Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Quimby - Kicsi ország
(Tom-Tom Records)
Öt év után december 16-án, tehát holnap jelenik meg hivatalosan a Quimby legújabb stúdióalbuma Kicsi ország címmel. A lemezt legkorábban Budapesten, az Almássy téren található Musicland lemezboltban lehet majd megvásárolni a holnap este 18 órától rendezett dedikáláson. Itt a Lángoló Gitárokon mi azonban most egy nappal előre hozzuk a premiert: az új lemez alábbiakban olvasható kritikája mellett az album teljes anyaga meghallgatható. Azonnal le lehet tehát ellenőrizni, mennyire helytálló a véleményünk.
Amikor pár évvel ezelőtt a Quimby tagjai először kezdtek nyilvánosan olyasmiről beszélni, hogy talán manapság már nincs is értelme a korábban megszokott játékidejű albumokban gondolkozni, meg hogy ennek megfelelően ők is elkezdtek foglalkozni azzal, hogy a korábbitól eltérő formában juttassák el dalaikat a közönséghez, egy kicsit aggódni kezdtem a zenekarért. Igaz, túl nagy rizikója az ilyen kijelentéseknek manapság már nincsen, nem kell attól tartani, hogy a régi terjesztési és/vagy formai hagyományok felrúgásával - amik egyébként felrúgódnak maguktól is - komolyabb kockázatot vállal egy zenekar. Ráadásul a Quimby esetében 2008-2009 körül ilyesmivel előállni azért sem volt túlzottan veszélyes, hiszen ekkora már messze az ország egyik legnépszerűbb zenekara voltak, akikkel kapcsolatban jó ideje azt is tudni lehetett, hogy amint egyszer Lovasi András végleg elbúcsúztatja a Kispált, ők lesznek a magyar mainstream alternatív színtér (csak hogy használjunk ilyen képzavarokat) elsőszámú együttese. Ekkora már rég eljutottak oda, hogy akármit akárhogyan is adnak ki, arra figyelni fog a közönség. Éppen ezért az aggodalmam inkább annak szólt, hogy pont az egyik olyan hazai zenekar állt elő a klasszikus albumforma felrúgásának ötletével, akiknek a neve hallatán nekem rendszerint konkrét és komplett albumok jutottak eszembe. Azt persze hatalmas túlzás lenne állítani, hogy mondjuk a '97-es Diligramm, vagy a '99-es Ékszerelmére megbonthatatlan, koncept albumok lennének, ennek ellenére az ezeken hallható számok sokkal jobban működnek együtt, mint külön-külön, érdemesebb tehát egységként kezelni őket. Mindez ráadásul a későbbi lemezekre, a 2002-es Káosz Amigos-ra, majd a hosszabb szünet után kiadott, és a zenekarnak a korábbiakhoz képest hatalmas közönségsikert hozó, 2005-ös Kilégzésre is úgy-ahogy elmondható. Ezért aztán meg voltam róla győződve, nagy tétje lesz annak, hogy mit fog kezdeni az együttes ezzel az új helyzettel.
És most, úgy tűnik, nem tévedtem. Arra persze egyáltalán nem lehetett számítani, hogy a fentiekből végül nem lesz semmi, és egy ötszámos EP, meg egy egyebek mellett három új dalt tartalmazó válogatáslemez után a Quimby végül, öt évvel a Kilégzés után, ugyanúgy előáll egy megszokott hosszúságú nagylemezzel, mint korábban. Az viszont bejött, hogy kifejezetten sok múlik azon, akar-e a zenekar bármilyen formában továbbra is egységként kezelhető produkciót letenni az asztalra. Emellett az Ajjajjaj után kérdéses volt az is, van-e bennük még valamennyi a korábbi tetemes lendületből, vagy következő anyagával a Quimby készít, mondjuk, egy komplett Zorán-emléklemezt. A válaszok röviden: nem, van és nem.
