Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Britney Spears @ Papp László Budapest Sportaréna, 2011.09.30.
Az Aréna az egyik legrosszabbul szóló diszkó a világon, lényegében ez az egyik legfontosabb tapasztalat, amivel gazdagabbak lettünk Britney Spears budapesti koncertjének végére. Jobban örültünk volna, ha egy igazi koncertélmény is a számlánkon pihen a Femme Fatale turné magyar állomása után, de belátjuk, az elégedetlenség randa, nem épp decens, polgári tulajdonság. Ami a lényeg, tegnapig Britney-szüzek voltunk, ha nem is úgy, mint a művésznő a dicsőséges hőskorban, még a lotyó-imidzs előtt, mikor a keresztény és jófej high school érzést próbálta eladni rémisztően bután konstruált és egyszerű arculatba oltott, ezért aztán méltatlanul nagy port vert slágereivel. A Castro nevű kolumbiai azt meséli, nagyon kevésen múlott például, hogy a Baby One More Time előadójában most nem a TLC-t tisztelhetjük. Lehet, hogy jobb lenne nekünk. Illetve: nekünk aztán kurvamindegy.
Az Aréna bejáratánál többnyire csajokat látunk, a mezőny egyenetlen. Az a negyvenes a havi fixünk kétszeresét kapta fel a jeles alkalomra, neki igazán nem eshetett nehezére kifizetni a tizennégyezer forintos állójegyet, míg az az ágrólszakadt, alig tizennyolcas kislány alkalmasint ezért az estéért sütötte a lángost és szopott a német turisták miatt a Balatonon egész nyáron (na nem úgy). Egyébként vegyes a kép, az európai ideál (a miénk) szerinti szépek csúnyák, kicsik nagyok masszája hömpölyög a stadionnál, és akad néhány férfi is mutatóba. Mindenki siet befelé.
Kár pedig, mert Britney Spears kereken egy órát váratja az összegyűlteket, amit mi a büfében töltünk, úgyhogy ha van is előzenekar, lemaradunk, de nem baj, mert az egységben álldogálás remekül alkalmas a koncertpopuláció további gyalázására, de mivel ez a gyalázás szűk körben nyeri el csak igazi értelmét, nem részleteznénk.
Kilenckor viszont már a kábé félig megtelt dühöngő felénél várjuk a varázst, kezünkben lazító fröccs. Egy sikítást indikáló videó után érkezik is az este főszereplője és táncosai, meg minden, örülünk. Van fény, van látvány, van ováció, mi kell még? A Hold It Against Me-vel indulunk, amit hamarost az Up N’ Down követ, a 3 után a Piece of Me jön, az első szekció a My Prerogative-vel, illetve valami videomicsodával záródik.
Fotók: Huszti István
A Big Fat Bass-nél hanyagul odaszólunk a mellettünk állónak, hogy kéne ennek a csajnak mutatni valami tényleg big fat bass-t, egyből nem lenne ekkora a szája, de nem hallja. A How I Roll, a Lace and Leather és az If U Seek Amy fémjelezte szekció legnagyobb élménye, hogy olykor némi technikai segítséggel a szélgép alulról támadja meg Britney szoknyáját, az invázió jobbára sikertelen azonban.
Nem annyira sodró a lendület, hogy ne volna időnk elmélázni azon, mi biztosítja ennek a csajnak az állandó sikert. Hogyan tudott világrekorder lenni, lenyomva mondjuk Mariah Careyt és Madonnát, már ami folyamatos number one lemezek számát (öt a hétből, ha jól tudjuk) illeti, mikor hangban meg sem közelíti az említett művésznőket, és a szexiség-faktor is kihívásokkal küzd az esetében. A Gimme More-nál arra gondolunk, ki és mivel kövezhette ki az útját a Mickey Mouse Clubtól a legnagyobb koncertszínpadokig, de egyszerűen nem jövünk rá a megoldásra. A Castro vezetéknevű kolumbiait is kérdezzük, miért éppen Britney? Ő legalább meg tudja magyarázni. Britney-t felvállalni egyenértékű számára a szabadsággal, és van az az élethelyzet, amikor még ennyinek is úgy tud örülni az ember, mint másfél percnyi merülés után a friss levegőnek.
Különben meg játsszuk itt az eszünket, mert mi is örülünk, hogy itt vagyunk, és éppen a Boys festi alá a gondolatmenetet, meg a Don’t Let Me Be the Last to Know, meg a videó-miniszünet, amit kezdünk unni már azért. És érezzük, hogy viszonylag közel járunk a végéhez, pedig kábé egy óra telt még csak el.
A Baby One More Time-ra konkrét őrület, az I’m a Slave 4 U-ra ugyancsak, John Carpenter és Wes Craven utcájában összesen nincs ennyi sikoly, ráadásul az előbbit megspékeli egy Rihanna-feldolgozással is. Kisvártatva már a ráadásban találjuk magunkat a Toxic meg a Till the World Ends jóvoltából, és köszönjük Budapest, és el-, valamint levonulás a terepről. Ami akár dicsőségesre is sikeredhetett volna, ha mondjuk végig van énekelve ez a mennyi is?, másfél óra, de hát nem volt, a koncert tekintélyes részében (a dalok alatt) gép volt az énekesnő segítségére, ami egy kültelki köpködőben még úgy-ahogy komilfó, ennyi ember előtt és ennyi pénzért viszont menjanyádba. Ha egy produkció fontos és jó, nem kell végigugrálni, hogy legyen alibi a playbackre. Ennyi erővel nézhettük volna az MTV-t a vonatkozó Britney-weekenden, a lenti közért ráadásul olcsóbb is, mint az Aréna büféje.
