Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Motörhead @ Brixton Academy, London 2010. november 27.
21:31. Brixton Academy, London. „We are Motörhead, and we play rock and roll”, és elkezdődik a koncert, amire több mint fél éve várok. A 35 éves jubileumi turné egyik utolsó állomásán ránézésre teltház van, és hál’ Istennek a közönség sem alszik, mint oly sok koncerten ebben a városban. A körülöttem állók az első sorokban legalábbis semmiképp.
Érdekes módon, nálam a Motörhead nem volt szerelem első hallásra. Gimnazista koromban ugyan a Bomber és az Orgasmatron is megvolt eredetiben, mégsem lettem rajongó. Így fordulhat elő az is, hogy csupán homályos emlékeim vannak arról, hogy 1997-ben, első Szigetemen már láttam őket játszani. Az utóbbi években viszont rákattantam a Lemmy féle rockandrollra, így katarzist várok. Olyat, amitől leszakad a fejem. Nos, a fejem ugyan a helyén marad, és annak ellenére, hogy összességében egy fasza kis koncertet ez, valami hiányzik. Mégpedig a spontaneitás.
Egyszerűen túl jól szervezett minden. Óramű pontossággal zajlik az egész. 21:31-kor elkezdik, és pontban 23:00-kor vonulnak el. A setlist pedig egy az egyben ugyanaz, mint a turné korábbi állomásain, így ez életem első olyan koncertje, ahol minden egyes szám után pontosan tudom, mi fog következni. Titkon azért végig reménykedem abban, hogy a londoni bulin játszanak majd egy-két meglepetést, leginkább a 87-es album címadóját, a Lemmy ars poetica-jának is felfogható, Rock and Roll-t várom. Hiába.
Az új, a sorban immár 20. stúdiólemezről, a The Wörld is Yours-ról két számot hallunk. A bemutatkozás és a több mint harminc éves Stay Clean után mindjárt az elején elnyomják a Get Back in Line-t, amihez amúgy a koncert előtti napokban forgattak klipet – ha már úgy is épp erre járunk alapon - egy londoni háztetőn. A másik új szám az I Know How to Die kicsit később. Amúgy a közel húsz dal túlnyomó része vagy a korai korszakból, pl. Metropolis, Over The Top, vagy a 2000-es évekből, pl. Rock Out, The Thousand Names of God kerül ki. A 80-as évek második felében, ill. a 90- es években készült albumokat erősen hanyagolják, csupán 3 dalt hallunk ebből a korszakból. Egyik ezek közül a majdnem nyolcperces, túlságosan is vontatott Just ’Cos You Got The Power. Az ember viszont legalább kifújhatja magát egy kicsit.
A politikusoknak a frankót megmondó dal után következik az est egyetlen bakija. Mikkey Dee dobos hosszú percekre eltűnik, ami láthatóan Lemmyt és Phil Cambell gitárost is váratlanul éri. Jobb híján felváltva énekeltetni kezdik az egyre türelmetlenebb közönséget. Mikor a svéd végül előkerül, több ezren üvölthetjük végre, hogy „Flying down to Rio, going to Brazil”.
Ezt követően Nina C. Alice, az első előzenekar, a német Skew Siskin énekesnője érkezik menetrendszerűen a színpadra, hogy közösen énekelje el Lemmyvel a Killed by Death-t. Erre számítottam, a három plusz sztriptíztáncosnőre viszont nem. A Sex Action ezt a műfajt valószínű magasabb fokon űzte 15 évvel ezelőtt, de mivel az nekem anno kimaradt és mivel egy újszülöttnek minden vicc új, élvezem a látványt.
Mostanában az angol csatornákon, egy sör reklámban is feltűnő Ace of Spades alatt, Lemmyhez ezúttal a második előzenekar, a Michael Monroe énekese csatlakozik. A cicanadrágos, tupírozott szőke fickó megállás nélkül ugrál és pózol, miközben Lemmy végig egyhelyben penget. Valahogy nem passzol bele a képbe. Egy mellettem álló nagydarab, kopasz fickó is hasonló véleményen lehet. A pogózók tengerében ugyanis középsőujját rendületlenül a színpad felé mutatva hallgatja végig a számot.
Levonulnak. Ráadásként jön még Born To Raise Hell, majd Overkill. 23:00. Ennyi. Lemmy még elereszt felénk egy-két sorozatot basszusgitárjával, majd a színpad széléről beszaladó Mikkey Dee gyerekekkel közösen meghajolva búcsúzik az utolsó élő rockandroll hős és két társa.
(A kép nem a helyszínen készült.)
