Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Green Day - ¡Uno!
(Reprise)
Az utóbbi hetekben, hónapokban, tele volt a sajtó a Green Dayjel, akik egymás után három nagylemezt is megjelentetnek majd. Ennek a sorozatnak az első része a Billie Joe Armstrong fejével díszített ¡Uno!, amelyre három évet kellett várni a meglehetősen vegyes fogadtatásban részesülő 2009-es 21st Century Breakdown után. Nagy kérdés, hogy a Green Day mögötti reklámgépezet elég lesz-e ahhoz, hogy ne érezzünk már borzasztó fárasztónak és szürkének azt a zöldet.
Minden, ami hallható volt az ¡Uno! megjelenése előtt felért egy komolyabb közröhejjel. Az Oh Love és a Kill the DJ olyan giccses szarság, mint amikor Armstrong egy pohár vizet kér a kocsmában whisky helyett, aztán hazamegy dalokat írni egy tál szójabab mellé. A lemez első fele pont ilyen, igazi, hamisítatlan punk semmizés. A Nuclear Family ugyanarról a gyártósorról esett le, mint a Warning vagy az Insomniac töltelékszámai, a Stay the Night pedig igazából bármelyik kukába dobott Green Day-dal lehetne.
Billie Joe Armstrong sose volt egy Johnny Rotten vagy egy Jello Biafra, de még egy Tim Armstrong sem, ezért még elnéznénk neki ezt modoros nyáladzást amit éneklés címén művel. Csak mondjuk a Carpe Diemben ez már annyira manírossá válik, mintha az énekes a drogrehabról kijőve azonnal rohanna az első templomba gyónni. Aztán berobban a Let Yourself Go és abban pillanatban el is feledjük az első három számot. Pont az ilyen számok miatt szeretik máig nagyon sokan a Green Dayt annak ellenére, hogy a trú punk arcok szemében ők semmivel sem többek, mint egy Blink-182 vagy egy Offspring. Nem is kell, elég ehhez jó, energikus, vad punkrock dalokat írni, a Let Yourself Go pedig pont ilyen, a háttéróbégatással, az üvöltözéssel meg azzal a nagyon snassz, mégis működő gitárszólóval a harmadánál.
Aztán jön az említett Kill the DJ és szétkúrja a partyt pont úgy, ahogy ők szeretnék lelőni a DJ-t egy buliban. A gyanúsan Franz Ferdinandesen szóló dal akár jó is lehetne, de nem az. Ami pár beltenyésztett skótnak jól áll, az nem fog három öregedő punkrockernek, hiába beszélnek olyan szupi trendi jelenségről, mint a DJ-t jelenléte manapság. Amikor a Fell For You borzalmasan szirupos refrénjével ismét kezdene leülni a lemez, jön a Loss Of Control, ami már megint a jobbik Green Day-szerzemények listáját gyarapítja. Ha nem ismerném a 2004-es American Idiot dallistáját simán elhinném, hogy ez a szám arról az albumról van.
Szerencsére a Troublemaker sem lett egy középutas, pop punk ömlengés, hanem az egész ¡Uno! legjobb száma. A Kill the DJ-n kívül az összes dal eddig ugyanarra a 25 év alatt kialakított sémára épült, ahol csak azokat lehetett kiemelni, amik legalább a 15 évvel ezelőtti mérce közelébe értek. Az előzetesek alapján már a kritika megírása elején biztos voltam benne, hogy semmi nem lesz, amit később szívesen meghallgatnék még egyszer magamtól, de a Troublemaker pont az a dögös, vagány Green Day-nóta, mint mondjuk a Hitchin' A Ride. Az album további része pedig úgy ahogy van mehet a szemétbe, de tényleg.
Nem akarom előre a falra festeni az ördögöt, de ezért totál fölösleges három stúdióalbumot készíteni. A Let Yourself Gón, a Loss of Controlon és a Troublemakeren kívül bántóan semmilyen az egész lemez, egy kiemelekdő momentuma nincsen, amin már az erős nosztalgiafaktor és a korábbi számaikhoz való hasonlítgatás sem segít sokat. Így már kezdjük kicsit érteni, miért kell ez a nagy felhajtás a Green Day köré, mert egy ideje már képtelenek kizárólag a zenéjükkel felhívni magukra a figyelmet. Billie Joe idén lett kereken 40 éves ezért érthető, ha már nem akar hülyegyerekpunkot és nekimenni az Obama-kormánynak, de ez a szerelmetes szarakodás annyira izzadságszagú, mint Billie Joe ominózus színpadi kifakadása.
