Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ha már dokumentumfilmről van szó, hadd kezdjem két személyes élménnyel. 1986-87 körül találkoztam először a Swans-szal, egy agyonmásolt kazettán, amit egy régi cimborám mutatott meg először a mono táskamagnóján, "ezt hallgasd!" felkiáltással. Ez volt a Filth, az első lemez, a címét tudtuk, meg a zenekar nevét, de hogy ez most stúdiófelvétel vagy egy koszos pincében felvett koncert, fogalmunk sem volt róla. De megjegyeztem.
Egy-két évvel később, Göczey Zsuzsa, a legendás Lemezbörze helyett c. vasárnapi műsorában - a mai 50-es korosztály emlékszik rá, milyen izgalommal vártuk vasárnaponként a 13 órát! - , ami tetejében a Bartók Rádión, azaz a komolyzenei adón ment (gondolom azon megfontolásból, hogy azt úgyis kevesen hallgatják...) műsorra tűzte, egy másik barátomat kértem meg, hogy vegye fel jó minőségben, mert ebédre vagyok hivatalos.
Egy operaházi karmesterhez, - 90 éves öregúr, már az 1930-as évektől vezényelt ott, a 70-es évek végéig - volt a vendéglátóm és a család, szokásához híven vasárnap, pláne ebéd közben, a komolyzenének kijelölt Bartókot hallgatta. Az öregúr megtörten, csendben ebédelt, majd a vége felé, mikor elindult a bevezető után a Filth kompromiszum mentes zúzása, hátradőlt és azt mondta:
Hát mégis születik új zene!
Azóta a Swans foglya vagyok.
A Swans zenéjének történetét, azt a töretlen ívet, csak a teljes egészében lehet értékelni, érezni, megélni – persze ez csak egy jó tanács annak a filmben megszólaló 13 éves fiúnak, akinek a To Be Kind volt az első lemeze, amit hallott tőlük. És a Where does the body end? szinte teljes egészében hozta azt, amit lassan 35 éve tudtam, megtámogatott abban, hogy már akkor, itt Kelet-Európában, éreztem mit akar, mi történik látatlanul azon a kazettán. Korszakváltásaik ugyanúgy beleillettek a folyamatosan követett képbe, totálisan elragadott magával a Children of God, de még az itt erősen negatív kritikával illetett Burning World is néha napján felbukkan a lemezjátszómon.
A Where does the body end? – és ezt a filmben megszólaló partnerek egyértelműen megerősítik – Michael Gira története. Mert a Swans - Gira és Gira - a Swans. De ez egy, a zeneművészetben ismeretlen szimbiózis, vagy legalábbis ritka. Ő teremti meg a Swans-t és pusztítja el időről időre ha úgy érzi. Majd a Swans teremti újra Gira-t, mert hívja, újra és újra, ahogy most is történt. Valójában erről szól a film.
Ez egy valóban dokumentumfilm, ahol - bár úgy tűnik - a főszerep mégsem Giráé, egyensúlyt teremtenek a történetben életének azon szereplői - zenekari tagok, barátok, Jarboe, Thurston Moore, Blixa Bargeld, producerek, kiadók és a kezdetektől és természetesen a Swans zenészei minden időszakból - , akik nem feltétlen a "nagyszerűségét" emelik ki.
Elképesztő korai videoanyagok, fényképek, plakátok, fanzinek bukkannak fel a filmben, főleg a korai korszakból, Gira mindenféle allűrt nélkülöző, mosolygós-elgondolkodós történetei fiatalkora európai utazásairól/börtönben töltött időkről Amszterdamtól Jeruzsálemig, szüleivel való kapcsolatáról, 30 évig tartó alkoholizmusáról, szerelméről, képzőművészeti tanulmányáról, a Swans-lemezek egyszerű grafikájáról ... mindez visszafogottan, szinte tárgyszerűen, sokszor viccesen megmutatva mai hétköznapjainak egy-egy pillanatát vagy a zenekar próbáit.
Gira nem könnyű ember ha a zenéről van szó, ennek ellenére a Swans egykori és jelenlegi tagjai felemelően nyilatkoznak róla, de ez nem egyfajta ajnározás, tudják, hogy a végeredmény őt igazolja. Az ismert, hogy a Swans védjegye az elképesztő, sokaknál fizikai fájdalmat, rosszullétet is okozó hangerő, de hogy mégis mi a valódi titka, például, hogy egy eredetileg 25 perces számot (Cloud of Unknowing), hogy lehet 54 percig nyújtani, nos azt nem ő mondja el. Ő csak annyit mond el, hogy talált rá erre a kompromisszumok mentes alkotási folyamatra, legyen az üvöltés, vallásokból eredő extázis vagy gyomorból jövő üres révület vagy szépség, milyen gondolatok, filozófia mentén teremt összhangot zene és szöveg közt (Sex, God, Sex).
Azt a vallások, kor, világnézet feletti elementáris extázist, amit létrehoz, mások mondják el, de ő nem is mondaná, csak teremt és megköszöni akár személyesen is bárkinek aki átélte azt, amikor a koncertek, 2 óra eszement zúzás/vezénylés/mosolygás után, 65 évesen előbb kiér a pulthoz, hogy megöleljen usankájában, texasi kalapjában, minthogy én kitántorognék magamhoz térve az őrületből.
A film ugyanakkor a személyes történeteken túl egy korrekt zenei kronológia is, amely végigvezet a kezdetektől a 2016-os The Glowing Man turné utolsó állomásáig. Bár - hogy valami hiátust én azért ideszúrjak - a független korszak pár nem említett projektjét, a World of Skins-t vagy a The Body Lovers/The Body Haters-t én hiányoltam.
A filmet világszerte egyedi eseményként szervezik és tűzik műsorra, Budapesten március 8-án teltház előtt vetítették a Bem Moziban, köszönet Blindblindblind szervezésének.
A Swans új felállásával és új lemezének magyarországi bemutatójával augusztus 16-án találkozhatunk az A38 hajón. Füldugókat beszerezni!
Szöveg: Kalóczkai Attila
Swans - Where does the body end?
Dokumentumfilm.
R.: Merco Porsia
A magyar feliratot Blindblindblind és Memento Mori készítette.
