Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Wolf Parade, The Amsterdams & Æ @ A38 Hajó, 2010. 05. 06.
Még most sem igazán egyértelmű számomra, hogy az időközben bekövetkezett kormányváltásnak vagy egyszerűen csak a fokozatosan beálló tavasznak köszönhető-e az a néhány remek koncertdátum, amely számos zenebarát számára bearanyozta az elmúlt időszakot. A magyar zenei felvilágosodás jegyében csütörtök este adott koncertet először hazánkban a kanadai indie rock egyik legjelentősebb zenekara, a Wolf Parade.
A nap fő fellépője előtt azonban színpadra állt még a norvég Æ és a romániai The Amsterdams is. Az előbbi a norvég Schtimm zenekar agytröszjének, Erling Riibe Ramskjellnek a zenekara. A csapatnak csak kemény áldozatok árán sikerült felhívnia magára a figyelmet: egysíkú észak-európai folkjukat kénytelenek voltak középutas germán rockra cserélni. Még az sem érdekelt senkit, hogy az énekes-frontember mezítláb jelent meg.
A bukaresti fiúkból álló The Amsterdams vaskos szintihangzással és sok-sok „uuuh-aaah” vokállal megerősített trendi indie-jével már jobban felkeltette a közönség érdeklődését. Az együttes aprócska, alig leleplezhető plágiumok sorozatával igyekezett megkedveltetni magát. Ehhez az utóbbi évek olyan divatos, Pitchfork-közeli zenekarait hívta segítségül, mint a Vampire Weekend, a Los Campesinos! vagy a The Mae Shi. A pofátlanság csúcsán egyértelműen felismerhettük a MGMT Time To Pretend-jének vagy a Phoenix Lisztomania című számának egy-egy taktusát is. Ám valamelyest még ezek ellenére is szerethető volt a produkciójuk.
Az est fénypontjaként pódiumra álló Wolf Parade zenekart a héten a kanadai indie rock egyik zászlóshajójaként aposztrofáltuk, és a következőket írtuk róla: „amennyiben az Arcade Fire-t tekintjük Kolumbusz Santa Mariájának, a Broken Social Scene-t pedig a Ninának, akkor egyértelmű, hogy a Pinta a Dan Boeckner és Spencer Krug által irányított Wolf Parade Karavella lesz.” Az együttes szuperfrusztrált dalai a koncert során még intenzívebb karizmát szereztek maguknak. Erről elsősorban a két frontember gondoskodott. A zaklatott kántálás és az asszertív szintetizátor mellett nagy hangsúlyt kapott a hisztérikus kalimpálással megszólaltatott gitár. A számok letaglózóan őszinte és nyers erővel szólaltak meg. Szó sem volt modorosságról. Jelentőségteljes szerepet töltött be minden apró részlet. Spencer Krug vergődés helyett inkább fél lábon állva, szenvedélyesen billegtette a szintiszéket; a fejrázástól kócos fizimiskájáról pedig borszemnyi izzadtságcseppek repkedtek szüntelen. A másik oldalon Dan Boeckner rongyosra torzult arccal és látványosan duzzadó nyaki erekkel üvöltött a mikrofonba, míg az ujjai görcsösen kapaszkodtak a gitárnyakba. Az ő viselkedésüket némileg ellensúlyozta a másik két tag viszonylagos passzivitása. Arlen Thompson halálos nyugalommal az arcán foglalt helyet a dobok mögött, és ütötte a sután feszes ritmusokat. A flegmán csámcsogó és gitározó Dante DeCaro szemei mérhetetlen nyugalmat sugároztak. A négy tag nagyjából ilyen körülmények között juttatta el a hallgatóságot a katartikus pillanatokig, csaknem minden szám alatt. A koncert során beigazolódott, hogy a kiváló debütlemez, az Apologies to the Queen Mary mellett, az azt követő At Mount Zoomer dalai – a zseniális California Dreamer-t leszámítva – mégiscsak eltörpülnek. A jó hír viszont az, hogy az este során előadott új számok alapján a június 29-én megjelenő EXPO 86 rendkívül erőteljes anyagnak ígérkezik.
(A képek nem a helyszínen készültek.)
