Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nincs is szebb annál, amikor az elemek kísérletezgetnek a fesztiválozók jókedvével és kalandvágyával. Reggelre majdnem felszáradt a tegnapi bulin uralkodó, egész estét betöltő sártenger - közlekedni már lehet, iszapbirkózás nélkül is. A táborban mindenfelé kukazsák-poncsók kinyúlt barna holttestei emlékeztetnek a korábbi küzdelmekre, a zuhanyzó előtt pedig a korábbiaknál nagyobb létszámban türelmetlenkednek. (Érthető, az izzadt testre száradó sár nem mindenkiből vált ki magasfokú élvezetet.)
Mielőtt a Kaukázus nagyszínpadi bevetésén eleredt volna az eső, már a Csík zenekar is örülhetett a klímaviszonyoknak: bár így is tisztességes tömeg hallgatta a Lovasi fűszerezte hegedűket, a napszúrás fenyegetése nélkül többen is lehettek volna. A közönségben sokan eső után sóvárognak, késődélután egy dörrenéssel meg is kapják. Egymásba csimpaszkodó alakok kucorognak egy darabig a fesztivál minden létező fedett pontján, az éppen zárt helyen játszó együttesek szellemeskedve hálálkodnak a hirtelen jött pluszközönségért. Egyre többen látják be, hogy száraz időre várni fölösleges, megjelennek a gumicsizmák és vasaltbakancsok, az élet megy tovább. A mozgássérült toitoi előtt egy bohókás lány meg is fogalmazza, ő kifejezetten örül az esőnek, ugyanis ilyenkor válik el a szar a víztől - szórakozni akkor kell, amikor akarsz, és nem akkor, amikor lehet. Miután egy nedves törlőkendővel is megajándékoz, végérvényesen belopja magát a szívembe, majd eltűnik a rokkantmosdóban.
Kaukázus, Kispál
Kilencre a gyávábbak is előbújnak, a Nagyszínpadon kezdő Kispál dacol a körülményekkel. Ahhoz képest, hogy kiváló alkalom ez a fatalista alaphangulatú tömegek eksztázisba hajszolására, a tingli-tangli életérzés-rock koronázott királyai végül inkább csak kedves döcögést prezentálnak, az őrjöngés ezúttal elmarad. Ráadás talán annyi, hogy a nemrég EP pártlistán is felbukkanó frontember beemeli a politikát a repertoárba, refrént alkotva a gázáremelésből. Az alternatív himnusz utolsó akkordjai után percekkel már négy képregényarc uralja a színpadot, az egyiken piros sapka (ennek a ruhadarabnak nyilván van szakszerűbb elnevezése, osszátok meg velem) - lassan kezd a Limp Bizkit. A várakozás alatt azért még befigyel néhány random fesztiválmegállapítás. A tömős hotdog izgalmas szociálpszichológiai kísérlet: még a legfinomabb lánykákról is folyik a kapros majonéz, ahogy harapni próbálják a "csak még egy paradicsom" elv alapján megmunkált virslis kenyeret. A mobil-töltőállomás hasonlóan tanulságos, az éhesen csipogó mobilok gazdái egyre elkeseredettebben harcolnak a néhány szabad konnektorért. A négy-ötszörös nagyságrendűre felnagyított narancssárga VOLTos óriásfotelekben kamaszok fonódnak egymásba, a háttérben pedig villódzás és sikoly jelzi, hogy színpadon a főattrakció. Fred Durst ugráló-kiabáló pici pont marad az emlékeimben, ugyanis az importált koncerttechnika kiszorította a kivetítőt, nem látunk semmit. Ennek ellenére minden elismerés, kemény és hoszzú bulit küldenek a srácok.
LADYTRON (fotó: Barakonyi Szabolcs)
Az estém utolsó kötelező pontja az MR2 színpadon fellépő Ladytron - enervált tündérlányok, sok szinti, izmos elektropop. Ahhoz képest, hogy a körülöttem állók állításuk szerint hallani sem hallottak még a formációról - pedig jártak már Pesten - mindenki ugrál és vonaglik (vonatkozó észrevétel: koncertközönségben hátizsákban táncolni baromira nem menő). Tökéletes buli lett volna, ha a hangosítás nem botrányos: egész nap az az érzésem ezen a helyszínen, hogy konzervdobozba zárták a szerencsétlen zenészeket, és amit hallok, onnan szűrődik ki. Sajnálatos továbbá, hogy a legnagyobb sláger (Destroy everything you touch) után kurtán-furcsán, hirtelen abba is marad a zene. Hiába visszázik jópár lelkes torok, hiába.
Meglepően megfogyatkoztak a szúnyogok. Ők nem bírják az esőt - mi igen. Este folyt-köv, a jubiláló Tankcsapda főszereplésével.
