Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Everything Everything @ Flex, Bécs, 2011.03.20.
Nekem a kétezres években egy idő után kezdett picit zavaróvá válni, hogy havonta tűnt fel egy-egy új indie- beat- táncrock-zenekar a világ angolszász területeiről, főképp az Egyesült Királyságból, ráadásul nagy többségük a The valami…s névformulát választotta. Mint amikor a kilencvenes évek mások felében a magyar zenetévén állandóan újabb és újabb fantasztikus fiú- és lányzenekarok (vagyis igazából kedves gondviselőik) diszkókísérleteibe volt kénytelen botlani a szerencsétlen halandó.
El is vesztettem a hitem az újdonságokban hamar, s jólesően tojtam az épp aktuális marhaságokra, egyébként is, tök jól megvoltam a jól bevált lemezeimmel. Volt persze pár kellemes kivétel, de még így is körülbelül az évtized negyedik-ötödik tényleg érdekesnek és értékesnek tűnő zenekarként esett be a látókörömbe 2009-ben a manchesteri Everything Everything, egyébként egy kellemesen bohém barátom ajánlására.
A Photoshop Handsome c. dal és a hozzá készített video ugyanis minden volt, csak középutas nem. Eszement hülye klip, ami mégis bájos, egy eszement hülye dal, ami pont annyira volt friss és elrugaszkodott az unalmasra berendezkedett fülnek, mint amikor Ghánában elkezd hullani a hó. Na jó, azért akkora durranás nem volt, mint apáinknak a Szabad Európa rádió, de mindenképpen üde dallamvezetés, kellemesen idegesítő nyivákolós ének és kellemesen orrpöckölő humor lengte be a dalt, s hamar tetszésre lelt a baráti kör műértő tagjai között. Van itt valami nagyon jó értelemben vett 80-as évek hangulat, és az is lejön, hogy van tantusz meg spiritusz, mert a dolog ügyes, erőltetettség nélkül. Tessék, lássátok, hogy a zenész sosem címkéz: nekem Peter Gabriel ugrott be, legalábbis az, amit szeretek vele kapcsolatban.
Kijött aztán még pár új daluk (Suffragette, Suffragette, vagy a hülye című My Kz Yr Bf) majd 2010-ben a hír, hogy az eddig a főleg a YouTube-on publikáló kvartett nagylemezt jelentet meg az év második felében. Nem kezdtem visszaszámolni a napokat, de örültem. Pláne, amikor azév januárjában belenéztünk a mini-szettjükbe a groningeni Eurosonic fesztiválon. Szépek voltak, ügyesek voltak. Jó érzés, na, amikor van egy új kiskedvenced. Biztos a tanító nénik is úgy beszélnek otthon a férjeiknek a kis Bencéről vagy Pannikáról, mint én a haveroknak az EE-ről, ha kérdezték, hogy tudok-e valami faszát, ami új.
Aztán augusztusban kijött a 12 számot felsorakoztató Man Alive, hozzám kora ősszel jutott el, és ha nem is pisiltem össze magam elsőre, de azon félelmeimet, mely szerint a zenekarban nincs egy LP-nyi szufla, egyből oszlatta. Hallgattam, hallgattam, mert hallgattatta magát. Mert - ahogy már írtam - ügyes, sokrétű, sőt még érzelmileg is megkapó. Trükkös. Friss. Jól hangszerelt. Van íve. Nincs rajta rossz szám. Az egyedüli nemtetsző dolog - ami ráadásul össze is fogja a lemezt – a túl sok fejhangos nyafogás volt. Hát, én ezt nem szoktam bírni, itt azonban úgy megy a zenével ez a templomi fiúkórus-hang, mintha Paksi Endre balettruhában, ráadásul technikás pörgések közepette adná elő az Ossian dalait. Elsőre furcsa, de aztán hamar természetessé válik.
Megtisztelő, ha az embert egy adott évben megjelent kedvenc lemezeiről kérdezik. Eddig bajban voltam az ilyen jellegű listákkal, egész egyszerűen azért, mert sosem jutott el hozzám egy évben háromnál több új lemez, ebből meg tetszett mondjuk 0,4. 2010-ben könnyű dolgom volt – egyrészt mert tudatosan több zenét próbáltam hallgatni; takarítás meg teregetés közben mindig szólt valami, amit ajánlottak. Másrészt voltak jó lemezek! A Man Alive pedig kifejezetten az. Mondom is, hogy miért.
