Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Október elsején lép fel Katy Perry Budapesten, de mi most nem erről szólunk, hanem a friss, nem rossz, de nem is jó lemezről. A Soulflynál elmondjuk, hogy mennyire épül Max Cavalerára a zenekar. A Limbonic Art teljesen ledöbbentett minket, ezzel szemben a Wintersleep annyira nem. Nidingrben pedig Hellhammer dobol. Ömlesztett kritikák.

Katy Perry – Teenage Dream
(EMI)

Alany: Katy Perry, a lázadó popsztár. Fiatal, extrém módon jó mellei vannak, amik csak egy majd híressé váló villantásra várnak, kardoskodik a lemezén szereplő káromkodásért, és West Ham United-es ruhában is fellép a férje kedvéért. Első komolyabb slágere azért lett sláger, mert a streamelt pornók korában még mindig meg tud döbbenteni pár amerikait, hogy két nő csókolózik, de amúgy vannak neki jó dalai is.
Pro: Katy Perry most sem tért le az útról. A Teenage Dream biztosra megy, táncolható elektropop, ízléses hangszereléssel, a lázadó imidzs megtartása érdekében egy kevés gitárral, és persze a manapság elengedhetetlen vendégszereplő Snoop Doggal. A nagy része tényleg olyan, mint egy átlag tini álma: lila vattacukor, benne fekszik meztelenül egy olyan nő, akihez hozzászólni sem mernek, és nagyjából ez a legnagyobb problémájuk az életben.
Kontra: Mikor Katy Perry épp felnőni szeretne, az borzasztó idegesítő. A bevett szokások szerint egy idő után szinte biztos, hogy végleg kilyukad a záró Not Like the Movies-hoz hasonló szenvedéseknél, szóval legalább addig nem kéne erőltetni a szomorúan egyedül zongorázó énekesnő imidzset. Ráadásul akármilyen jó dal a California Gurls, nem látok rá indokot, amiért Katy Perry helyett ne mondjuk Robynt hallgatnék.
(Szöveg: fá; pontszám: 2,5/5)

Soulfly – Omen
(Roadrunner)

Alany: Max Cavalera a metálzene egyik legismertebb karaktere. A kissé egyszerű gondolkodású, de rendkívül szenvedélyes zenész a családját tartotta fontosnak, amikor kiebrudalta saját magát a jól működő Sepulturából (ha a felesége nem lehet menedzser, akkor ő is megy). Azóta fokozatos lépésekkel javította fel a saját zenekarát, a Soulflyt. Cavalera leginkább abban ügyes, hogy a lehető legjobb társakat keresi és találja meg, aki az ő pofon egyszerű dolgait képes megfűszerezni. Jelenleg a zenekar másik főszereplője Marc Rizzo, a szólógitáros.
Pro: Az új évezred egyik legnagyobb metáldala van ezen a lemezen, már ez megér egy vételt. Ez a Rise of the Fallen. A zsigeri, vérbő szám úgy szól, mintha az ereje teljében lévő Sepultura tért volna vissza, de Rizzo gitárdíszítéseitől egyéni arca is van, a koronát pedig Greg Puciato (Dillinger Escape Plan) hisztérikus éneke teszi rá. A másik kivédhetetlen dal a Lethal Injection, amiben viszont Tommy Victor (Prong) riffel. Cavalera valóban jól választ közreműködőket, és a többi dal is attól hallgattatja magát, hogy ügyes gitárszólókkal és színezésekkel van tele.
Kontra: Nem igazi hátrány, de Cavalera egója talán túlzottan is rányomja a bélyegét a lemezre. Például őt tünteti fel a borító szerzőként minden dalra, ami vagy azt mutatja, hogy Max megtanult gitározni, vagy azt, hogy szerinte a dalok karakterét, és így a hatás legalább felét nem a szólógitárosa adja. A gitáros/énekes még a borítón is a két fiával pózol, egyszerűen ebben a zenekarban igazságtalanul minden róla szól. Persze addig, amíg ekkora metállemezek fűződnek a nevéhez, ez csak fanyalgás marad.
(Szöveg: dj; pontszám 4,5/5) Ezt hallgasd!

Limbonic Art – Phantasmagoria
(Candlelight)

Alany: állhatatos black metal zenekar a kietlen norvég télből. Állhatatos, mert lassan két évtizede küzdenek a csatamezőn (igaz, egyszer rövid ideig szögre akasztották a kardokat), és azért is, mert a 2010-es lemezükkel ugyanúgy lemészárolnak minden útjukba kerülőt, ahogy már a klasszikus bemutatkozással, az 1996-os Moon In The Scorpióval tették. Szokták szimfonikus, esetleg wagneri black metalnak nevezni, mindegy is, a lényeg, hogy az eszelősen kalapáló dobgép, az űrhajó-sebességű riffek, a nem e világi szörny hangját idéző üvöltés és a mindent belepő szintetizátorfolyam lehetőleg egyszerre szóljanak, hogy még a saját gondolatait se hallja az ember.
Pro és kontra: amikor először végigment – mit ment, fénysebességgel száguldott – a 71 perc, csak lestem. Másodszor annyit tudtam mondani, hogy hűha. Harmadszorra pedig kiderült, hogy pont ez a lényeg: ne gondolkodjunk, csak pislogjunk. Az univerzum minden dühe egyesül abban az irgalmatlan pusztításban, amit Morfeus és Daemon előad, szinte lenyűgöző. Szinte. Mert aki ismeri a Limbonic Artot, tudja, hogy nagyjából valamennyi lemezétől ezt kapja, ezúttal azonban nem sikerült igazán jó dalokká formálni az őrjöngést. A Phantasmagoria ugyanúgy magába szippant, és átmeneti süketséget okoz, mint az elődei, ám ezúttal sajnos elmarad az eszmélés utáni apró katarzis érzés. Csak pislogunk, nem gondolkodunk, mert nincs min.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 3,5/5)

