Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Triptykon – Eparistera Daimones
(Century Media)
Ha volt valaha diadalmas visszatérés a metál szánalmas újjáalakulások egész sorát tartalmazó históriájában, a Celtic Frost 2006-os Monotheist lemeze az volt. Tom G. Warrior énekes-gitáros zenekara akkor tizenhat esztendő után olyan albumot készített, amely az 1988-as Cold Lake meghökkentő rockzenéje miatt évekig tipródó ősrajongókat is bizonyosan főhajtásra késztette. És mivel közben felnőtt egy új generáció, a Celtic Frost mindenek felettiségére sokan a Monotheistnél csodálkozhattak rá először. Aztán a történetnek váratlanul hamar ismét vége szakadt, Warrior azonban nem hátrált, és megalakította a Triptykont – azaz a Celtic Frost juniort.
Amilyen – metál szempontjából – fehér foltról (Svájcból) érkezett a Celtic Frost, legalább olyan hatása volt a műfajra: nagy. Az már eleve egy zenekar legendás mivoltát jelzi, ha szám- vagy lemezcímeit később alakuló együttesek névnek választják (To Mega Therion, ugyebár), de a Celtic Frost zenéje is sokáig mértékadónak bizonyult. Doom-heavy-death-black-avantgárd-experimentális metáljuk már csak a sokféle stílus egybeolvasztása miatt is érdekes volt, ám mindezek egyedi továbbgondolása és megcsavarása a svájciakat azon klasszikusok sorába emelte, akikre jobb helyeken még ma is szokás hivatkozni. Aztán a ’88-as, nagyon furcsa Cold Lake lemeznél eltört valami, és ezt már a jó ideig utolsó Celtic Frost-album, a ’90-es Vanity/Nemesis sem tudta összeragasztani.
Tom G. Warrior indusztriális próbálkozása (Apollyon Sun) után, hosszú szünet elteltével élesztette fel régi zenekarát, aminek végeredménye a 2006-os Monotheist lett. Általában nem szokott problémát okozni a különféle zenék megemésztése, de bevallom, csak jóval az Egyistenhívő megjelenése után esett le a tantusz, hogy mekkora irdatlan nagy, fekete monstrum született. A különböző verziók bónuszaival együtt majdnem másfél órás lemez befogadását persze a hossza is nehezítette, de ma már egyértelmű: minden perce kincs. Túlzás nélkül a metálzene történetének egyik legjévé vált.
Ezek után a Celtic Frost viszonylag csendben ismét kimúlt, és szintén különösebb felhajtás nélkül jelent meg a Triptykon bemutatkozó lemeze. Az énekes nem árult zsákbamacskát, nyilatkozataiban elmondta, hogy hiába a más név és az új zenésztársak, a Triptykonnal gyakorlatilag a Monotheist második részét készíti el.
Így is lett: Warrior hangja, zord üvöltése és dallamos kántálása eleve igen jellegzetes, a riffelés is nagyon hasonló, valamint a két lemez sötét atmoszférája és hangzása között sincs túl nagy különbség. A teljes képet árnyaló, ám döntően nem megváltoztató differenciák azért felfedezhetők. Olyan thrashes-deathes cséplés és hörgés, mint amilyen az A Thousand Liesban hallható, nemigen volt a Monotheisten; ez egy hagyományőrző, de a többinél nem kevésbé erős dal, amely a nyolcvanas évek Celtic Frostját idézi. A My Pain tiszta ambient-tétel női énekkel, ilyesmi sem szerepelt a Monotheisten, ahol a csendesebb részeknél inkább klasszikus zenei és némi Dead Can Dance-hatás érvényesült. A Myopic Empire közepén felcsendülő, sajnos rövid zongoraszóló is igen hatásos, félpercnyi, illékony nyugalmat ad a borús hangulatban.
Az In Shrouds Decayed meglepő módon a Silent Enigma-korszakos Anathemát eleveníti fel a komor bevezetővel és a siránkozósan dallamos szövegmondással, aztán átvált tipikus Celtic Frost-os doomba páros női és férfi énekkel. A Monotheist zárásaként elővezetett Triptych – ugye, ebből a címből is kiderül, Warrior mennyire nem akart eltávolodni új zenekarával a régitől – középső része, a 14 perces Synagoga Satanae „társa” is megtalálható itt: a The Prolonging viszont majdnem 20 percig tart, ám cserébe legalább annyira lassú és nyomasztó.
Ha őszintén magamba nézek, el kell ismernem, az Eparistera Daimones nem tett rám olyan mély benyomást, mint a Monotheist. Igaz, mivel ez is rendkívül hosszú album, több mint 70 perces, a Monotheistnél tapasztaltakból kiindulva van még időm. De egyelőre úgy érzem, egy hajszálnyival kevésbé jók a dalok, és olyan rész sincs, amelynél gonoszul nézve kántálhatnék, mint legutóbb, hogy „Oh God, why have you forsaken me?”.
Tom G. Warrior a Monotheisttel annak idején egyszer már visszaadta a hitemet, miszerint az In The Woods… feloszlása után is történhet még izgalmas a metál világában, születhet egyedi és megismételhetetlen, és érdemes egy lemezbe hónapokig hallgatva egyre mélyebben beleásódni. A Triptykonnal ugyanez nem sikerült neki, ám mivel az Eparistera Daimones ennyire emlékeztet a Monotheistre, legalább egy régi kellemes érzést a felszínre hozott. A jelen idők sekélyes zeneáradatában ennek is örülni kell.
