Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A Hot Hot Heatre nem emlékszik biztos senki, mi viszont most igen. A Hátha Mégis kreatív elméje korábban utcazenészként tevékenykedett. Az LCD Soundsystemet szerencsés esetben már senkinek nem kell bemutatni. Az angol Mystery Jetsnek sok mindent fel lehet emlegetni, azt azonban semmiképp, hogy lusta naplopók lennének. A Coral egészen biztosan soha nem tudja már megismételni első lemeze nagyszerűségét. Kiskritikák.

Hot Hot Heat – Future Breeds
(Dangerbird)

Alany: emlékszik még valaki a Hot Hot Heatre? Persze hogy nem, miért is kellene. Pedig a sors egy kicsit igazságtalanul bánt el ezzel a kanadai zenekarral. Mert amikor ők indultak – az 1999-es megalakulás után 2002-ben jelent meg az első nagylemezük – akkor ugye még sehol nem volt az Arcade Fire meg a Wolf Parade, Stephen MacBean (Black Mountain, Pink Mountaintops) ihletet keresve javában egy erdő mélyén szippantgatott, és a tündi-bündi Stars is csak EP-kkel bombázta ötvenfős rajongótáborát. A Dears, vagy éppen a New Pornographers ugyan már létezett, de a világot meghódító kanadai színtérről akkoriban egyáltalán nem beszélhettünk. Sőt, még 2005 közepén sem nagyon, pedig addigra a Hot Hot Heat már túl volt két jó nagylemezen (Make Up The Breakdown – 2002, Elevator – 2005). Ha valaki tudni akarja, honnan eredt a poszt-punk, new wave revival forrása a Franz Ferdinand és a The Killers előtti időkben, a 2002-es lemeznél keresgélhet például. Aztán 2007-ben kijött a totál jellegtelen Happiness Ltd. album, és vége – legalábbis úgy tűnt.
Pro: már arra sem gondoltam volna, hogy valaha is hallunk a Hot Hot Heatről, hát még hogy jó dalt hallunk tőlük. Pedig a kemény dance-ritmusú, gitárgazdag YVR jó, sőt a szaxofonnyekergetős Buzinezz Az Uzual sem rossz. Meg még fel lehetne sorolni kettőt-hármat. Nagyon jószívűen további egyet-kettőt. Egy 12 számos poplemezen ez nem rossz arány. Poszt-punknak már nehezen lehetne nevezni, és a new wave is csak az időnként fura, jólesően fésületlen szintetizátordallamoknál érhető tetten. Ezzel szemben többet zúzzák a gitárt, nem metálosan persze, inkább amolyan felhergelt alternatív rockzenekarként. Szimpatikus társaság.
Kontra: a kutyát sem érdekli majd ez a lemez, és annyira nem is jó, hogy sok emberhez elérjen. Ha a szuperslágeres Elevatorrel a 2005-ös zenei közegben nem sikerült a kiugrás, miért pont most jönne össze?
(Szöveg: SCs.; pontszám: 3/5)

Hátha Mégis – Hátha Mégis EP
(Szerzői kiadás)

Alany: Szalóczi Dani kreatív elme. Korábban utcazenészként tevékenykedett, majd pedig különböző felállású, főként akusztikus csapatok tagjaként vett fel néhány dalt. Ezen kívül énekelt már hardcore zenekarban is, a Csakrádfigyelős című verseskötete pedig még az idén jelenik meg. Dani legfrissebb projektje a Hátha Mégis, melyben barátnője, Linda Sophia szegődik társául. A duó dalait Dani írja gitáron, majd elektronikus eszközökkel ő is pakolja őket össze, végül pedig erre jön az ének. Az első hangzóanyag szintén a Hátha Mégis nevet viseli. Szabadon meghallgatható és/vagy letölthető innen.
Pro: Az EP-n a zene és dalszövegek kapcsolata a legizgalmasabb. Elsősorban megzenésített verseket hallunk, és csak másodsorban dalokat. A sorok könyörtelenül valóságosak, egészen konkrét képeket vetítenek elénk. A zene ilyenkor okosan a háttérbe szorul, hogy még véletlenül se nehezítse a befogadást. Kiemelkedő teljesítmény, hogy a Hátha Mégis, szakítva a magyar alternatív zenei hagyományokkal, nem áll be a poszt-Kispál zenekarok sorába. Innovatív szándékkal vonja be néhány angolszász, félelektronikus együttes egy-egy jellegzetes vonását; de ezen kívül hallhatunk akár macskanyávogást és -dorombolást is. A Hiperkarma színrelépése óta nem történt ilyen reményteljes előrelépés a honi alter-szcénában, mint a Hátha Mégis debütálásán.
Kontra: A homogén férfihang társaságában a drámai női ének olykor egészen disszonánssá válik. A duó egyelőre a szárnyait bontogatja, még korántsem találta meg a saját hangját.
(Szöveg: maUgly; pontszám: 3,9/5) Ezt hallgasd!