Wintersleep – New Inheritors
(The Tom Kotter Company)

Alany: Interpol-epigon Kanadából. Harmadik lemeze, a Welcome To The Night Sky jó kritikákat kapott mindenfelé, még valami díjat is nyert, úgyhogy biztos nagy volt a feszkó, mi legyen a következő lépés. A New Inheritorson viszont ez nem hallatszik, egy nagyon magabiztos, helyenként slágeres album született, amelyről változatlanul az Interpol neve juthat először az eszünkbe. Paul Murphy hangja is eléggé hasonlít Paul Bankséhez (Banksé azért mélyebb fekvésű, sötétebb), és a zene sem áll távol túlságosan a napokban szintén lemezzel jelentkező New York-i divatdiktátorokétól.
Pro: ami különbség, abból erényt kovácsolt a Wintersleep: a hangszerelés színesebb, így változatosabbnak is tűnik a New Inheritors, mint például az Our Love To Admire. Hogy őszinte legyek, szívesebben is hallgatom, aminek valószínűleg az is az oka, hogy az Interpolra jellemző, lefelé húzó elidegenedettség érzés csak néhol jelentkezik a Wintersleepnél. A Terrible Man rock and rolljához hasonlót például biztosan nem hallhatnánk Bankséktől, ahogy a vonósokkal díszített Mausoleum sem egy dark himnusz éppenséggel. A Preservation pedig szinte a Belle And Sebastian kedvességét idézi, viszont csak ezt az egy dalt meghallgatva egyáltalán nem kapnánk rendes képet az albumról.
Kontra: a meglévő különbségek azt eredményezhetik, hogy aki a „mélyebb”, komorabb hangulatokat kedveli, annak nyilván nem jönnek be annyira a kanadaiak pergőbb, rockosabb ritmusai, kevésbé nyomasztó érzésvilága. Pedig azért összességében a New Inheritors sem egy vidám lemez.
(Szöveg: SCs.; pontszám: 3,5/5)

Nidingr – Wolf Father
(Jester Records)

Alany: A Nidingr egy black metalos mini-szupercsapat, természetesen Norvégiából, honnan máshonnan. Egy ilyen megállapítás után könnyen kitalálható máris, hogy a dobos Hellhammer, nélküle szinte meg sem jelenhet lemez mostanság az északi országban. A gitárosok a Gorgoroth, 1349, Dodheimsgard és Umoralban alaptagok, az énekes kevésbé ismert egyedül. Teloch (gitáros/basszusgitáros) az együttes életre hívója így elvileg minden adott a profi mészárláshoz.
Pro: A mai ínséges időkben becsülendő, ha egy csapat minőséget produkál, amire itt is van példa, ha csak a hangzást vesszük alapul, már akkor is. Maguk a dalok (az egész lemez nincs félóra sem) nem az a tipikusan fénysebességgel száguldozó rettenetek, vannak leállások dögivel, ám az indokolatlan ritmusváltások miatt cséphadarásnak tűnhet az egész. Ennek ellenére találhatunk itt finomságokat, persze ez erősen függ a befogadó fél Elvetemültségi Fokától. Finomlelkületűek is figyeljenek azért: a Baldrs Draumar című tételben felbukkan Garm (Ulver, Arcturus), mint vendégénekes, aki a maga szívbemarkoló hangján átvezeti a károgó énekes által előadott kántálást egy éteribb közegbe. Külön érdekesség még, hogy Garm kiadójának hosszú fennállása óta ez az első blackmetalos kiadványa.
Kontra: Fura, hogy ennyire rövid ez a nagylemez és mégis alig lehet megkülönbeztetni a számokat. Önkéntelenül is beugrik velük kapcsolatban a Zyklon első lemeze (sőt akár a Myrkskog együttes is), vagy egy őrületből meggyógyított DHG (rém) képe, amennyiben ezt a deathmetalba hajló tekerést és kimértséget, sivárságot értjük alatta. Magyarul újszerűséggel egyáltalán nem vádolhatjuk a srácokat a dalok tekintetében, nem is beszélve Estrella Grasa károgásáról, ami pont annyira idegesítő, mint amennyire nem érdekes: ugyanazon a hangszínen süvíti végig  a 23 percet az elejétől a végéig. Csak azoknak ajánlott lemez ez, akik szeretik a Pokol Kalapácsát bármilyen kiadványon hallgatni, illetve akiknek az előbb említett három banda jelent valamit, nekik viszont tényleg érdemes próbálkozni vele. Rygg úr miatt teljesen kihagyható, egyéb esetben pedig nem indokolt a belefülelés sem.
(Szöveg: Gnosis; pontszám: 3,5/5)