Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Napalm Death - Time Waits For No Slave
(2009 Century Media)
Ha valaki nekem szegezné a kérdést, hogy „mondd, te thorz, te tulajdonképpen miért nem hallgatsz sosem Napalm Death-t?”, konkrétan fogalmam se lenne, mit mondhatnék neki. Biztos mindenkinek vannak megmagyarázhatatlan fehér foltok a „zenei műveltségében”, na, nálam a Napalm Death az egyik ilyen.
Pedig nem annyira fehér a folt, becsületesen mindig elolvasom a róluk szóló híreket, a lemezeikről megjelenő recenziókat; nagyjából hallottam minden albumukat; vágom, hogy kb. félévente cserélődnek a zenekar tagjai, de ez tök mindegy, mert úgyis „Barney” Greenway bömbölős a lényeg; tudom, hogy előbb punk, aztán grindcore-alapvetés meg death metal meg satöbbi – de hogy magamtól feltegyek egy Napalm-lemezt, arra nagyjából nem tudnék elképzelni élethelyzetet.
Idáig jutva az olvasó valószínűleg már érzi a drámai feszültséget, és sejti, hogy most jön a tetőpont egy nyilvánvaló „de” formájában. De most hallgatom a Time Waits For No Slave-et, és csak pislogok, és négy napja folyamatosan ez szól.
Ha egyszer valami csoda folytán zenévé transzformálódna egy génhibás pitbull és egy rosszindulatú rozsomák szerelemgyereke, nem kizárt, hogy a kis szörnyszülött eléggé hasonlítana a Napalm Death új lemezére. Blastbeat, brutális és precíz riffhegyek, vagy inkább hegységrendszerek, pörgetések, tempóváltások sorozzák a gyanútlan szerencsétlent – de mit is mondok, aki ND-lemezt kezd el hallgatni, nyilván minden, csak nem gyanútlan. Azért talán számukra is újdonság lehet a helyenként feltűnő, már-már black metalba hajló eszeveszett sikoltozás, vagy a címadó számban hallható pár dallamosabb rész (ennek a dalnak a végén az a szemét belassulás olyan, mintha egy elefántcsorda haladna át az emberen szép lassan, komótosan). Érdekes a Downbeat Clique végén lévő kórusszerűség, kellemes a Fallacy Dominion egyszerre durva és (viszonylag) dallamos refrénje, s meglepő a Procrastination on the Empty Vessel, amely egy fura, experimentális dal, kár, hogy rövid, bár így talán még inkább üt.
Az a legjobb, hogy minden megtörténik, amit szeretnél. Amikor már alig kapsz levegőt, és egy egészen picike kis felszabadító dallamra vágysz, megkapod, amikor már úgy érzed, feleslegesen gyorsan és sokáig tekernek, hirtelen lelassulnak, amikor kezded elveszíteni a fonalat, jön egy olyan rész, ami már jólesően ismerős egy perccel azelőttről, és amikorra egy-egy számot már pont elégnek érzel, vége is lesz. És mindezek ellenére egy másodpercig sem kiszámítható. Ja, hogy ezek tulajdonképpen a jó dalírás fő ismérvei? Persze, de ezt olyan egyszerű mondani, ám annál nehezebb csinálni.
Mivel a bevezetőben elmondottak miatt nem igazán tudnám hová helyezni ezt a lemezt a Napalm-életműben, maradjunk annyiban: a Time Waits For No Slave a modern, „szaggatott” metál, a death metal és a grindcore tökéletes (disz)harmóniája. Ilyesmi engem utoljára a Zyklon zseniális World Ov Worms lemezén szórakoztatott ennyire, az pedig nem ma volt.