Az például világosan látszik és hallatszik a Kicsi ország hallgatása közben, hogy a Quimby még mindig sokkal jobban hasonlít önmagára, mint az említett, híres énekesre. Vannak itt lendületes, játékos és viszonylag fordulatos számok, halk és kiabálós, sőt, ordibálós dalok egyaránt, szóval a zenekar még nem lett kezdő öregfiúk klubja. Ugyanakkor már pontosan eléggé kiszámíthatóak ahhoz, hogy túl sok meglepetést se okozzanak a tizenhét szám ötvennégy perce alatt. Igaz, akad itt például meglepő reggae-elem, ambientes és triphopos hatás, meg hasonlók, amiket nyugodtan kezelhetünk újdonságként a zenekar életében, de azért ezek mégsem olyan dominánsak, hogy a lemez végére azt érezzük, stílusában markánsan továbblépett a Quimby a korábbiakhoz képest. Persze az, hogy szinte az összes szám tipikusan quimbys, még egyáltalán nem probléma. Mint ahogy az sem, ha egy zenekar nem alakul, fejlődik, vagy lép tovább folyamatosan minden egyes lemezével. De hogy ezzel együtt majdnem minden dal, vagy azok részletei a zenekar egy-egy korábbi számát juttatják eszünkbe, az már nem biztos, hogy szerencsés. Persze azért egy végletekig profi és roppant rutinos együttessel állunk szemben, tehát mindezt úgy adják elő, hogy egy percig sem merül fel, hogy közben ne nyerjék el vele az erre potenciálisan vevő közönség tetszését. A siker garantált, pláne, hogy bőven vannak a lemezen olyan dalok, amik jók lesznek a rádióknak, meg olyanok, amik pillanatok alatt elhagyhatatlan koncertkellékek lesznek. Na meg olyanok is, amik után az ország összes elsőéves magyar szakos bölcsészlánya az eddigieknél is még szerelmesebb lesz Kiss Tiborba, a költőbe.
Mindezek mellett azonban az is jól látszik és hallatszik, hogy ez az album nem képez olyan egységet, mint mondjuk az említett korábbi albumok tették. Kis túlzással olyan érzése van a hallgatónak, mintha a Quimby nem egy nagylemezt, csak egy nagylemeznyi új dalt akart volna írni, és meg is lett volna az elhatározás arra, hogy ezeket, mondjuk, kisebb csokrokba szedve adják majd ki, aztán végül valamiért mégis egy hagyományos album mellett döntöttek. Csakhogy így a végeredmény nem egy kerek egész, inkább csak lazán egymás után pakolt számok sora, amit furcsa módon a zene és a szövegek egyébként meglehetősen egységes, egyenletes stílusa és színvonala valamiért nem tud igazán összetartani.
És ha már itt tartunk: a szövegek. A hazai könnyűzenei kritikában nagy hagyománya van a szövegeken való lovagolásnak, a kiemelkedően népszerű előadóknál meg pláne. Ákostól Lovasiig mindenki megkapta már legalább egyszer, hogy mekkora koszorús költő, vagy éppen micsoda modoros parasztvakítás az, amit művel. Itt mi most Kiss Tibi sorainak mélyebb elemzésétől eltekintünk (pláne, hogy a szerelmes bölcsészlányok úgyis megteszik ezt majd valamelyik kötetlenebb szemináriumon), azt azonban nagyon nehéz lenne elvitatni tőle, hogy szavai roppant erős hangulatteremtő hatással bírnak. Egyébként a szövegekre ennél a lemeznél gyakorlatilag ugyanaz igaz, mint az egész produkcióra: összességében semmivel sem gyengébbek, mint eddig, ugyanakkor részleteiben néha már azt érzi az ember, hogy ezeket a sorokat már hallotta, a képeket már látta, a hangulatokat már érezte korábban is. Persze ettől függetlenül az teljesen világos, hogy a Quimby zenéje csak Kiss Tibi magyar nyelven íródott szövegeivel együtt működik igazán. Ezt tökéletesen illusztrálják a lemez angol nyelvű dalai, amiknek a jelenlétét teljesen indokolatlannak érzem. Értem én, hogy ha egyszer angolul tör elő a liriksz az isten adta művészből, akkor nincs mese, az már úgy van és kész, de hát nem muszáj mindenből nagylemezes dalt készíteni. A Quimby kezdeti éveiben, meg a tavalyi EP-n mondjuk bónuszként elmentek az angol dalok, de egy sorlemezen erre semmi szükség nincsen. Arról nem is beszélve, hogy a José Gonzálezre emlékeztető gitárjátékra alapozott Sail Away-ről konkrétan ordít, hogy sokkal sikeresebb dal lehetne egy jellemzően Kiss Tibi-féle magyar szöveggel.
Mindezek ellenére a Kicsi ország egyáltalán nem rossz lemez, de öt év, valamint a nagyon eltalált Kilégzés után talán lehetett volna jobb is. Az elmúlt években, többek között az előző lemez érdemeinek köszönhetően hatalmasra duzzadt rajongótábor nyilván ezt is szeretni fogja, az Ultravaló kis túlzással már most sláger, A szebbik nem és a rondább igen vagy a Leszek ma én a tiéd pedig csak idő kérdése és azzá válik. Azoknak azonban, akiknek a Quimby valahol az előző évtized második felében készült lemezeivel tette le igazán a névjegyét, ez a lemez lehet, hogy egy kicsit kevés lesz.
