Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az Airre aludni és dugni lehet csak, az egyik ismerősöm pedig a masszázshoz használja, így érdeklődve vártam, hogy csoportos alvásba vagy egy hosszan kitartott pettingbe fullad az estém, de végül egyikbe se sajnos. Vannak zenék, amik elsősorban atmoszférát teremtenek, és vannak koncertek, amikor az előfeltevés miatt nem eshetünk csapdába.
Ha valaki nem ilyen visszafogott, elmélázós koncertre számított, akkor nem tudom mire. Lassú volt, fényes és slágerekkel teli, a La femme d'Argent pedig őrült-elszállós. Az aláfestő zenélés szakértői, a francia Air ellátogatott a Pecsába, hogy a fagyos Budapest lerobbant Pecsájának scifi hangulatot varázsoljon, hogy a szigorúan párokban érkező emberek megtalálják egymást és a boldogságukat.
Gyerekként elvarázsolt a Planetárium végtelensége, hogy beülök egy terembe, majd mintha szétnyílna az ég, megjelennek a csillagok, az űr tapintható, mialatt valami lényegtelen zene festi le az érzéseimet, legalábbis irányítja. Érezzem a nagyszerűséget, az örömöt, a teret és a végtelenséget, amihez hasonlót vitt véghez az Air vasárnapi koncertjén, de hoztak valami sajátot is, az unalmat, ami a 20. század végi ember sajátja, mert más az idő- és térszervezés, ahogy a társas kapcsolatok is, így nem csoda, hogy sokszor vagyunk magányosak, és még többször unatkozunk, kérdés, hogy mennyire szerencsés, ha ezt egy koncerten tesszük. Persze a világ felgyorsult, így erős piaci és művészi igény van a magába forduló, a világot kizáró zenékbe, ahol csak az ember van úgy önmagában, és van abban valami posztmodern fricska, hogy egy koncertteremben csak állunk, nem történik semmi, de semmi.
A hetvenes évek szintizenéjéből építkező és az elképzet scifikből felépülő életműben van néhány dal, sőt akár albumok is, amik valóban kellemes szórakozást kínálnak, de a Moon Safari volt a meghatározó a zenekar életében, de az már tizenegy éve volt. Akkor mindenki örült ennek a downtempónak, csak hát annyira megtalálták az akkori lassú felütést, hogy nem is sikerült kikeveredniük belőle.
A franciák kicsit furcsák, a kihívónak és magamutogatónak nem nevezhető fehér inges Nicolas Godin és Jean-Benoit Duncket sem kivétel, a koncertjük jelentős része nem hoz izgalmat, tényleg lehet hagyni, hogy mindenféle képekkel töltődjünk fel, de legyen az üres autópályán vezetés, vagy hatalmas, nyugvó vízfelszínen fekvés, esetleg séta valami magányos tájban, de soha nincs társam ezeken a képeken. Pedig a koncerten főleg párok álldogálnak kabátban. Utóbbira tényleg a távolságtartás és az otthontalanság érzete az egyetlen magyarázat, előbbire, hogy ide kell jönni érzelmeket találni.
Do the Joy-jal hármas blokkal kezdtek a Love 2-ról, engedtessék ez meg nekik, ha már megjelent az új albumuk. Az Airt nem nagy odafigyeléssel követtem, de valahogy megvoltak az albumai, mert abból nagy baj nem lehet, viszont nem is izgattak fel az utóbbi próbálkozásaik. Ilyenkor persze mindenki reménykedik, hogy ha már eljön az Air, akkor nem szúr ki a nézőkkel, és nemcsak az újakat játsszák, hanem régebbieket is, mint a Kelly Watch The Stars-t, a Remembert, J'ai dormi sous l'eau-t, vagy a legnagyobb örömöt okotó Sexy Boyt és How Does It Make You Feel-t. Kár, hogy a két zenész úgy viselkedett, mintha ők is csak az éteri zenéjük színpadra vetített termékei lennének, és bár elfogadom, hogy mint egy kamarazenekar a zeneakadémián, szinte alig foglalkoznak a rajtuk kívül álló dolgokkal mint például közönség, azért sajnálom.
Olyan jó lenne, ha néha szabadulna a koncert Jean Michel Jarre-tól, a Pink Floydtól vagy az Emerson, Lake and Palmer Muszorgszkij: Egy kiállítás képei című dolgaitól, hogy ne akarjanak ennyira szerényen nagyszabásúak lenni, hogy legyen humor és önreflexió, ne csak a keretekbe foglalt komolyság. Jó, a robothang az nekem mindig vicces.