A miért tulajdonképpen a bécsi koncert után esett le igazából. A szerény látogatottságú (150-200 ember), de mégis energikus és jó hangulatú koncerten a Flexben egy csúcsformában lévő, zavarba ejtően összeszokott zenekart láthattunk. A lemez összes elhangzott dala működött élőben, ráadásul többségük még jobban is, mint felvételen. Szeretem az elsőlemezes zenekarokat, mert nagy valószínűséggel nem tudnak két órát játszani - itt is ez történt, bár hiányérzet nem maradt utána. A Man Alive tételein kívül egy korai demós dal, valamint egy vadonatúj, még név nélküli szerzemény alkották a programot, remekül eltalált sorrendben. Aztán a koncert első harmadánál jött a megvilágosodás: ennek a zenekarnak van víziója, ráadásul pimaszul határozott. És itt nem csak a szellemirtókra hajazó szürke egyenoverállokra gondolok, amiben a deszkákra álltak. Van valami, ami rettenetes egységbe sűríti ezt a négy vékonydongájút, és ez nem merül ki Jonathan Higgs barátunk sipákolásában, ami annak ellenére, hogy élőben még inkább csúszkálós volt, már egy cseppet sem zavart. Van itt egy remekül együtt dolgozó, kreatív és visszafogottan játékos, a tánczenékből sokat merítő ritmusszekció, van egy főleg díszítő céllal pengetett szofisztikált gitár, van egy néhol besegítő másodgitár, meg a mindenféle bugyuta, de szervesen illeszkedő szintik. És ne feledjük a sokszólamú, szépen kitalált és szépen elénekelt vokáltémákat. Kis Beach Boyok ezek, kérem szépen, mindenki énekel, mint régen az énekkarban. A lényeg: a hangzás lassan de könyörtelenül összeáll egy kifejezetten erős és egységes utópia-érzéssé. Mintha ki lenne csavarva magából minden, ami megszokott, és újra össze lenne öntve, aztán megkötne. A szövegekben nem nagyon merültem el, de pár kihallott mondat remekül illik az utópia-analógiámba: mintha az Everything Everything lenne az a zenekar, amit büszkén kilőhetünk az űrbe, hogy a környékünkön bóklászó drága marslakók és egyéb más galaxisból látogatók frappáns hangulatot kapjanak a XXI. század keserű elbaszottságának és ritka értékeinek mindenféle spektrumáról.
Mind a koncert, mind a lemez az elején picit csal: bekezdenek a táncosabbnak tűnő számokkal, azt gondolnád, na, kicsit önkifordult nyegle gitárpop lesz ez. De aztán rájössz, itt a tempó meg az ütemek nem a táncra mennek, hanem hogy átrakják beléd ezt a hülye rángást, ezt a megőrülést, nyugtalanságot, de akár az elégedett csípőringást is. Bekezd szinte punkos lendülettel a Qwerty Finger meg a Schoolin’, ezt követi a hangszerelési bravúrokkal operáló Come Alive Diana. Hiába tudnak akár zúzni is (Suffragette, Sufragette), a zenekarnak jobban áll a visszafogottság – mind a Leave The Engine Room, majd a kissé beindulósabb - és a Grand Mexican Warlocktól lopó - Final Form is rendesen fenntartja az érdeklődést. A koncert csúcspontja is egy olyan dal (Tin (The Manhole)), amiben senki kezében nincs gitár, majd az ezt követő híradó-ballada, a NASA Is On Your Side. Ami ezután következik, az pedig a tökéletes levezetés: a lemezzáró Weights után egy új dallal jönnek vissza, ami Beyoncét és társait meghazudtoló módon táncoltat, de mégsem olvadt cukor; majd a koncertet a Photoshop Handsome zárja.
Jó érzés egy remek koncert után csak úgy lógni a levegőben, mint a száradó póló a fregolin. Szimpatikus módon a koncert után nem sokkal a zenekar a mörcspultnál kezd közösségi életet élni, nem vagyok a nagy bratyizás híve, de azért hátbavágom az egyiket, jók voltatok, na. Meg hogy egészen Magyarországról jöttünk, csak hogy tudja, mi merre mennyi. Elkerekedik a szeme, kezet ráz, megköszöni, és jó utat kíván. Jót is alszom aztán hazafelé.
