Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Destruction Unit - Deep Trip
(Sacred Bones)
A Destruction Unit a kétezres évek elején indult Ryan Rousseau minimalista szintipunk projektjeként, amibe még az elhunyt garázsisten Jay Reatard is besegített. Össze is dobtak vagy két lemezt (Self-Destruction of a Man, Death to the Old Flesh), majd pár év után Ryant megcsapta az arizonai sivatag szele, ahol újrarendezte a zenekarát és a pszichedelikus noise punk felé vették az irányt. Csak ebben az évben ez már a második albumuk, de az első, a lassan kultikussá váló Sacred Bones kiadónál (a nemrég itt járt haverzenekar The Men, az októberben nálunk is fellépő Psychic Ills, Pop.1280 és Zola Jesus is hozzájuk van leszerződve többek között), ami alapján jogosan lehettek nagyok az elvárások. Főleg miután nyáron kijött a beharangozó számnak szánt, és egyébkén zseniális The World On Drugs. Ez egyben az album nyitószáma, és remekül összefoglalja, miről is szól ez az egész: reverbtengerben fulladozó, össze-vissza kavargó gitársüvítések, hol eszeveszett csapkodás, hol belassult révülés. Persze inkább az előbbi, illetve olyan tempóváltások, amik ezzel a hangzással tökéletesen létrehoznak egyfajta magába szippantó hullámzást.
Ez a hullámzás nemcsak dinamikai, hanem érzelmi is, ami a mindjárt meghalok a semmi közepén enervált szédelgés, és a harcias úgyis szétrúgom a segged között váltakozik igen szélsőségesen. Ezek a váltakozások pedig nem csak a dalok között, hanem a dalokon belül is erőteljesen jelen vannak. Ebből adódóan a számok egy összefolyó masszává válnak, és még a sokadik hallgatás után is bajban lennénk, ha mindegyikről külön-külön kellene jelzőt írni.
Az egyáltalán nem probléma, hogy egy albumként lehengerlő anyagot akartak összehozni, nem pedig csak dalok egyszerű gyűjteményét, viszont nagyon hiányoznak olyan markáns dallamok, amik a már említett Worlds On Drugsban még jelen vannak. Persze a többi szám sem válik érdektelenné vagy unalmassá, sőt, elég izgalmasak, csak hát azokat az érdekességeket amikre esetleg konkrétan emlékezhetnénk belőlük, szó szerint elsodorja az egész lemezt uraló lendület és gitárzaj, kivételt talán csak a Night Loner képez, aminek a visszafogottabb, feszes, pszichedelikus rockja igazán frissítőnek tűnik a lemez vége felé.
Ami pedig ezt a mindent maga alá temető masszát uralja, az Ryan Rousseau Elvisre hajazó, mindenre elszánt és sokszor zaklatott hangja. Ha nagyon költőiek lennénk, akkor valami ilyen kép ugrana be: egy megállíthatatlan homokvihar, ami egy vad musztángcsorda alakját veszi fel és mindent elsöpörnek, kivéve egy magányos cowboy csontvázát, aki megüli a szélvihart és ellentmondást nem tűrően az ellenségei felé irányítja!. Csak éppen tehetné ezt egy kicsit több emlékezetes momentummal.
