Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Slayer, Megadeth @ Papp László Budapest Sportaréna, 2011.04.08.
Nagy dolog ez, feleim, hogy a metál beveszi a BS-t – Slayer volt már Szigeten nagyszínpados, de a fesztivál mindig más, most majd elválik, tud-e annyit önállóan két ekkora banda. Kint nincsenek sokan. Bent se, mármint a körfolyosón. Ez akkor egy dolgot jelenthet: mégsem vagyok még öreg. Az öregség fő ismérve ugyanis, hogy az ember kedvenc zenekaraiból királyi televíziós kulturális magazinok főcímzenéje lesz, vagy ugyanezek a bandák megtöltenek egy stadiont. Ebből a szempontból a Papp László Sportaréna nálam stadionnak számít. Aztán rájövök, hogy a BS nézőterére vezető ajtók úgy vannak becsukva, mintha még be is lennének hegesztve, de valójában nyitva vannak, és odabent már egész szép a tömeg. A BS egy részét elrekesztették, de szerencsére csak a kisebbik részt, úgyhogy nem annyira ciki, bár én simán el tudtam volna képzelni, hogy ez a páros képes megtölteni a Papplacit.
Jól szól, illetve megkockáztatom, pazarul. Mustaine kicsit halk, de mintha a keverőpultban tűnne el valahol a hangja, mert belőle még kijön. Chris Broderick 2008 óta van a Megadeth-ben, előtte az egészen elviselhetetlen, méltán ismeretlen Jag Panzerben gitározott, játszott továbbá a Nevermore-ban, melyet számomra rejtélyes okokból sokan kedvelnek. Az előéletét tekintve megkockáztatnám, hogy nem egy Marty Friedman, de tökéletes a feladatra, amennyiben jól néz ki, afféle leszálkásított Chuck Billy, és perfektül játssza a Marty Friedman-szólókat. Ez mondjuk egy olyan legendásan köcsög maximalista, mint Dave Mustaine bandájában az elégséges szolgáltatás kategória. Igazából vigyorogva játssza a legnehezebb részeket is, és még arra is figyel, hogy közben jól nézzen ki a haja. Meg a vokálokat se sunnyogja el. De hiába: lehet, hogy a szakma szerint kicsit darabosak, de én Mustaine szólóira gerjedek. A közönség nagy része Beavis és Butt-Head stílusában a riffeket is énekli, néha hangosabb is mögöttem a két ősrocker, lehet, hogy igazából halk a buli? Már a Hangar 18 alatt kezdik feszegetni a cucc határait, néha be is bubog az egész, mint mikor autópályán szellőztetjük az autót. Mustaine elég gyakran cserél gitárt, akárcsak gitárszponzort – a B.C Rich, a Jackson és az ESP Dean modelleket használ, és Diamond Darrell halála óta nagyjából ő a legismertebb Dean-művész. A koncert alapján elég szép gitárok.
Fotók: Nagy Attila
Mustaine-en közelről látszik már a kor, de így koncerttávolságból csak olyan, mint mindig: ha a Gyöngyhajú lányt kezdené énekelni, egyből tudnám, hogy picsába, elnéztem a dátumot, ez a Kóbor János. A neten keringő setlistből mintha kimaradt volna az In My Darkest Hour, a Holy Warst eléggé átvariálták, illetve egyvelegesítették. Egy-egy kiállásnál látszik, hogy Mustaine toxic twinje, Junior Ellefson mekkora bőgős, de Mustaine kéztartását is szeretem nézni, ahogy kijön belőle ez a precíz pengetés. Ez a dobos csávó viszont gondolom azon túl, hogy viszonylag pontos, csak azzal fér el a bandában, hogy jól viseli a híres Megadeth-rigolyákat. Shawn Drover váltotta az utolsó dobost a Megadeth-ben, akinek még tudtam a nevét (Nick Menza), már nem is fárasztanék senkit azzal, hol játszott korábban, mert az előbb néztem meg, de már magam is elfelejtettem. Hú, de kurvára meghallgatnék most azonnal egy Megadeth-koncertlemezt, gondolom azonnal, ahogy lejönnek a színpadról ezek szerint nem lehetett rossz a buli.
