Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A new wave-es indie hazai sokszínű zászlóvivői hamar komoly népszerűségre tettek szert, debütáló, Funeral Party Budapest című lemezük óta pedig eltelt két év. Erről az időszakról, Budapestről, és természetesen az új anyagról beszélgettünk a Hangmás zenekarral.
Éppen próbáról jöttök, a héten nem is az első. Egyébként is ilyen sokat próbáltok vagy csak az ilyen intenzívebb időszakban?
Lala: Eleve elég sokat próbálunk, a heti egy teljesen általánosnak mondható, kreatív időszakban ez kettő is lehet hetente, most pedig, hogy a lemezbemutatóra készülünk, még több, mivel van egy-két dolog ami több felkészülést is igényel. Egyeztetünk a fénytechnikusunkkal és a hangosítóval stb. Tegnap pedig Bori is lejött próbálni egyet, a közös számunk miatt, amiben Endrével énekelnek együtt.
Hogy néz ki egyébként a kreatív munkafolyamatotok?
Endre: Nálunk mindenki kiveszi a részét a munkából, soha nem voltunk az a fajta banda, ahol van valaki, aki leül egy gitárral, és azzal komplett dalt ír, amihez hozzáhangszereli a többieket. Mindenki a sajátját teszi hozzá a dalokhoz, viszont ez értelemszerűen több időt is igényel, ezért a sok próba. Persze van nálunk is egy alap, ez általában egy szintidallam, a legtöbbször innen indul a közös építkezés. Aztán vannak kész, programozott zenei alapok is néha – ebben Gergő (a basszerosunk) a szakértő - ez is lehet kiindulópont. Az énekdallam és a szöveg pedig általában a kész zenére születik meg. Ez érződik is talán, soha nem voltunk egy énekközpontú zenekar.
Mennyire berögzült dolog ez, elképzelhetetlen például, hogy megforduljon, és mégis egyszálgitáros nótákat színeztek tovább?
Endre: Egy példa erre is található az új lemezen, a Kettenbrücke című szám. Egy régebbi dalunk akkordmenetét gondoltam tovább, született rá egy új énekdallam, aztán egyik hajnal, amikor hazafelé tartottam, beugrott a szöveg, tehát vannak ilyenek is. Néha az is előfordul, hogy az éjszaka közepén kúszik be egy számötlet, hallom a fejemben - na ilyenkor jön jól a gitár és a telefonom. Sőt, amíg Lalánál volt a gitárom, volt olyan is, hogy rádünnyögtem a telefonomra a dallamot.
Hogy érzitek, sok, vagy kevés volt az a két év, ami eltelt a legutóbbi lemezetek óta?
Lala: Ez a két év gyorsan elrepült, és így visszagondolva nem tűnik soknak: Magyarországon kicsit lassabban telik az idő. Amúgy kellett ez a két év, mert azóta is folyamatosan történtek velünk dolgok, így sokszor nem maradt idő új számok írására. Idén januárban kezdtük el a stúdiómunkálatokat, az időegyeztetés is sok időt bedarál, a nyár is megtorpanást okoz a fesztiválszezon miatt. Ahhoz is kellett idő, hogy az előző anyag megvesse a lábát a köztudatban, és kihozzunk belőle mindent, ami benne van.
Mennyire motiváló az említett közeg - legyen akkor most szűkebben véve Budapest?
Endre: Szokás azt mondani, hogy ez egy nagy falu, és ez valahol igaz is. Kicsi színtér, ami olyan szempontból jó, hogy viszonylag könnyen és gyorsan tudsz ismertségre szert tenni, ha sok energiát fektetsz abba, hogy minél jobb helyeken minél jobb koncerteket adj.
Lala: Emellett viszont zeneileg minden eljut már ide is, ami a világban történik, ha az a fajta ember vagy, akit ez mozgat, teljesen naprakész lehetsz a könnyűzene alakulását illetően, és ezt az egészen fiatal korosztály is egyre inkább kihasználja, és nyilván a zenekarok sem burokban élnek - ez inspiráló tud lenni.
Végülis nem vagytok már új zenekar, van már nálatok fiatalabb generáció is, az ő ténykedésüket mennyire követitek figyelemmel?
Endre: A menedzserünk több kezdő zenekarral foglalkozik, őket nagyjából ismerjük, figyeljük, de sokat járunk koncertekre is, tehát azt lehet mondani, hogy képben vagyunk. Ehhez kell egyfajta nyitottság is, de mi nem vagyunk azok, akik bezárkóznak, és csak azt figyelik, aki nevet szerzett magának.
Miben különbözik az lemez az előzőtől?
