Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Poniklo Imre lemezénél nem lehet eldönteni, hogy ez most friss, vagy éppen ciki. A Dead Man’s Bones tagjai életükben nem énekeltek, maximum otthon a tükör előtt. Az Elecric Six a Fire óta nem tudott igazán jó lemezt csinálni. A Thrice kicsit túl szomorú, emiatt hangulatfüggő zene. A Killers kiadott egy jó koncertanyagot. Ömlesztett kritikáink.
Poniklo - Poniklo
(Twelve Tones)
Alany: Poniklo Imre az Amber Smith énekes/gitárosa és fő dalszerzője, aki most úgy döntött, hogy szólólemezt csinál, amíg az anyazenekara pihen. Az Amber Smith dalaival ellentétben a sajátjai magyarul szólalnak meg.
Pro: Poniklo kiváló dalszerző, a szólólemez számaiban a zenei oldal most is kifejezetten jó. Az Amber Smith melankolikusabb hangulatával ellentétben, itt amolyan felszabadult a zenei világ, amit még mindig indie-nek lehet a legegyszerűbben hívni. Jó értelemben vett slágerekről van szó, aminek helye lehet az újkori magyar rádiókban.
Kontra: A bluesdalért viszont egy kövér pont levonás jár, mert határozottan arra utal, hogy Poniklo nem érzi mi áll jól neki. A magyar nyelv még ennél is nagyobb hiba. Nem azért, mert nem illik az indie-gitározáshoz, hanem mert a szöveg nem jó. Bizonyosan nehéz a popzenében magyarul megszólalni, de alig van olyan eset, hogy a szótaghalmozás/hadarás ne jelenne meg és itt is többször megesik. A beszólogatós hangvétel szintén nem passzol ide, mert ahhoz rocknroll illene, nem lágyhangú ének. Kétségtelen, hogy ehhez hasonlót legfeljebb a rapperek csináltak eddig itthon, de ettől még nem lesz annyira kurriózum, hogy ne motoszkáljon az emberben végig az a dilemma, hogy ez most ciki, vagy valami nagyon friss.
(Szöveg: dj; pontszám: 2,5/5)
Dead Man’s Bones – Dead Man’s Bones
(Anti-Records)
Alany: Zach Shields és Ryan Gosling zenekara. Előbbi az utóbbi haverja, utóbbi pedig egy kiváló fiatal kanadai színész. Csak a beazonosítás kedvéért: az ő tökét próbálta elkapni Sandra Bullock a Kísérleti gyilkosságban, illetve ő akarta megtenni ugyanezt Anthony Hopkinsszal a Törésben. Érdekes története van a Dead Man’s Bonesnak. Eredetileg horror-musicalt szándékoztak írni, amelynek az énekrészeit kizárólag egy gyermekkórusra bízták volna. Ryan és Zach addig még életében nem énekelt, maximum otthon a tükör előtt. Aztán valamiért úgy érezték, izgalmasabb, ha bizonyos részeket mégiscsak ők adnak elő, a gyerekek pedig rásegítenek. A vége pedig az lett, hogy igazából nem is musical született, hanem 3-4 perces popdalok, de valami egészen szürreális formában.
Pro: Ahhoz képest, hogy a színészek zöme, ha zenélésre adja a fejét, mennyire béna és/vagy feledhető dolgokkal szokott előállni, a DMB maga a reveláció, de ha hagyjuk a színészeket, és csak magát a zenét vizsgáljuk, még akkor is jóval izgalmasabb az átlagnál, amit kapunk. Teljesen egyedi koktélt sikerült kotyvasztani, amely minden percben és dalban másra emlékeztet: a kabarétól az Arcade Fire-ig, a minimál filmzenéktől a Pink Floydig, az ötvenes évek dududúzásától a freak folkig, a poszt rocktól a brit popig rengeteg fontos és kevésbé fontos alkotóelemet tartalmaz. A gyermekkórus néha emelkedett, máskor szinte ijesztő, az meg végképp lehangoló, amikor az egyik szám egy percét keservesen végigzokogja egy amúgy minden valószínűség szerint kedves hölgy, aki biztos, hogy nem ezt érdemelte a sorstól.
Kontra: A Dead Man’s Bones által teremtett atmoszféra TÉNYLEG annyira speciális, hogy vagy nagyon elkapja az embert, vagy konkrétan idegesíti. Háttérzenének, netán arra, hogy csak úgy szórakozásként hallgassunk valamit, teljességgel alkalmatlan, még a sok fogós dallam ellenére is.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Electric Six - Kill
(Metropolis)
Alany: Az Elecric Six a Fire óta nem tudott igazán jó lemezt csinálni, igaz, elég magasra tették a mércét. Milliókat vettek rá, hogy tüzet vízionáljanak a diszkóba vagy a Taco Bellbe, hogy féljenek a magasfeszültségtől, vagy minden pénzüket költsék el egy melegbárban. Később drogokat árultak kisgyerekeknek, majd szépen elcsendesedtek, és sorban jöttek ki az üresebbnél üresebb lemezek. Dick Valentine is vesztett karizmájából, és humora is fáradni látszik/hallatszik.
