Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Iggy and the Stooges „performing Raw Power” @ Hammersmiths Apollo, London 2010. május 3.
Iggy Pop, a stage diving feltalálója idén 63 éves, és egy márciusi New York-i koncert után megfogadta, hogy felhagy ezen szokásával. Történt ez azért, mert senki sem kapta el, és a földön landolt. Koncert előtt így valószínűleg sokan kíváncsiak voltak, hogy az utóbbi időben a londoni buszokról, egy biztosító reklámarcaként is ránk vigyorgó Iggy tartja-e magát ígéretéhez vagy sem.
Az érdeklődés mindenesetre nagy, hiszen két teltházas koncert követi egymást a nyolcezer fős Hammersmiths Apollóban. Ez a hely öt éve indította útjára a skizofrén módon pont a „Don’t look back” névre keresztelt sorozatát, melyben a rock meghatározó előadói egy-egy korszakalkotó albumukat teljes egészében adják elő. Ezúttal Iggyék és a harmadik Stooges album, a ’73-as Raw Power a soros.
A hírek szerint legendás, Suicide tölti be a bemelegítő szerepet, akik „egyenesen New Yorkból érkeztek, hogy első LP-jüket adják elő” nekünk. Legenda ide- vagy oda, amit a színpadon látok, inkább szánalmas. Egy totyogó öregember torzított hangon énekel-üvölt, közben pedig remegő kézzel cigizik. Ez pedig itt ugyebár elvileg tilos, (mármint a cigizés, nem a totyogás) ez a nagy rebellis magatartás, egy reszketeg vénembertől inkább megmosolyogtató, mint eredeti. A hatása azonban így is megvan, hiszen néhány részeg tini az első sorokban, eddigi életük legnagyobb rendszerellenes tettét végrehajtva, szintén rágyújt. Egy biztonsági szigorú, ejnye-bejnye nézésére azonban pillanatokon belül be is fejezik.
A zenét, egy másik, kicsit jobb kondiban lévő, öregember szolgáltatja az elektromos kütyüivel, amikre rátenyerelve, könyökölve, csapkodva hoz létre fülsüketítő zajokat. A teljesen sötét színpadkép leglátványosabb eleme, a dj kéken világító napszemüvege. Velem ellentétben, az időközben megtelt teremben, a közönségnek amúgy tetszik a dolog.
A Suicide végeztével, bő fél óra várakozás után lép színpadra a Stooges, amely legyünk őszinték, a valóságban Iggyt és pár kísérő zenészt jelent, még akkor is ha a négy zenekari tag közül hárommal a hetvenes években is együtt zenélt már. Iggy természetesen félmeztelen, a többiek a háttérben húzódnak meg, egyedül Mike Wattot lehet néha észrevenni, mikor különféle pofákat vágva átszellemülten pengeti basszusgitárját. A hangzás csapnivaló. Nem tartom magam fanyalgós koncert látogatónak, aki mindig panaszkodik, ha nem CD minőséget kap, de itt konkrétan a basszus és a dob mindent elnyom. Az éneket néha csupán sejteni lehet, marad a szájról olvasás, azt pedig, hogy Steve Mackay szaxofonos is a színpadon van, tényleg csak onnan tudom, hogy látom.
A számok nem teljesen albumsorrendben következnek, hiszen annak nyitódala, a többek között a Red Hot Chilli Peppers által is feldolgozott Search and Destroy csak a második. Színpadkép gyakorlatilag nincs - semmi kivetítés, semmi molinó, csak fekete háttér - de nem is hiányzik. Iggy egyedül is elviszi a hátán az egész koncertet, végig leköti az ember figyelmét. Mark Renton barátnője hatalmasat tévedett, mikor tizennégy éve a Trainspottingban azt találta mondani, hogy „Ziggy Pop már a múlté”, hiszen még ma is a kisujjából kiráz egy másfél órás show-t.
Állandó kapcsolatot tart fent a közönséggel, márciusi fogadalmát pedig egyértelműen elfelejtette, és folyamatosan ugrál a tömegbe. Igaz, itt mindig el is kapják. Számtalanszor lejön a színpadról, és a kordonon keresztül pacsizik a közönséggel, egyszer velem is. Máskor a közönséget hívja fel a színpadra. Mászik is mindenki, ahogy csak tud, és mivel itt nincsenek nyelvi nehézségek, az első színpadra érkezőknek nem kell az életükért futniuk a biztonságiak elől, mint anno a Sziget nagyszínpadán. Míg ott az szekuritinek külön el kellett magyarázni, hogy az énekes hívta fel a srácokat a színpadra, az itteni biztonságiak beszélnek angolul, ami ugye nem meglepő, az viszont igen, hogy kettő közülük a szövegeket is kívülről fújja, és a szörfözők leszedegetése közben, háttal a színpadnak énekel.
Mivel ha csak a Raw Powerről játszanának, mindössze 40 perces lenne a koncert, így előkerülnek dalok a többi albumról is. Itt van például a számtalan előadó által is feldolgozott I Wanna Be Your Dog, ami alatt egy középkorú rajongó konkrétan kezet csókol Iggynek. A frontember nadrágja természetesen itt is lecsúszik és kibuggyan a 63 éves, ex heroinista fenék, viszont ezt a részét a dolognak én nem erőltetném, mert ami anno a Szigeten, a keverőpult mellől vicces volt, az itt a második sorból nézve inkább rémisztő. Azonban a színpadon kutyapózban ugráló Iggynek még ezt is megbocsátja az ember, viszont annak örülök, hogy ezúttal tőlem pár méterrel odébb ugrik a közönség közé.
A ráadás egy rövid jammeléssel kezdődik, ami alatt Iggy tapintatosan a színfalak mögött marad, és így az este folyamán gyakorlatilag első ízben terelődik figyelem a zenekar többi tagjára is, majd az egyszámos ráadás után gyermeki mosollyal az arcán, integetve, ugrálva búcsúzik a legendás énekes.
Tekintetbe véve az élete során magába pumpált pia- és drogmennyiséget és azt a tényt, hogy még mindig él, egyre inkább megerősít abban a hitemben, hogy az egészség inkább belső, mintsem külső tényezőkből fakad. Ezen merengésem közben gyakorlatilag természetesnek tűnik, hogy a folyosón Nick Cave és a nagyszakállú Warren Ellis jön a tömeggel szemben, és régi haverként megveregetem vállukat.
