Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mint ahogy a metálszíntér nagy része, úgy én is egyértelműen elhasaltam a Sons Of Apollo első lemezétől. Többet láttam benne, mint egy olyan zenekar, amelyik a Dream Theater babérjaira tör. Örömzenélést hallottam, görcsmentességet tapasztaltam, de megkérdőjelezhetetlen technikai tudást is. Sőt, még szorgalmaztam is, hogy legyen ebből a zenekarból „valódi” csapat, nem csak projekt. Ehhez képest az MMXX már nem olyan meggyőző. Ott van a tehetség, ott van a dinamika, a változatosság, de a rögtön ható dalok nem. Kicsit olyasmi ez a lemez, mintha megúszásra játszana. Mintha azt mondanák: „Csináltunk nektek egy meglepi első lemezt, most fogadjátok el, hogy nem erőltetjük meg magunkat.” Erről a lemezről nem hiszem el, hogy nem a Dream Theater orra alá akar borsot törni, és ez a gesztus nem szimpatikus, amellett, hogy természetellenes is. Nyilván nem fogom azt mondani, hogy ez egy rossz lemez, bődületes zenélés van rajta, hallom azt is, hogy hol kéne rögtön ütnie egy refrénnek, de aztán nem üt annyira, mint várom. Aztán talán csak jobban kéne barátkozni vele, de öt-hat hallgatásnak elégnek kellett volna lennie. Az MMXX az év első igazán fontos metál anyaga, de nyugodt szívvel nem tudom ajánlani, mert nem hallgattatja magát, nem vonzó. Lesznek nálam kevésbé finnyásak, de sajna pont azt érzem velük kapcsolatban, amit nagyon nem szerettem volna: kényszerességet, ami bizonyára a legtöbben tudnak, hogy melyik stílustárs zenekarra jellemző manapság. (3,5/5)
