Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Alice In Chains - Black Gives Way To Blue
(EMI)
Szokták mondani, hogy az Alice In Chains volt a grunge-korszak legkeményebb zenekara, és van is benne valami. Lassú, súlyos, metálos témákkal pakolták tele lemezeiket, nem punkoskodtak, mint a Nirvana, vagy rockerkedtek, mint a Soundgarden és a Pearl Jam. Ráadásul mind közül talán ők voltak a legdepresszívebbek is, aminek stílszerűen az lett a vége, hogy hatévnyi zenementes agonizálás után 2002-ben Layne Staley énekes is átlőtte magát a túlvilágra, csak Kurt Cobainnel ellentétben ő tűt használt, nem puskát. Ekkor a zenekar hivatalosan is feloszlott, majd 2005-ben egy jótékonysági koncert miatt újra összeállt, frontembernek pedig meghívtak egy rakás rocksztárt, olyanokat, mint Phil Anselmo, vagy Maynard James Keenan. Annyira bejött nekik az újra együtt zenélés, hogy később komplett turné is lett belőle, itt pedig már William DuWall énekelt, akit lényegében nem ismert senki, és ez dupla hátrány, ha valakinek a rendkívül karakteres hangú és megjelenésű Layne Staleyt, kell pótolnia. Nem is igazán sikerült meggyőznie a rajongókat, egészen mostanáig.
DuWall nem fedi fel magát kapásból a lemez elején, mert a Black Gives Way To Blue első kettő dalában még túlságosan is dominál az Alice In Chainsre jellemző kórusban éneklés, de utána már megmutatja mit is tud. Nem esik ugyan az ember hanyatt tőle, de kifejezetten jó énekes. Először furcsa a tipikusan AIC-es témákon nem Staley jellegzetes, nyávogósan reszelős hangját hallani, de ez az érzés kb. a harmadik hallgatásig tart, aztán el is felejti az ember, és inkább kezdi élvezni a dalokat.
Persze azt le kell szögezni, hogy hiába alakult ki kultusz a néhai énekes körül, az Alice In Chains mindig is Jerry Cantrell gitárosról szólt, aki amellett, hogy a dalok 90 százalékát szerezte (a szövegekkel együtt), igen sokat énekelt is. Elég csak meghallgatni a szólólemezeit, amik csupán abban különböztek anyazenekarától, hogy ott a jellegzetes kettős vokálon kívül is ő énekelt. A gitáros kb. bármit játszhat, az Alice In Chains-es lesz, az akár primitívnek is nevezhető, pár hangból álló témáit csak ő tudja így megszólaltatni.
Az Alice In Chains úgy támadt fel, ahogy csak keveseknek sikerült. 14 évvel az előző album után kiadtak egy olyan nagylemezt, ami csupán a Black Sabbath Heaven and Helljéhez mérhető, na nem stílusban, hanem a túlélés tekintetében. Ez a lemez ismét teljes pompájában mutatja a zenekart, sőt, ilyen kicsattanó formában talán még sosem voltak, ráadásul optimistább hangvételű is a korong, mint a régebbiek. (Lehet mindez Cantrell, az esős Seattle-ből a napfényes Los Angelesbe való 2003-as költözése miatt van.) Az AIC-re jellemző melankólia azért továbbra is megvan, csupán annyi történt, hogy az ember már nem feltétlen akarja az ereit felvágni a hallgatása közben. A legutóbbi, 1995-ös lemez különösen depresszív hangulatát nehéz is lett volna túlszárnyalni, a zenekar ezt meg sem próbálta. Az egész albumról süt, hogy nagyon szeretnének túllépni a régi időkön és makacsul csak előre tekintenek.
Kevés olyan hangulatos nyitódal van, mint az All Secrets Known, ráadásul a szövege (talán túl szájbarágósan is) elmond mindent a csapat mai hitvallásáról (Hope / A new beginning / Time / Time to start living / Like just before we died / There's no going back to the place / We've started from). Más, mint az eddigi három Alice In Chains, de ez alapján simán elképzelhető egy sikeres, de hisztériamentes másodvirágzás is. A kettes, egyből ható témákkal megtöltött Check My Brain alapján meg pláne, ráadásul erre klip is készült, bár ez ma már nem jelent akkora reklámot, mint zenekar fénykorában, az MTV uralta kilencvenes évek elején. Ha már klip: kisebb rémületet okozott a rajongókban az A Looking in View hétperces lassúzása, pláne, hogy ez volt az első, amit az új Alice In Chainsből hallhattak, de a lemez szerves részeként már nem lehet kétségbe vonni a jelenlétét. Azt talán csak pont a néhai énekes tiszteletére írt címadó, egyben lemezzáró Black Gives Way To Blue-nál lehet. Itt zongorázik Elton John, akinek kétségkívül voltak zseniális szerzeményei a hetvenes évek elején, de hogy még az Alice In Chainsnél is pont valakinek az emlékére zenél, az már kicsit abszurd. Még jó, hogy nem a Candle In The Windet ültették át metálba.
Ezt leszámítva faltól falig kiváló lemez a Black Gives Way To Blue. Remekül felépített szerkezettel, jól elhelyezett akusztikus dalokkal eléri, hogy egy percig ne legyen unalmas. Ha szerencséjük van, talán nem csak a nosztalgia viszi majd előre őket.
