Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Drums - Portamento
(Island Records)
Nagyon ritkán vállalok be olyan lemezt kritikaírásra, amit hallatlanul is ennyire szívemből gyűlölnék, a Drums viszont olyan természetfeletti és már-már megmagyarázhatatlan ellenérzéseket váltott ki belőlem létezésének első perce óta, hogy egyfajta önkezelés gyanánt jó ötletnek tűnt, hogy tegyek egy újabb próbát és igyekezzek, ha nem is megszeretni őket, elfogadni a létezésüket. Végül is sikerült békét találnom, de ez a zenekar, mint jelenség, ettől függetlenül is kurva idegesítő.
Aki olvasott már tőlem kettőnél több cikket, tudja, hogy alapvetően sem a hipszterekkel, sem a Pitchforkkal, sem a töketlen függetlenzene aktuális, sokadik újhullámával nincs bajom (ha mégis, akkor már talán ezzel az utolsóval). Igaz, gyanakodva kezelek minden géniusznak kikiáltott új neonszínű, esetleg vintage-fadelt szintihuszárt, delay-királynőt, tehetségtelenséget és lustaságot torzításba és "ösztöniességbe" csomagoló kaliforniai pöcsöt. Viszont tudom, hogy ha nem vagyok olyan hülye, hogy csípőből elutasítsam az egészet, kiugróan szuper dolgokra tudok rágyógyulni hónapokra, mivel kimondottan értékes csapatokat rejt a színtér. A széthájpolt szar mennyisége viszont kétségbeejtő, én pedig sosem érzem magam öregebbnek, mint amikor Drums terítékre kerül, mint legjobb új zene.
Az előző, azaz a debütalbum gyönyörűen letarolt minden ezzel letarolható médiát, voltak olyan partik, ahol a Let's Go Surfing című slágerrel is megpróbálkoztak a Dj-k, de aztán az igazi ütőkártya a Drums ellen a tavalyi Frequencyn elkapott élő produkció volt. A centire belőtt stílus sajátosságaiból adódóan ami cédén nem kimondottan energikus, az élőben akár motorikus, táncos-elvágyódó, vizuállal és személyi faktorral megtámogatható show is lehetne. Ehhez képest a Drums magában egyesíti az ismert univerzum legtenyérbemászóbb frontemberét, és azt az arroganciát, amikor a gitáros leteszi a gitárját és csörgődobozik, miközben felvételről megy egy gitársáv.
Szóval nehéz a színpadon és a lemezen egy zenekart látni, és nem felsőosztálybeli hülyegyerekek promótereknek átnyújtott dollárezreit, és ez az új album kapcsán aligha változott. Hiába olvasni a neten, hogy a hangzással kapcsolatos viták miatt majdnem feloszlott a zenekar, ezt inkább tudjuk be az ő túlfokozott hisztériás természetüknek, mert a lemezen ugyanazt a sehova se tartó, enervált herétlen-wave-et halljuk, mint korábban, amikor pedig mégsem, akkor például az ezek szerint újra vicces dnb gépdobokat ún. baljós gitárokkal.
Elég nehéz viszont megmondani, hogy mi az, ami miatt ez tényleg ennyire rossz. A szélsőségesen erőtlen hangzás? A megjegyezhetetlen, irritáló dallamok? Az éneklésre teljesen képtelen énekes? A fantáziátlanul prüntyögő gitárok? A vinatage-analóg fotó a borítón? Igazság szerint ezek külön-külön tök érdekes plusz fűszerek lehetnének egy profi zenekarban, olyan szeplő, ami miatt beleszeretsz egy csajba. Itt viszont, egységben az erő alapon olyan amplitúdót adnak a szarnak, hogy nem tiszta a lelkiismeretem, amíg akármilyen adathordozón a lakásomban tudom. Békét ad viszont, hogy rámutatott, kiket szeretnék kikerülni minden fesztiválon, és tudom, a beszélgetés melyik pontjánál kell sarkon fordulni és otthagyni egy csajt.