Pro: A Killen a hangzás kiváló, és (mivel a zene változott a Fire óta) újra sikerült megtalálniuk a zene és a megvalósítás összhangját, ami nekem hiányzott eddig. És hogy hova jutott a zene? Továbbra sem tudtak ellenállni a szintipopnak, a dühös r'n'rollnak, és ami a legmeglepőbb; a Kornnak. Az énekléstől kezdve a hamiskás pokolvokálokig, a dobok energiájáig és a gitár sírásáig megtévesztően numetálosak (pl. One Sick Puppy). Amikor diszkóznak inkább (Body Shot), tökéletes verse-ökkel találkozhatunk. Minden szám nagyon ígéretesen indul,...
Kontra: ...ám akárhányszor bejön a refrén, azt kívánjuk, bárcsak ne tette volna. Ugyanez a helyzet a The Newark Airport Boogie kicsit daft punkos nagyon olcsó bravo hitses (tökéletes) versszakával, vagy a You're Bored energikus kezdésével. Mind-mind kipukkannak a refrénre ahelyett, hogy fokoznák az addig megteremtett hangulatot. És így sajnos mi is elveszítjük az érdeklődésünket.
(Szöveg: K. Márkó; Pontszám: 2,5/5)
Thrice - Beggars
(Vagrant Records)
Alany: amerikai punkos hardcore zenekar – volt régen.
Pro: a kezdetekre maximum egy-két morcosabb riff, lendületesebb dal (At the Last) utal. A Thrice hetedik lemeze sokkal inkább megközelíthető az alternatív rock, vagy éppen a Muse felől – Dustin Kensrue énekes dallamai pár helyen eléggé Matt Bellamy-sak, leszámítva persze a túlzó áriázást. A lírai The Great Exchange-et akár a Pearl Jam is írhatta volna, a címadó szám első felére pedig Jeff Buckley bólintana elégedetten. A sok finom, merengős rész között igazi energiabombaként hat a Talking Through Glass/We Move Like Swing Sets, és bár nincs több ilyen dal, összességében a melankolikus hangvétel ellenére sem mondható unalmasnak a Beggars.
Kontra: az ősrajongók nyilván csak legyintenek, de ők már jó pár lemezzel ezelőtt lepattantak a Thrice-ról. Talán kicsit túl szomorú, emiatt hangulatfüggő zene.
(Szöveg: SCs.; ponstám: 4,5/5) Ezt hallgasd!
The Killers - Live From The Royal Albert Hall
(Island)
Alany: A Killerst mindenki ismeri, aki csak egy kicsit is továbbnézett az utóbbi pár évben a két megszűnt rádió kínálatánál. Első lemezükkel leigázták Európát, a másodikkal Amerikát is, aztán jött a harmadik, ami a legegységesebben jó lemez a Killers-históriában, épp ezért jellemző módon kicsit kevésbé lett sikertörténet, mint a többi. Voltak kétszer Magyarországon is (Szigeten ofkorsz), ebből egy bűnszar volt, egyre pedig a rossz emlékek miatt el sem mentem. Most itt ez az élő lemez, amit leginkább a hozzákapcsolódó DVD-vel együtt lehet összeszedni, jó audiofil módjára azonban itt csak a hanganyagról lesz szó.
Pro: Meglepő módon a Live From The Royal Albert Hall tele van pozitívumokkal. Egyrészt ez a 17 dal tényleg a Killers legjobb 17 dala. Először hallom Flowerséket úgy, hogy nincsen pár kevésbé jó dal közé ágyazva az igazi sláger. Ezek azok a dalok, amiket annak ellenére is könnyű szeretni, hogy nyilvánvalóan egy kurvanagy giccs az egész. Itt hallva a Killers a hibátlan stadionrock-zenekar, minden refrénjük együtt ordítható az énekessel, pont megfelelő pillanatban jönnek a kiállások, és tényleg, ennyi idő távlatából a Read My Mind is túlmutat azon a sikeren, hogy mélyérzésű tinilányok sokaságának lett nedves a bugyingója rá két My Chemical Romance-dal között. Ráadásul voltak olyan jó fejek, hogy a Bonest lehagyták, amivel viszont még mindig nem tudok megbarátkozni. Most épp ott tartok, hogy el akarok menni Killers-koncertre.
Kontra: Kevés ilyen van, kicsit tompán puffognak a tobok, illetve újabb bizonyíték található itt arra, hogy a Somebody Told Me élőben sokat veszt a stúdiólemezen hallott erejéből.
(Szöveg: fá; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!