Lala: Nyilván sok a közös pont, de ami bennünk is csak később tudatosult, a stúdióban, hogy a hangszerelés lényegesen érettebb, ami azért jó, mert az első lemez esetén voltak súrlódások néhány dalban. Ütötték egymást szólamok, ilyesmi. Most sikerült konkrétabban fogalmaznunk zeneileg. Kísérleteztünk is új dolgokkal. Használtunk Theremint, ami hangulatában nagyon passzolt egy-két dalhoz. De ilyesféle kísérletként fogható fel a Péterfy Borival készített duett is, korábban nem csináltunk ilyet.
Endre: Viszont régóta szerettünk volna egy lassabb számot, a duett ilyen, és szerintünk jól sikerült.
Egészen szuggesztív borítót választottatok, meséljetek ennek a hátteréről. Elvileg ugyebár fotó, de én például számítógépes grafikának néztem. Mi az igazság?
Endre: Fotó. Egy kedves ismerősöm, Milos Gazdic készítette, aki egyébként egy elismert szerb fotográfus, a kép is Belgrádban készült. Nagyon profi utómunkában is. Amikor megláttuk ezt a fényképet, rögtön úgy éreztük, hogy a mondanivalója teljesen passzol a lemez hangulatához. A lemez a hajnali órákban játszódik, amikor már mindenki kivetkőzött magából, sokan pedig már az utolsókat rúgják. Ilyenkor az emberek egészen másképpen viselkednek, mint nappal, amikor a „normális” énjüket adják. A fotón szereplő hölgy is pont ezt teszi – a mi értelmezésünkben persze. A fotó amúgy nem megrendelésre készült, az albumtól független, de száz százalékban érvényes a lemezre.
Az album, mint formátum, a ti esetetekben megszokás, vagy koncepció? Számokat gyűjtötök egybe, vagy összefüggő számfolyamot írtok?
Endre: Inkább az a reális, hogy öszegyűjtöttünk számokat. A lemez, mint forma, a mi esetünkben azt jelenti, hogy egy korszaknak a lenyomatát hordozza magán, a Hangmás zenekar mostani két évét, le is zárja azt, emellett komoly promóciós értékkel bír.
Ti eleve úgy indultatok, hogy komoly szerepet játszott a zenétekben a szintetizátor. Most megfigyelhető két tendencia, az egyik, hogy eddig igazán nyers gitárzenekarok elkezdtek elektronikával operálni, bizonyos elektronikus műfajok illetve bandák pedig elmentek a hangszeres rockzene felé. Ti hogy viszonyultok mindehhez?
Endre: Számomra tavaly egy francia fesztiválon lett világos az, hogy most már végleg nem beszélhetünk nyers stílusokról, egyszerűen túl sok az összemosódás. A zene egyszerűen zene, és annyi hatásból épül fel, hogy közhely, de nem érdemes kategorizálni. Mi bátran kísérletezünk szintikkel, mert remek dolgokat lehet belőle kihozni, az pedig, hogy globálban is előtérbe került a szintetizátor a zenében, a mi malmunkra hajtja a vizet. Ugyanakkor nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a következő lemezre csinálunk egy teljesen nyers, csak gitáros, vagy csak zongorás dalt. De Kata (szintetizátoros) túl jó témákat hoz mindig!
Mennyire érzitek úgy, hogy van feljebb a Hangmás számára?
Lala: A visszajelzésekre tudunk csak hagyatkozni, tavasszal volt egy vidéki miniturnénk, volt szerencsénk olyan zenekarokkal is együtt játszani, akik nem tartoznak a mi szcénánkhoz így a Péterfy Bori & Love Banddal, a Quimbyvel vagy a Kiscsillaggal. Rájöttünk, hogy a zenénkben megvan az a lehetőség, hogy a szűken vett indie színtéren kívül is működjön, más közönség előtt. Tehát ha azt vesszük, hogy viszonylag univerzális az egész, sokféle közönséggel működik, akkor szerintem azt mondhatjuk, hogy van még tovább.
Foglalkoztok a Hangmás mellett más projekttel?
Endre: Annyira összenőttünk, mint zenészek, hogy a zenekaron kívül mással nem nagyon foglalkoztunk eddig. Meg aztán életében mindenkinek ez az első zenekara. Megfordult már a fejemben, hogy saját projektbe fogjak, de annyira leköt a Hangmás, hogy ebből eddig semmi nem lett. Persze ki tudja… Mindenesetre, ha mostanában eszembe jut egy téma, rögtön a Hangmás keretein belül fogalmazgatom tovább. A többiek pedig abban is biztos hátteret jelentenek, hogy megőrüljek a színpadon.
