Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Helmet @ Dürer Kert, 2010.11.28.
Ott voltunk mi is a Dürer Kertben a Helmet-koncerten, sőt, Bécsben is megnéztük őket. Mindkétszer kiváló koncertet láttunk, nem is kérdéses. Page Hamilton gitáros-énekes a legszimpatikusabb frontemberek egyike, rendkívül feszes, noise-rockos zenéje pedig ugyan soha nem jutott el széles réteghez, mégis sok zenekarra van a mai napig hatással. Szóval jó volt, szerettük, most viszont a nagybetűs rajongó mondja el, neki milyen volt a budapesti koncert.
---
Több mint két év telt el azóta, hogy a Helmet brutálisan hosszú várakozás után először eljött hozzánk. Most újra megtisztelt minket Bartók késői leszármazottja, a színészfétisiszta félisten, és ezért nem lehetünk elég hálásak.
Page Hamilton az ikon, a példakép. A hajós koncert életem legszebb estéje volt, valami megváltozott aznap, ott, akkor. Nem tudtam, mit várjak ezek után. Van új lemez egyébként, Seeing Eye Dog a címe, és igen, a Monochrome után nem akartak újra kapufát rúgni, ez most gól. A buli is új számokkal indult, így van ez rendjén.
Viszont konkrétan nem értem, hogy lehet ilyen hangzást három gitárból, három ládából, meg két pedálból előkotorni, ez teljesen felfoghatatlan, és egyben dühítő is. Ilyen nincs. Úgy szóltak, hogy azzal városokat el lehetne pusztítani, pedig semmi flikk-flakk, technikai trükközés nem volt sehol, vagy nem tudunk róla. Viszont egyéni íz az volt benne, bőséggel. Nem szabad másképp csinálni, csak és kizárólag így.
Amit Page Hamilton gitáron művel, az a legeslegdurvább hardcore pornó, amiben kurvára szeretnél részt venni, de nem lehet. Ebből egy van, tessék megtanulni végre. Teljesen agyahagyott noise szólók, végletekig nyújtott, szétcsavart, ki tudja honnan jövő riffek. Nem létezik ez, emberek. Pedig nincs itt semmi művészkedés, mert közben meg van egy See You Dead című szám is, amiben fellelhető a világ simán legtuskóbb gitárriffje. Na ilyet valaki hogy tehet bele egy dalba, érthetetlen. És miként tud hozzá ez az ember egy olyan gyalázatosan zseniális poprefrént írni, hogy az simán zsebretesz bárkit, bármikor, bárhol. Ez az, ami végképp kérdőjellé teszi az egészet: nagyon egyszerű(nek tűnik), de nem bírod se lejátszani, se megfejteni.
Ráadásul a mostani ritmusszekció is simán felér az eredeti felállást meghatározó Bogdan-Stanier párossal, a másik gitáros meg félelmetes, hogy milyen pontosan hozott mindent. Embertelen jó zenészek, és látszik, hogy tudják, kit kísérnek. Maximális alázat, szerénység, nulla allűr. Tanítani kellene iskolában. Meg azt is, ahogy Hamilton a backstage-ben az egyszeri, remegő kezű rajongót kezeli. Annyira kedves, hogy az már sok, és annyira olyan, mint bárki, hogy az meg még több. Nem, nem, nem értem.
Nem, nincs setlist, pedig itt van nálam (dedikálva, pengető is), leírhatnám, de minek. Másfél óra masszív katarzis, két ráadással, zavarba ejtő közvetlenséggel, (úri)emberséggel, nem tudom, hol láttam ilyet. Ja, igen, két és fél éve, a hajón. Érdekes, hogy a régi klasszikusok (Milquetoast, In the Meantime stb) mennyi embernek jelentenek sokat még ma is, azt hittem, hogy csak én vagyok teljesen belebuzulva ezekbe a korszakos himnuszokba, nos nem. Vannak Helmet-rajongók itthon, nem is kevesen.
A jövő hét végéig lehetne folytatni, de teljesen felesleges. Aki nem érti, lemarad, aki meg érti, az legyen csak feleannyira boldog, mint én most.
Sausage Bond
