Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Valószínűleg a nyolcvanas évek egyik legismertebb klipje a rotoszkópos technikával készült, ceruzával rajzolt animációt és élőszereplős felvételeket egyaránt használó Take on Me, amely a norvég A-ha legnagyobb slágere volt, legalábbis ez az, ami még a The Sun Always Shines on TV-nél is hamarabb jut bárki eszébe, aki meghallja a zenekar nevét. A Steve Barron által rendezett, a maga idejében forradalminak számító kisfilmet most felújították, ami abból a szempontból is érdekes, mert bár abban az időben a legtöbb videót szalag formátumban vágták, az új, 4K-s változathoz az eredeti, 35 milliméteres filmre forgatott alapanyagot használhatták a restauráláshoz. Csúcsminőségű nosztalgiázási lehetőség a hajtás után, mi pedig megpróbálunk erőt venni magunkon, hogy ne adjuk az "A-ha élmény 4K felbontásban" címet a cikknek, hiszen az igazán nagy szégyen volna. A dalnak egyébként létezik egy úgynevezett "shittyfluted", azaz ordenáré módon szétfurulyázott változata - mivel e sorok írója több száz kilométert röhögött már végig ezt a rémséget hallgatva, az esti évzáró tivornyára hangolódva talán néhány olvasónk szintén hasznát veszi majd.
Egy karral született, így a rockzene hagyományos eszköztára – például a dob vagy a gitár – szóba sem jöhetett Wesley Eisold számára. Bár különböző hardcore- és punkbandák élén (Some Girls és Give Up the Ghost/American Nightmare) kezdte zenei karrierjét, csak idővel valósította meg szólóprojektjét, a Cold Cave-et, amelyben testi fogyatékossága miatt volt kénytelen volt elektronikus hangszerelésű dalokat írni. Számai egészen a nyolcvanas évekig repítenek vissza: sötét tónusú szintipop vegyül szigorú és búskomor darkwave-vel, miközben a Cure-tól a Suicide-ig számos előadó hatása megelevenedik, mindezt pedig Eisold – nagyjából a Xiu Xiu-éval rokon – művészi hajlamai fűszerezik még izgalmasabb egyveleggé. A Cold Cave számára az áttörést a 2009-es debütlemez, a Love Comes Close hozta meg, a két évvel későbbi, Cherish the Light Years című album pedig már a Matadornál jelenhetett meg. A zenekar idén egy újabb nagylemezzel lepi meg a borús hangzás rajongóit, az év első felében pedig kétszer is fellép majd Magyarországon: júniusban a Nine Inch Nails előtt a Papp László Sportarénában, szerdán pedig a belvárosi Gozsdu Manó Klubban. Nyilvánvalóan utóbbi lesz az ő igazi bulija.
Rákban elhunyt Alan Myers a kultikus Devo posztpunk-szintipop együttes legismertebb dobosa. A hírt először Ralph Carney - a Black Keys-dobos Patrick Carney nagybátyja - dzsesszzenész osztotta meg Facebookon, azóta többen is alátámasztották ezt, köztük Josh Freese, az együttes korábbi ütőse és Gerald Casale alapítótag is. Myers 1976-ban váltotta Jim Mothersbaugh-t a dobok mögött és egészen a '80-as évekig játszott a zenekarban. Tagja volt annak a Devónak, amely a Whip It című dallal érte el a legnagyobb kereskedelmi sikerét és olyan meghatározó albumokon működött közre, mint a Q: Are We Not Men? A: We Are Devo!, Duty Now for the Future vagy a Freedom of Choice. Végül 1986-ban távozott a zenekarból, mivel nem talált már elég kreatív kihívást a Devóban, így kimaradt a turnézásokból és stúdiófelvételekből a 2000-es években. A hajtás után mi is megemlékezünk Alan Myersről, akit sokszor egyszerűen csak emberi metronómnak hívtak.