Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nine Inch Nails @ Syma Csarnok, Budapest 2009.07.24.
Érkezés alatt és közben még azon ment az agyalás, hogy ezek a harmincat felülről és alulról egyaránt nyaldosó gót lányok és fiúk vajon hol az istenben lehetnek két Manson- és Nine Inch Nails-koncert között, majd később, már a koncerthelyszínen egyrészt nyugtázhattam, hogy szemüveges-borostás harmincas üzletemberek is érdekeltek az indusztriál-metál 2009-es hogyanlétében. Feltűnt az is, hogy egészen kevesen jelentek meg, a világ legnagyobb átveréseként funkcionáló, zavartan egomán Alec Empire live act után jól tele is lett küldve a küzdőtér füsttel, gonoszkodjunk, és gondoljuk, hogy jobb látási viszonyok esetén Trent a szellős közönség láttán hazaszaladt volna az Obamától rózsaszín csodavilágba.
Aztán a kezdés hozta a NIN esetében megszokott és elvárt profi színvonalat hangzás és dinamika terén, néhai harminckilós junkienk ugyebár egy ideje izomszekrény imázsra cserélte az alkoholt, pucsítvaüvöltésre a feszengést, munkamániára a hisztit, és milyen jól tette. Az elmúlt időszak, mit kerteljünk, kifejezetten nagyon fasza terméséből gyakorlatilag végtelen számú, azonosan erős koncertprogramot állíthat össze (igen, Closer nélkül is) aktuális rosszarcú multiinstrumentalista rock-robotaival, akiket tisztelettel mutat be, mert ő az új évezred nagybetűs korrekt arca. És még a klisékkel is csínján bánik, ami kiváló döntés; bár keveset kommunikál a közönséggel, legalább a nyamvadt HAVJAFÍLIN? felesleges bénázása kimarad, öniróniával keveri össze az albumokat a rajta szereplő számokkal, mindegy is, mivel küldjük el Busht a picsába, a lényeg, hogy megtettük, sikerült, Hand That Feeds, fejrázás. Van különlegesség is, például nagybőgő a Something I Can Never Have-ben, ami bizony már keletkezésekor is fájdalmasan pózer és ciki volt, a kategóriában még mindig inkább elfogadott Hurt mellé meg főleg, a Head Like a Hole alatt pedig megtudjuk, hogy a nyolcvanas évek sem tűnt ám el nyomtalanul, mert ekkora glamrock kezdést én élő koncerten idejét sem tudom mikor hallottam utoljára, ha egyáltalán. Trent mindeközben duzzad az energiától, lebeg a tömeg felett, ő az életet választotta, lásd, a Mr Self Destruct is csak példabeszédként funkcionál már. Alázatos, olyan mély hangon és visszafogottan köszönget és hajbókol a pogány zakatoló torzkodások után, mintha a sarki élőzenés bárban játszogatna a gitárján. A lassú blokk legalább érdekesen kusza, de valljuk be, leülteti a koncertet, és bár az biztos, hogy csak így lehet élvezhetőnek megtartani egy kétórás programot, nem biztos, hogy egy egy óra körüli döngölés nem lenne a NIN esetében még élvezetesebb. Így viszont jut idő az olyan fantasztikus belső ellentmondásokra mint a már-már legendás Joy Division Dead Souls, ami így élőben, tőlük, talán a legamerikaibb megszólalású rock darab, amit hallani lehet. Itt ítélem meg a legjobb mellékszereplőnek járó díjat Robin Flincknek, a világ legmogorvább arcú session gitárosának, akinél pontosabb játékú és patentabbul megszólaló húrmestert szintén képtelen vagyok felidézni.
Fáj még a szív a vérző-sáros pokolpartik után, amit youtube-on lát az ember tizenöt évvel ezelőttről, és igen, ez a NIN közel sem az a NIN, ami a Downward Spiral idején volt. De ha a hideg profizmus volt az ára az életbenmaradásnak, akkor mit lehet mondani; bőven megérte, ha egy átlagosnak nevezhető koncert is ennyire a helyén van. A belső feszültség, ami viszont mindig eleme volt ennek a zenének, ilyen körülmények között egyszerűen hiteltelen - olyan mint egy minimalista, frissen takarított szobában pengetgetni a Hurtot (mint ahogy gyakorlatilag tették is), csak komoly elfogultság esetén működik. Ezt szerencsére Trent is érzi, és abbahagyja a koncertezést jelen formában, ami a legjobb döntés, azt meg, hogy merre tovább, még nyilván meglátjuk. Ahogy őt ismerjük, a közeljövőben.