De jó kis műsor lesz ez, csettintettem a márciusi kijevi koncert setlistjére: csak két szám az utolsó lemezről (World Painted Blood és Americon), de sok lesz az alapmű. War Ensemble, Postmortem, Hallowed Point, Dead Skin Mask, Silent Scream, Antichrist, Mandatory Suicide, South Of Heaven, Raining Blood, és végül, nyilván ráadásként az Angel Of Death, amire garantáltan csak hazakotródik végül az összes istenverte fanatikus, például én. Nem is kéne koncertre járnom, gondoltam, szinte elég a számcímeket nézegetni, aztán inkább mégis eljöttem, ami nem is volt akkora hülyeség. A 2011-es Slayer-turné fő érdekessége, hogy Jeff Hanneman betegség miatt táppénzen van, eleinte Gary Holt helyettesítette, aki nagy ikonunk volt az Exodusban, mert akkorákat nyújtott, hogy nem hittük el. De közben állítólag beindult egy Exodus-turné, Holtnak haza kellett mennie, de ezek szerint meglepően sok gitáros van, aki így last minute-ba' el tudja nyomni a Slayer számait. Ha Pat O'Brian, hát legyen Pat O'Brian. Nem gondoltam volna, hogy a Cannibal Corpse-ban, illetve ahhoz a zenéhez tudni kell gitározni, de aztán megnéztem ezt a videót, és azt mondtam, oké, Pat alkalmasnak tűnik bármelyik Slayer-gitáros helyettesítésére, egy fél turné erejéig mindenképpen. Egyébként utólag nem csodálom, hogy eddig sose tűnt fel, mennyire jó gitáros O'Brian, hiszen tessék megnézni például ezt a Cannibal Corpse-dalt: hát feltűnne valakinek?
Hiába, az embernek nem ez az első, ami eszébe jutna róluk, de a Slayert a jó ízlés és a visszafogottság tette Slayerré. Jó ízlés, mértéktartás olyan hangerő, hogy a lábdob mellbe taszítja az embert. Aztakurva, mekkorát szól élőben a Dead Skin Mask! A Canniban Corpse-gitáros perfekt, nem hittem volna, hogy értékelhetően lehet helyettesíteni Jeff Hannemant, de megcsinálja. Néha még mintha hozzá is tenne egyet-mást; azt sejthettük, hogy a tekerés menni fog, de az effektezett nyújtásai is szépek.
Kerry King, a Slayer emblémája egyre szebb. A szakálla kezd egy hajókötélre emlékeztetni, százas szögekből összeállított csuklóvédőt ma nem vett fel, de lóg a derekáról egy szép darab marhalánc. Egyébként, ha nem lenne szentségtörés, azt mondanám, hogy kicsit meg van hízva, de reméljük, inkább gyúr, és most éppen tömegel.
Tom Arayát ennyire vidámnak még egyszer se láttam. Annyit vigyorog, mint ha most hallaná először ezeket a zseniális dalokat, és tetszene neki a műsor, aztán pedig mintha annak örülne, hogy de jó, ráadásul ő itt az énekes. Kicsit bizarr, amint boldogan mosolyogva üvölt olyasmiket, hogy how many people I can kill, meg hogy ebryonic death. Fantasztikusan darálnak, mint mindig, nem is tudom, látott-e már valaki rossz, vagy közepesen tűrhető Slayer-bulit. Kerry természetesen hangosabb, mint a kannibálos csávó, középen állok, de King szólóit mindig jobban hallani, sebaj. Eszembe jut, hogy Kerry egyszer szörnyülködött Kirk Hammetten, mekkora gáz, hogy a Metallicában hangról hangra meg vannak írva a szólók, és Hammett azokat hangról hangra el is játssza, pedig metálkoncerten egy gitárnak megkínozva kell szólnia. Kerry szadista a javából. Kevés rockzenekarhoz ad ennyire sokat a dob, én nem is értem, hogy bírja ezt Lombardo, de persze én az egész zenekart nem értem, hogy lehet ezt így, ilyen lazán, feszesen, tisztán, érzéssel végigzúzni. Ráadásul annyira jó kedvük van, hogy Araya látható élvezettel sikoltozik az egyik legretróbb Slayer-számban, az Antichristban, megkapjuk a Reign In Blood-ot és az Angel Of Death-t, eszünkbe jut, hogy senki se gerjeszt úgy gitárt, mint a Slayer, és hogy a Slayer-koncerten a számok utáni első reakció mindig a megkönnyebbülés. Ezt követi a hiányérzet, de az Angel Of Death után az ember már tényleg csak azt érzi, hogy megrágták és kiköpték. De nem baj, egy-két éven belül újra összeszedjük magunkat.
