Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sisters of Mercy @ A38 2009.04.27.
Ó, azok a csodálatos nyolcvanas évek, amikor Madonna fehér csipkés bokazoknival hordta a neonzöld magas sarkút, meg amikor Juhász Előd a Zenebutikban élő egyenes adásban szembesült azzal, hogy Samantha Fox mellébe idegen testet ültettek. De persze a nyolcvanas évek sem csupa C.C. Catch, meg Milli Vanilli, akkor csaptak magasra a gót fekete habjai is. Fekete és sápadt zenék pózoltak, és véraláfutásszerű szemhéjat sminkelt magának egy egész évtized. A Sistery of Mercy ennek a sötét hullámnak a legtetején szörfözött be a zenetörténetbe, aztán a nyolcvanas évek végén kicsit alábbhagyott körülöttük a hullámverés.
Három nagylemezt adtak ki, a legutolsót 1990-ben, azóta a Sistery of Mercy a nyolcvanas évekből él, ennyiben legalábbis hasonlítanak Szikora Robira, vagy Pataki Attilára.
Sőt a többes szám is teljesen felesleges, hiszen a Sistery of Mercy Andrew Eldritch személyesen, a többieket már rég kiperelte a bandából, egyedül Doktor Avalanche bírta ki, de ő ugyebár egy dobgép korlátozott memóriával és számítási kapacitással.
Mit várhatunk egy olyan bandától, ami lassan húsz éve csak saját maga tributezenekara, a tagok rég lecserélődtek, csak az öntelt, ámde zseniális frontember tartott ki? Hát haknit, de abból lenyűgözőt. Az A38-on néhány, ritmusra guggolva nosztalgiázó harmincas csaj, és párszáz unottan, ámde nagyon beleérzően bólogató negyvenes pasi előtt lépett fel a Sisters of Mercy, Andrew, pont, mint ha csak a kemoterápiáról ugrott volna be, és valljuk be, Doktor Avalanche is kissé fáradtnak tűnt.
A koncert első száma az utolsó album kiadása után született, de utána jöttek szépen sorba a klasszikusok: az Alice, a First and Last and Always, a Flood, a Dominion, és persze az utolsó szám az igazi sláger, a Temple of Love lett. A dalok közt, semmi „Jóestét, Budapest!”, vagy „Tavaszi szél vizet áraszt”, de még egy „thanks” se, Avalanche rendületlenül diktálta a tempót, ahogy végzett a dobgép az egyik számmal, már indította is az újabb programot. Teljes hakni, luxury pack, másfél óra bestof, egy óra után kamulevonulás, végül az előre betervezett ráadás. Összeszokott stáb, jól begyakorolt előadás, akár esküvőkön is felléphetnének.
A közönség ennek ellenére imádta őket, de hát a Sisters of Mercy nekik az első csókot jelentette, meg persze az első sugárban hányást, és a felismerést, hogy tényleg semmi értelme már belépni a KISZ-be.
Az egészre legyinthetnénk is, mint az újból összeálló Boney M-re, de Andrew Eldritch nem hagyta. Pont úgy adta elő élőben, mint a 85-ös First And Last And Always albumon, egyszerre lüktetett, remeget, suttogott és énekelt, mintha csak egy maximális fordulatszámra állított centrifugán állva tolta volna a dalokat. Olyan, mintha Wolfgang Amadeus Mozart a Művészetek Palotájában lépne fel: kicsit fáradt és meggyötört, a parókája is penészszagot áraszt, de azért a c-moll zongoraszonátát még zseniálisan nyomja az öreg.
