolyabb vonalba illeszkedik, ezért adhattak zöld utat egy alternatív Pók-figurának, amelyik a jövőben üldözi a bűnt, a sztorija és képi világa pedig inkább a noir jegyeit viseli magán.
1971-ben, miután a The Stooges szétszéledt, Iggy ott állt lemezszerződés és zenekar nélkül, egyre súlyosabb heroinfüggőként. Nem igazán jó előjelek egy alapmű elkészítéséhez. Hogy az immár Iggy and the Stooges néven kiadott Raw Power két évvel később mégis megjelent, nem is beszélve hősünk néhány későbbi szólólemezéről, abban igen fontos szerepet játszott egy bizonyos David Bowie. A július 24-én, tehát jövő szerdán ismét Magyarországra érkező protopunk legendáról szóló sorozatunkban most kettejük nem mindennapi kapcsolatáról lesz szó.
"Haver, a Skunk Anansie egy csodálatos zenekar..." - mondta egyik legjobb cimborám, amikor először szó volt arról, hogy hamarosan ismét Budapesten játszanak majd. Hát igen. Vannak zenék, amelyek élvezetéhez kicsit meg kell érni fejben. A magam részéről nem igazán gondoltam volna tizenhat éves korom körül, hogy bő két évtized múlva buzgón helyeslem majd ezt az állítást. Persze akkoriban olyan dolgok is tudtak zavarni, mint Eric Peterson cipzáros melegítőfelsője a Testament épp aktuális klipjében. El lehet tehát képzelni, mekkora kultúrsokk volt számomra az első találkozás a csapattal, ami valamelyik Viva tévés rockzenei műsor és egy aktuális Metal Hammer-interjú metszéspontján következett be, valahol a második és a harmadik album között. Enyhén szólva sem igazán tudtam hová tenni azt, hogy egy mindenféle grunge, alternatív, meg fene tudja még, milyen hatásokkal operáló rock/metal zenét játszó zenekar élén egy villogó tekintetű, kopasz, fekete lány - aki a hírek szerint még két kapura is játszik - énekli a mindenféle társadalomkritikus üzenetekkel teli szövegeket.
Július 23-án ismét Magyarországon lép fel a Thirty Seconds to Mars, akik ezúttal önálló koncerttel érkeznek a Budapest Parkba. Az Oscar-díjas hollywoodi színész, Jated Leto nevével fémjelzett zenekart lehet szeretni, lehet gyűlölni, az viszont biztos, hogy az elmúlt évek folyamán az egyik legstabilabb nagyszínpados fesztiválfellépők közé soroltak be. Karrierösszegző sorozatunkban az idáig vezető utat kísérjük végig. Ma a második, mainstream áttörést elhozó album, az A Beautiful Lie időszakát elevenítjük fel.
Iggy Pop az a fajta előadó, akinek néhány számát még akkor is ismered, ha soha nem hallgattad egyik lemezét sem. Ha olyan nyelvterületen élsz, amelyre bármilyen szintű hatással volt az angolszász kultúra, minimum egy-két filmes betétdal képében biztosan találkoztál már az I Wanna By Your Dog vagy a Lust for Life című alapvetésekkel. Szóval, amennyiben nem Fekete-Afrikában vagy Ázsia hegyvidéki részein tengetted az elmúlt negyven-ötven évet - és ha ezeket a sorokat olvasod, jó eséllyel így van – legalább érintőlegesen biztosan eljutott már hozzád a punk keresztapjának munkássága. Iggy hamarosan, július 24-én ismét Budapestre érkezik. Ennek örömére mostantól néhány héten keresztül, a koncert napjáig arra teszünk kísérletet, hogy különböző aspektusokból bemutassuk a hetvenkét évesen is irigylésre méltó formát mutató proto-punk legenda karrierjét. Az első fejezetben egy alapos időutazásra indulunk az előző évszázad hatvan-hetvenes éveibe.
Régen minden jobb volt. A Musikmesse is, mondják sokan, bár én nem tudom, most voltam életemben először. Szóval engem inkább lenyűgözött a nagysága, a több csarnoknyi, több emeletnyi hangszerkiállító, színpad meg egy csomó minden, ami a zenéléshez kell. És akkor még nem beszéltünk az ugyanitt zajló Prolight + Soundról, de erről majd később.
Grant Morrison az Umbrella Academy előszavában úgy anekdotázik Gerard Wayről (My Chemical Romance, de manapság főállású képregényíró), hogy amikor Way első képregényéről beszélt neki, akkor ő káoszra, parádéra, egyszóval valami robbanásszerűre számított. Way ehelyett írt egy olyan lassú folyású, intelligens minisorozatot, ami minden volt, csak nem káosz. Kimunkált volt és benne volt Way minden tisztelete a képregények iránt.
A legtöbben ember szétválasztja a nyaralás és a fesztiválozás fogalmát. Eddig mi is így tettünk, ha fesztivál volt, az csak a koncertekről szólt, ha meg nyaralás, akkor az a henyélésről, városnézésről meg más kultúrák felfedezéséről. (Utóbbihoz, ha ránk hallgattok, a legjobb módszer a kajálás, méghozzá ott, ahol a helyiek esznek.) Most összevegyítettük a kettőt azzal, hogy kimentünk Dubajba megnézni, milyen ott egy fesztivál, és elmondjuk a tapasztalatainkat. (Nyitókép: Splore Festival, Új-Zéland)
Míg a korábbi években az idősebb és fiatal előadók sikerei között billegett valamennyire a zeneipari mérleg nyelve – ha a hip-hopra tekintettünk – 2018-ra végképp eldőlt, és a generációváltás gyakorlatilag befejeződött. Soha ennyi elsőséget nem sikerült szereznie a műfaj képviselőinek az összesített amerikai listán, hétről-hétre maguk mögé utasítva a pop és country sztárokat, de ezeket a “nemzet leghallgatottabb dala és lemeze” pozíciókat rendre fiatal, újgenerációs, magukat “newschoolnak” nevező sztárok szerezték meg. A 90-es évek markáns hangjaitól csak jubileum ünneplésekre (Enter The Wu-Tang), vinyl újrakiadásokra, és meglepően alacsony nézettségekre futotta, de arra is találunk példát, hogy korábban sikeres MC-k, érdeklődés hiányában djnek állnak (Large Professor, Skillz). Mindehhez a hátteret Kanye West ámokfutása jelentette, amit saját maga elé támasztott ostoba kihívásokból, twitter kirohanásokból, és egy piros sapka értelmetlen viseléséből épített. Jogosan adódik tehát a Denzel Curry szuggesztív videójának képeiből fakadó kérdés, a hip-hop 2018-ban valóban arctetkós bohócok parádéja lenne csupán?