LCD Soundsystem - This Is Happening
(DFA)

Alany: Az LCD Soundsystemet szerencsés esetben már senkinek nem kell bemutatni. A korai kislemezeket követő két, gyakorlatilag hibátlan nagylemez és minket ezidáig elkerülő, most pedig inkább megkerülő koncertek mendemondái olyan kultikus státuszba emelték a zenekari mindenes James Murphyt, hogy az elmúlt évtizedben ő lett minden pocakosodó harmincas zenebuzik védőszentje és mentsvára is egyben, a nagybetűs Ígéret, hogy igen, te is lehetsz kúl, de tényleg, még akár te is. A kilométerekről felismerhető elemekkel teletűzdelt LCD SS sound pedig nagyjából változatlan maradt - keveredik benne a pop, a punk, a disco stílusoknak - néhol sajnos túlságosan is - ún. entellektüel vonala, és az egészre rácsapódnak a szarkasztikusan, vagy csak egyszerűen szórakoztató védjegyszerű szövegek. A legutóbbi nagylemez óta három év telt el, nem csoda tehát, hogy úgy várta a közönség ezt az új albumot, mint valamiféle messiást.
Pro: A legnagyobb és egyben talán egyedüli öröm a lemezzel kapcsolatban, hogy elkészült, le lehet tölteni, meg lehet hallgatni, és tényleg Murphy csinálta. Az ő szövegei vannak rajta, a már emlegetett összetéveszthetetlen hangzás, ami a "kezdeti karcból" tovább komformizálódott. Ez sajnálatos, de katasztrófának azért nem mondanánk.
Kontra: A nagyobb baj az, hogy úgy általánosságban is nehéz szélsőségekben beszélni a lemezről, annyira semmilyen, első, második, sokadik hallásra is. A számok jórésze most nagyon egymásra hajaz, és képtelenség nem összehasonlítani az egészet az eggyel előző lemezzel. Ebben a kontextusban pedig örjítően hiányoznak az előzmények ismeretében elvárt plusz fűszerek, a huncutkodások, mint a North American Scum női kurjongatása, a Sound Of Silver kántálása, a Time To Get Away funkja, és sorolhatnánk. Cserébe van megfáradt vicc - You Wanted A Hit. Hát, ha nem is azt, de nem ezt. Meh. Utolsó lemeznek meg pláne.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 2/5)

Mystery Jets - Serotonin
(Rough Trade)

Alany: Az angol Mystery Jetsnek sokmindent fel lehet emlegetni, azt azonban semmiképp, hogy lusta naplopók lennének - a post-punkot és a progressive indiet hol a szellősebb, hol a slágeresebb irányból közelítő zenekar négy (na jó, az első single dömping óta öt) év alatt már a negyedik nagylemezét jelenteti meg, de úgy ám, hogy közte még egy EP is jutott hamar. Ezek ráadásul mind szép sikert is értek el, ráadásul a világtörténelem legfaszább remixét is az ő dalukból tekerték ki, tehát tulajdonképpen izgalommal vettem az új nagylemezt, kiadóváltás után.
Pro: A jópofa imázsból és a bájból egy cseppnyit sem veszítettek, ami most kevesebb, az a 80as évek teljesen egyértelmű indigózása, illetve Ollókezű Edward hangja is mintha hogynemondjam férfiasabb lenne. Igen, ez eléggé semmilyen leírás egy lemezről, de hát a helyzet az, hogy
Kontra: sajnos azért a legnagyobb részt maga a lemez is elég semmilyen, néhol konkrétan érdektelenségbe fullad, és pár momentumot leszámítva (Dreaming Of Another World gitár intro! szuper jó!) egészen felejthető az egész. Mindenesetre a hülye szintik rajongóinak ajánlott, ha azonban ezt táncos, slágeres környezetben szereted élvezni, nem ez a lemez lesz legjobb választás. Ja és ne feledjük, milyen rohadt egy tahó népség ez - képesek a 60 éves gitárost, a frontember édesapját lespórolni a promófotókról. Bár már nem turnézik, de ekkora ziccert, ekkora ziccert!
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 2,5/5)

The Coral – Butterfly House
(Deltasonic)

Alany: angol zenekar, amely egészen biztosan soha nem tudja már megismételni első lemeze nagyszerűségét. A Butterfly House ugyanis már az ötödik nekibuzdulása, sajnos egyre gyengébb eredménnyel. A The Coralnak az elején az volt a nagy erénye, hogy a hatvanas évekből származtatható popzenéjét úgy spékelte meg sok apró, üdítő ötlettel – kocsmadal-, ska-, reggae-, westernfilmzene-hatásokkal, rock and rollal és ki tudja, mivel –, hogy mindvégig komolyan vehető is, szórakoztató is maradt egyszerre. Aztán két lemez után eltűnt a derű és a tinédzserláz, a helyét bölcsebb látásmód vette át, és vele egy borúsabb érzelemvilág. Ez – nyilván a változatlanul magas színvonalú dalok miatt – még mindig bőven élvezhető volt. Így érkeztünk meg a mába…
Pro: …amelyben továbbra is a melankólia uralkodik. James Skelly összetéveszthetetlenül fátyolos hangján újból elrebeg 12 fejezetet valószínűleg egyre több problémát hordozó felnőtt életéből. Időnként még meg-megcsillan a régi jókedv egy-egy zenei gag formájában, de ezek sajnos olyan rövidek, hogy szinte el sem hisszük, hogy hallottuk. Skellyék azért még mindig tudnak jó számokat írni, így nem fullad unalomba a 40 percnyi játékidő.
Kontra: amíg az előző két albumon egyáltalán nem volt zavaró az általános levertség, ezúttal már valóban olyan az egész lemez, mintha egy szürke, nyomorúságos angol gyárváros egyik lakótelepi egyszobásából bámulnánk az üres utcákat, amelyek aszfaltját vigasztalanul mossa a három napja szakadó eső. Belegondolni is rossz, milyen lesz a 10. Coral-lemez, ha Skelly és társai ugyanilyen kedélybetegek maradnak.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 3/5)